Kinccsel bélelt patkányfészek
| Kinccsel bélelt patkányfészek szerző: Móra László |
A szegény ember kenyere lehet barna és mégis jóízű. A gazdag ember kenyere lehet hófehér és mégis ízetlen. De legyen a rabkenyér akár fehér, akár fekete, annak az íze bizony mindig csak keserű. Ezt a keserű kenyeret rágicsáltam én Franciaországban ötszáz jó magyar testvéremmel együtt. A háború utolsó napján estünk fogságba a Piavénál s tizennyolc hónapon át fonnyasztott, öregített valamennyiünket az idegen kenyér sótalan, ízetlen íze.
Az első hónapokban a Bretagne esős vidékét jelölték ki számunkra a gondos kezek. Szomorú, nehéz sors volt az! Ezt el is hallgatom, mert még majd sírásba kezdenék én is. meg olvasóim is. Csak annyit említek föl belőle, hogy itt csalódtam először abban a francia népben, akiért hajdanában rajongtam.
Erről a könnyes-esős vidékről Franciaország északi felébe, a lerombolt területekre vittek bennünket. Leégett erdők, összeroskadt templomok, porrá zúzott faluk, jelöletlen sírok száza, meg száza vártak itt bennünket. A Párist ostromló „Berta” innen okádta gyilkos tüzét az aggódó mesevárosra. Mi persze már csak a talapzatát találtuk ott. De többet ért ez nekünk magánál az ágyúóriásnál. Ennek a gerendázatából tüzeltünk majd két hónapon át.
Coincy mellett, egy hajdani tábori kórház kiérdemült barakkjait jelölték számunkra hajlékul. Olyan igazi raboknak való tanya volt ez. Padlós szoba egyetlen egy volt benne: az őröké.
Üvegesablakú megint csak egy volt: a parancsnoké. Lámpa megint csak egynek jutott: a betegek szobájának.
Még ez mind nem lett volna ijesztő. A legégetőbb volt a velünk való bánásmód, a körülöttünk ólálkodó drótkerítés, a kéthetenként változó menázsi (2 hétig minden áldott nap rizs és öszvérhús, 2 hétig ökörbab és lóhús stb.), no meg a kutatások állandó ismétlődése.
Életünket talán ez az utolsó keserítette meg legjobban. Ezt sehogysem tartottuk összeegyeztethetőnek a franciák hajdani híren álló jellemével. Hol hajnalban, hol este, de legtöbbször ünnepnapok délelőttijén csak megszólalt a síp és nekünk sorakoznunk kellett a tábor terén minden nyomorúságos kis vagyonkánkkal felszerelve. Hátizsák, fogolyláda, fehérnemű, levelek, kedves emlékek, botok, fokosok vagy százszor is muszájszemlére kerültek. S bizony jaj volt annak, akinél francia újságot, szótárt, képeslapokat találtak.
Egy izben új parancsnokot kaptunk, aki különös szeretettel nézte és végeztette ezeket a kutatásokat. S amíg bennünket testestől-lelkestől kikutattak kint, bent a barakkokban még a szalmazsákunk alját, belsejét is átszimatolták, nincs-e ott elrejtve valami tilos dolog.
Mint afféle ifjúságot nevelő-szerető ember, magam különös szeretettel gyűjtögettem össze a nagy francia városokból való látképes levelezőlapokat, hogyha majd hazasegít a jó Isten a magyar fővárosba, megmutathassak egyet-mást kis tanítványaimnak.
Jó szándékomra ennél az új parancsnoknál csakhogynem ráfizettem! Hiába mondogattam én, hogy mi vagyok otthon civilgúnyában s miért rakosgattam össze a képeket, egyszerűen rámítélte, hogy szökni akartam. A prizontól (áristomtól) ugyan kiváltságosan megmenekültem, de a 120 lapból álló szép gyűjteményemet tűzbe tétette a könyörtelen ítélkező. S ráadásul magamnak kellett azt a konyhánk égő katlanába belevetni, az őrök boldog hahotája mellett.
