Kiégett csillagok
| Kiégett csillagok szerző: Ábrányi Emil |
Hány csillag ég ki fönn a végtelenben,
S hatalmas hévvel többé nem teremt!
Elhűlt az élet édes forrósága,
Nincs ott egyéb: sötétség, néma csend.
Nem nyit virág, nem hangzik rajta dal.
S mint a halottnak nincs lélegzete:
Szellő se moccan. Minden éjbe hal.
A bús rögöt örök fagy vonja be.
De bár kiégve, bár megfagyva régen:
A szomorú gömb ott bolyong az égen,
Más, boldog, élő csillagok sorában,
Mint egykoron, a hév s erő korában!
Forog, forog, hurcolván azt a fényt,
Amit hő napja hullájára hint.
Forog, forog... Csak gördűl, csak kering,
A mindenség élő-halottjaként!...
Ó hány ember van, akiből kilobbant
Mindaz, mi egykor alkotó elem,
Hév, szenvedély volt! Minden oda van már:
Lelkesedés, hit, eszmény, szerelem,
Vágy és öröm... édes megindulás,
Szent érzések túláradtán a könny,
Szemünknek gyöngye!... S nincsen benne más,
Csak változatlan, fásult, bús közöny,
Unott, rideg kopárság, rémes űr!...
És mégis él, mégis szünetlenűl
Jár-kel, bolyong. Találkozol vele,
Rád néz s nem csap meg a halál szele.
A pezsgő létben - meg van fagyva bár -
Mint önmagának temetője jár.
Kivűl ragyog... belől örök setét.
Hurcolja folyvást meghalt életét!