Ketty
szerző: Thury Zoltán

                                              I.

A bürgerstrassei nagy czivilkaszárnya dobrakerült s jó olcsón jutott hozzá a szép nagy házhoz valami Huber nevü vastag, goromba képű bajor. A müncheni házakon nagyon sok az adósság, annak esett áldozatul a czivilkaszárnya is. Nem valami túlságosan nagy épület ez, hanem a környezet kunyhói közül ugy kiemelkedik a négy emeletével, mint a milyen nagy egy hegy a hangyazsombék mellett - és szabályos, mint egy koczka, nincs rajta semmi felesleges. A falait már megszürkítette a sok hó és eső s csupa szűk, munkásemberek számára épített lakosztály miatt lett kaszárnya a neve. Huber ur másnap beköltözködött a földszintre s minthogy meg akarta ismerni a lakóit, mindjárt ebéd után behivatta a házmesternét.

- No csak őszintén rukkoljon ki mindennel. Fizetnek a lakók?

- Hát igen, igen - hümmögött az asszony.

- Pontosan?

- Igen, igen... Látszott, hogy szeretne el is hallgatni valamit, ez az ember nem ugy néz ki, mint aki kegyelmet ismer a lakókkal szemben, de Huber ur nem elégedett meg a felelettel.

- Számlálja elő, kik fizetnek pontosan s kik rendetlenkednek... No, befagyott a szája?

A szegény jó asszony látta, hogy itt nincs mentség, pontosan beszámolt hát a lakókról.

- Az első emeleten a kárpitos megkésik néha egy-két nappal, hanem azért nagyon becsületes ember. Erre az emeletre aztán nincs panasz. A második egészen pontos, sokszor még előre ideadja a pénzt egynémelyik, nehogy elköltse. A harmadik emeleten lakik egy vámhivatalnok...

- Balra, jobbra?

- Jobbra, az egy kicsit kártyás, de ha szerencséje van, két-három hónapról egyszerre teszi le a gondját. Fenn az atelierben egy festő lakik, az bizony nagyon szegény ember. Beteges is, sokszor hetekig fekszik, nem tud dolgozni sem...

- Menjen fel s mondja meg neki, hogy holnap reggelre költözzék ki.

Az asszony megijedt.

- Én mondjam neki?

- Maga hát.

- Én nem, kérem.

- Miért, talán nagyon mérges ember.

- Nem, dehogy, de félek...

- Mitől?

- Nagyon szegény ember az és szerencsétlen is, meg beteg, csak nem maradhat lakás nélkül. Tél van most, uram, nem nyár. Sohase venném a lelkemre, ha nagy elbusulásában valami kárt tenne magában.

- Mondott valami ilyest?

- Mondott bizony, azt mondta, hogy ha már innen is kizavarják, agyonlövi magát. Várják meg, a meddig készen lesz valamivel, négy-öt képe is munka alatt van, majd csak sikerül szereznie valamit. A volt háziur rá is hagyta a dolgot, szívesen várt neki, mert látta, hogy máskülönben derék ember. Várjunk talán mi is még egy kicsit.

- Ezzel majd elvégzem én - mondta Huber ur és fölment az atelierbe.

Kopogására egy sápadt, szikár fiatal ember kiáltotta ki a szabadot s bizonyosan azt hitte, hogy valami megrendelővel van dolga, mert öröm szaladt végig az arczán. Huber ur azonban gyorsan észretérítette s végzett is vele hamar.

- Ön lakik ebben a szobában?

- Én, szolgálatára lehetek valamiben?

- Huber vagyok, az uj háztulajdonos. Hallottam, hogy uraságod rendetlenül fizeti a házbért. Ugy rendeztem be a dolgomat, hogy csupa jó lakóim legyenek, azért holnap délig fizesse ki egy hónapra a házbért, vagy hurczolkodjék ki. Azt is mondta a házmesterné, hogy főbe akarja magát lőni. Ebben az esetben legyen szives megkímélni a házamat a botránytól, elég nagy az angolkert. Ehez tartsa magát, kérem, mert én nem szeretem a teketóriát.

A szegény festő kapkodott ide-oda, valamit felelni akart, de mire szóhoz jutott volna, Huber ur már lenn járt a vámhivatalnoknál. Nem tudta, hogy mit tegyen? Sirni szeretett volna, de nem jött köny a szemébe, csak nagy keserűség töltötte el egyszerre s annál inkább dúltak benne az indulatai, mert érezte a tehetetlenségét. Ha néhány aranya lett volna, hogy a szeme közé vághatná annak az arczátlan gazdag embernek, megkönnyebbülne, de nincs és ki fogják kergetni az utczára. Hogy azután mi lesz, arra nem is gondolt, csak a csúfos elmenetelre. Kikaczagják majd ezek az emberek a művészt, a kinek még annyi pénze sincs, hogy ki tudná fizetni ezt a lyukat. Homlokán megfeszültek az idegei, ugy eltelt gonddal az agya. Hiába gondolkozott, el se tudta képzelni, hogy honnan vehetne pénzt. Közel volt a megfulladáshoz, annyira ránehezedett mellére a fülledt levegő s a nagy gond. A töprengésben megfájult a feje, majdnem öntudatlanul botorkált ki az ajtón s le a lépcsőkön, ki az utczára.