Csak egy volt még, aminek a rejtegetése az újságfélénél is veszedelmesebb volt: a pénz! Jaj volt annak akinél „civilpénzt” talált a kutató hadsereg, vagy maga a kommandáns. Csupán bonnoknak, vagy ahogy mi neveztük a hitvány papírdarabot: „lágerpénznek” volt szabad a zsebünkben lenni. Ezzel vásároltunk akarva, nem akarva a tábori kantinban azt, amit a parancsnok szeszélye nagy mennyiségben a nyakunkra zúdított. Amikor én újságot, festéket, képeket szerettem volna venni a szívem diktálása szerint, kénytelen voltam malagát, almabort, nadrágtartót s ehhez hasonlókat vásárolni, csakhogy láthassam pénzem értékké változását.
De a fogoly mindenütt fogoly! Azt szedi rá legjobban, aki őt legközvetlenebbül bántja. A munkára nap, mint nap kijáró legénység leleményessége révén mégis csak gyűltek, gyarapodtak magyar kézben a tiltott francia frankok. Amikor kimentek reggelenként, egy-egy gránáthüvelyből készült csinos virágtartó, egy-egy csodakígyó, fényképkeret, égetett fokosfej stb. mindegyiknek volt a mantlija alatt. A déli pihenési idő alatt pedig a falukba visszatérő civilnépnek „különmunkát” is végezvén, meg még az otthon készített kezeügyeskedését is neki adván, mégis csak átcsúszott egy-egy frank, sőt egy-egy nagyobb bankó is a dolgos magyar kézbe.
A munkából térőket sokszor egészen pőrére vetkőztetve kutatták ki, de nem találtak náluk az éhes őrök még csak egy centest Se. Nem azért fogoly a fogoly! Cigarettába csavarva s meg nem gyújtva, kenyérbe rejtve, az ezüst frankosok meg szappanba nyomva egymásután gördültek át a drótkerítésen és határvizsgálóállomáson.
Bent a táborban már nehezebb volt eldugni a pénzt, éppen az örökös zaklatások miatt. Sokan úgy tettek, hogy a hazulról kapott levelezőlapjaikat összeragasztották s a kettő közé tették az öt- és tízfrankosokat. Aki azonban nem állandó megőrzésre kuporgatta, hanem valami kantinban nem vásárolható dolgot szeretett volna enni-venni, az csak olyan „hamarébb helyre” és mégis biztosra igyekezett tenni.
Ezt a „hamarébb helyet” siratta meg szegény Vass Gyuri. Sok „különmunkával”, ebédidő feláldozásával annyira vitte, hogy három ötfrankosa is volt már. Nehogy a kutatásoknál rajtaveszítsen, a ropogós kincseit az ágya végénél levő és használatlannak látszó patkánylyukba dugta bele s ráhintett egy kevéske földet.
Hetek múlva valaki tízfrankost akart mindenáron felváltani. Gyuri készséggel vállalkozott rá. Illetve csak akart. Leseperte a „Wertheim”-szekrényéről a ráhintett ajtót s nyúlt az ötfrankosaiért. Annak azonban hűlt helye volt. Elnyelte a föld. Akaratlanul is azt hitte, hogy valamelyik társa talán megtudta a rejtekhelyet s az csente el. (Ámbár fogságban annyira szerettük egymást, hogy soha senkinek még egy kenyérmorzsája sem veszett el.)
Vass Gyuri némán tűrte az óriási veszteséget. Egyre abban bízott, hátha előkerül. Vasárnap aztán munkához látott. Félrehúzta az ágyát s a tőle megszokott szorgalommal a lyuk irányában ásni kezdett, mint valami éheslelkű kincskereső.
Talán el se hiszi, aki nem látta: meglett mind a három ötfrankos! De sajnos, szomorú állapotban. Valami fészekféle gödör mélyén, apró darabokra tépetten, pozdorjává gyúrtan. A tolvaj patkány ezekkel a kincsfoszlányokkal bélelte vackát.
Vass Gyurival együtt de szeretném, ha ezt a magyar patkányaink valaha visszatörlesztenék!