Kevi Pál halála
| Kevi Pál halála szerző: Gárdonyi Géza |
Az öreg még odavolt. A szőlőbe ment ki reggel és napszállatra kellett volna hazatérnie. De már a hold is fölkelt, a csillagok is mindegyre sűrűbben tünedeztek elő, és az öreg még mindig nem tért vissza.
Az öregasszony ki-kiszalajtotta az utcára az unokáit, hogy nézzék meg, jön-e már? A gyerekek kimentek. Később künn is maradtak. Bojtorjáncsomókat hajigáltak a denevéreknek, ami jó mulatság.
- Nem jót érzek - mondotta az asszony a fiainak -, nem kellett volna egyedül elereszteni.
Máskor is csak megjött - felelték azok -, bizonyosan behítták valamelyik pincébe.
Hogy ím csakugyan belehaladott az idő az éjszakába, Pál fölvette a kalapját és elindult az apja elé.
A hold meg a csillagok fénye rávilágított a dombra hajló útra. Széles, poros út az. Azon kell hazatérnie Kevi Pálnak.
Már akkor jött is. Megjelent a dombon, mint valami árnyék. Aztán lefelé bandukolt, sokkal lassabban, mint ahogyan szokott.
Pál eléje sietett.
- Baja van, édes apám?
- Bizony, fiam - felelte az öreg bágyadtan -, nekem már aligha virrad holnap.
Átadta fiának a tarisznyát, aztán a karját a fia karjába öltve, gyöngélkedő hangon folytatta:
- Lehajlok egy tőkéhez, meg akarom nézni, hogy hány fürt? Mert húsznak is látszott. Akkor egyszerre meghomályosodik a látásom, és szédülés fog el. Leülök ott a földre, várom, hogy szűnjön a szédülés. De nem szűnt, csak este felé. Aztán, hogy hazavánszorogtam, egész úton kísért a kotlós tyúk.
Kevi Pál elsápadt. A kotlós tyúkot mesének tartotta. Valami láthatatlan kísértet-tyúk az. Éjszaka szokott megjelenni. De látni eddig nem látta senki. Mert aki meghallotta, hogy a nyomában megyen és kottyogva hívja a csirkéit, az már tudta, hogy elérkezett az utolsó napja és nem mert visszafordulni, csak sietett.
- Mese az, apám - szólt remegő hangon Kevi Pál.
Mert érezte, hogy az öreg ereje megfogyatkozott, és hogyha nem támaszkodnék őrá, nem jutna haza.
- Nem mese - felelte az öreg -, a saját fülemmel hallottam. Apám is este hallotta és reggelre meghalt. A nénéd is este hallotta és reggelre kiterítettük.
Nehezére esett a beszéd, el is hallgatott.
Az Imre fiú is a falu végén volt már akkor, s az unokák is. Ahogy meglátták az öreget, eléje siettek. Vezették. Még a kis hatéves Jóska is segített: a kezét fogta a nagyapónak.
Lefektették. Füveket forráztak neki. Biztatták, hogy aludjék, de az öreg nem aludt. Föl-fölnyitotta a szemét és tanácsokat mondott, hogy mit vessenek jövőre ebbe, abba; mi dolog lesz a szőlőben: melyik ökröt hizlalják meg a jövő télen.
A két fia némán állt az ágynál.
A felesége aggodalmasan nézte.
Éjfélkor aztán, mikor azt hitték, hogy el fog aludni, fölemelte az ujját és intett a feleségének.
Az asszony odahajolt.
Az öreg erőtlen, susogó hangon szólott:
- Hívjátok a papot.
Már akkor az egész faluban tudták a hírt, hogy az öreg Kevi hogy járt. Az udvaron subás emberek, nagykendős asszonyok álldogáltak. A bakter ott pipázott a kút káváján ülve. Ő a harangozó is.
- Nem viszi tovább - beszélte halkan egy mellette ülő subás embernek -, hallottam már a múlt éjjel is, hogy a kutya nagyon vonyított. Ez nem jót jelent - gondoltam -, de hogy beteg nem volt a háznál, azt hittem a holdra vonyít, hát meghajigáltam, hogy ne vonyítson.
Az öreg a sok vánkossal körültámasztottan, szinte mozdulatlanul feküdt odabenn. Meggyújtották az egyik szentelt gyertyát és az ágy mellé tették a kvasznyira. A gyertya világosságában hasonlított az öreg Leó pápához. Olyan mosolygó, ráncos, sovány arc, csak hogy kis fehér bajusza is van az öregnek.
- Ne sírjatok - mondotta susogva.
Mert ott sírt az ágy körül az egész család: a két fiú, a meny, a nehány unoka is. A hatéves Jóska gyerek is ott ült kisideig az ágy mellett, de aztán elaludt a széken. Az anyja felölelte és átvitte a másik szobába.
- Ne sírjatok - susogta az öreg.
A felesége azonban odaborult arccal az öreg kezére és úgy jajongott:
- Hát el tud engem kend hagyni? Én édes jó uram! Ilyen sokáig együtt éltünk, együtt megvénhedtünk! Ne hagyjon itt kend vénségemre!
Csöngetés hallatszott. A pap érkezett. Nehány percre kivonult a család.
A házban ájtatos csöndesség. Az udvaron állók is letérdelnek. A bakter kiveszi a szájából a pipát és a kút mellé térdel. A pitvarból kihallatszik olykor az öreg Keviné halk zokogása.
A hold már a ház fölött áll. Olyan, mint valami égből alánéző orca. Néző és várakozó orca.
- A szobából csendítés hallatszik. Milyen különös a hangja ilyenkor a csengőnek! Ez már a másvilág zenéje. Minden fej leereszkedik. A vén lombos eperfa is, mintha megeresztené a lombját.
...Azután a pap behívta a családot és imádkozott velök. Végül maga mondott egy hosszú imádságot, amely így kezdődik:
- "Bízzál, kedves hívem, a te bűneid meg vannak bocsátva..."
És így végződik:
- "Az Úr megszabadít téged, és az ő jósága fölvesz a mennyország örömébe."
Az öreg már ekkor félig lehunyt szemmel, mozdulatlan viaszalakként feküdt az ágyon.
Mikor a pap elment, fölemelte az ujját az öreg és az ajkai mozogtak.
A feleségének oda kellett hajolnia, hogy hallja, mit akar.
- A kardomat - susogta az öreg.
- Odatesszük - rebegte könnyben fulladozva az öregebbik fiú.
Mert egy szóból is meg lehetett érteni, hogy a negyvennyolcas kardjára emlékezteti őket. Sokszor megmondotta, hogy azt vele temessék el.
Úgy látszott, nem fog szólani többet, de nehány perc múlva megint szólott.
- A szűröm...
Nem tudták, mit akar mondani vele, nagynehezen kirebegte:
- A bakternak hagyom.
Aztán kis idő múltán megint szólani akart, de már nem tudott. Csak emelgette a szemét és oldalt fordult a tekintete, arra a székre, ahol előbb a kis unokája ült.
- Jóskát akarja?
- Azt - mondotta már nem szóval, csak egy mély szempillantással.
Behozták a gyereket és fölemelték.
- Csókold meg nagyapót.
A gyerek átölelte a nagyapót és megcsókolta.
Az öregember szempilláin két könnycsepp jelent meg, és lefutott sovány, színtelen orcáin.
A szoba akkor már megtelt a szomszédokkal, de messzebbről jöttekkel is.
A bakter az ajtófélfához támaszkodva állott és szőke birkafejével kifejezéstelenül nézte a haldoklót.
Egy nagykendős asszony megfogta az öreg kezét:
- Pali bácsi.
Az öreg fölemelte a szempilláit.
- Az Ilkámat csókolja majd meg odafenn...
Leánya volt az Ilka az asszonynak, egyetlen kis kékszemű gyermeke. Hétéves korában vitte el a torokbaj.
Még valamit mondott volna az asszony. (Mit akarhatott még üzenni a leányának?) De a hangja elcsuklott. Kezét az arcára tapasztotta. Elfordult.
Azután egy subás ember lépett az öreghez:
- Pali bácsi, mondja meg a feleségemnek, hogy a gyerekekkel jól bánik a mostohájuk.
A kezefejét belenyomta a szemébe, és más izenőnek engedett helyet.
Az öreg hallgatta mindezeket az izeneteket, csak a szeme pilláinak rezgéséről lehetett látni, hogy az élet még nem hagyta el.
Végre a szeme sem mozdult többet. A szeme fénye bádogzani kezdett. A felesége ott térdelt az ágy előtt és fogta az öreg kezét. Egyszer aztán elbocsátotta a kezet, és nagy jajjal ráborult az agg ember mellére.
A bakter kifordult a pitarból. Az udvaron megtörülte öklével a szemét. A kalapját a fejére tette, s elindult a holdvilágos úton nagy sietéssel a templom felé.