Künn a szállingó hópelyhekkel küzdött egy kis márcziusi napfény, mintha kergetőznének a sugarak a hóval, csupa játék az egész levegő. Egy gyerek meglökte futtában, de ezt észre se vette, csak ment előre, maga se tudta merre. Bejárt egy csomó utczát, a csipős hideg megkékítette arcza halványságát s vékony, kopott ruháin átjárt a szél. Betévedt egy műárushoz, a kinél már sokat alkalmatlankodott. A mint belépett az ajtón, már idegessé lett a nagytekintetü férfiú s meg se hallgatta a hebegését.

- Nem lehet kérem, a mi üzletünk nem előlegekre van építve.

- A nélkül nem dolgozhatom...

- Szomorú, de nem tehetünk róla.

Sóhajtva ment haza, egyszerre eloszlott még az a kis önérzete is, a mit eddig olyan féltékenyen ápolt. Sehol se veszik semmibe, önmagának csak nem hazudhatik egyebet, a mikor látja a valóságot. Bolondság igy élni, a leghalványabb kilátása sincsen a boldogulásra. Mit akar hát még? Ezen töprengett, mire hazaérkezett.

                                              II.

Atelierjében egy szép, fiatal leánykát talált. A nagy ablakfal előtt állott s érdeklődve, kiváncsian lapozgatott egy vázlatkönyvben. A művész abból a sorsból szedi legszebb hangulatait, melyben él, csupa nyomor volt a könyvbe rajzolva. Rongyos nagykendő, vén olasz modellek, ellesve az akadémia előtti hidegben, éhes gyermekek, akikről czafatban lógott le a ruha, beesett, sápadt, sovány arczok, minden lapon egy-egy vergődő élet. A lány komoly, odaadó figyelemmel mélyedt bele egy-egy vázlatba, rátapadt a tekintete a vonásokra s látszott az arczán, hogy nagyon meghatották a képek. Nagy, komoly szemeit fölvetette, amikor fölnyilott az ajtó s nem ijedt meg a szokatlan helyzet miatt, hanem egyszerüen, természetesen köszöntötte a festőt.

- Jó napot, bocsásson meg, hogy itt várakoztam önre, de nem akartam a lépcsőn utját állani.

- Ki ön, kisasszony?

- A háztulajdonos leánya vagyok, Ketty.

- Valami ujat izent talán az apja?

- Nem, azt sem tudja, hogy itt vagyok. Magam akarom önt valamire kérni.

- Mi az?

- Fessen le engem.

A festő elkényszeredve nézett erre-arra, nem volt biz' itt semmi olyasmi, amivel képet lehetne kezdeni. Egy csomó festék száradt a palettájára, azt már fel nem higítja semmiféle olaj, sehol egy darabka vászon, egy pillanatig azt gondolta, hogy talán gunyolódni akar vele a leány, de mikor az arczára nézett, nagy jóakaratot olvasott le róla. Azt felelte hát neki, ami épen az ajkaira jött.

- Kisasszony, én nagyon szegény ember vagyok, megrendelése engem nagy zavarból ment ki, csakhogy ha előlegesen is nem segít rajtam, hozzá sem tudok kezdeni a képhez.

A leány egészen természetesnek találta igy a dolgot s egy ötven márkás bankjegyet tett az asztalra. Szépíteni se igyekezett a dolgot s olyan egyenes komolysággal beszélt, mintha legalább is tiz esztendővel idősebb lenne.

- Szívesen adok rá előleget s apámtól azt is tudom, hogy ön szegény. De ez nem tesz semmit, még jobban szeretem igy, tudom, hogy nagy gondot fordít majd az én csúnya képemre. Holnap már ülhetek, ha ugy tetszik.

- Köszönöm, higyje el, hogy nagyon szorgalmas leszek.

A festő fölhivta a házmesternét, s leküldte a pénzt a házi urnak. Elégülten gondolt arra, hogy valamennyire elégtételt szerzett magának ezzel a néhány márkával. Másnap jó kedvvel kelt fel, befüttetett, valamennyire rendbehozta a fészkét s mikor a leány feljött, elkezdték a munkát.

                                              III.

Mikor a piktor közbe-közbe letette a palettát, sokat beszélgettek. Mindenről össze-vissza, egyformán, rendszertelenül, szabadon gondolkoztak mind a ketten s néha alig jutott eszükbe, hogy ujra munkához kezdjenek. A lány azt mondta:

- Az ülés fárasztó, a beszéd pedig élvezetes. Inkább beszéljünk.

- Hát a képpel mi lesz?

- Az is elkészül, csak valamivel lassabban. Nem baj az. Ugy is apámat akarom meglepni vele s neki mindegy, akár ma, akár egy hét mulva kapja meg.

- Nem sokat törődik a képekkel?

- Semmit.

Már voltak annyi bizalommal egymás iránt, hogy a festő megkérdezhette:

- De a leányával igen?

- Velem se nagyon, - mondta a lány s keserűen legyintett kezével a levegőbe. Nem tartozom az üzlethez, ő pedig csak üzletember. Egész nap nincsen itthon, szaladgál a városban, mint valami commis, gorombáskodik itt is, ott is; nyer, veszt, de én senki vagyok neki. Tehetek amit akarok, élhetek ugy, a mint épen a legjobbnak látom, neki az mindegy. - Egy kicsit elmélázott, hátradőlt a széken és sóhajtva beszélt tovább. - Egy kis szeretet nagyon boldoggá tenne, nem lenne olyan üres az életem, mint most. Érzem, hogy senki se áll hozzám közel. Kár is beszélni ilyesmiről, mert csak nagyon elkeseredem s azért nem változik semmi.

A festő szórakozottan állott a vászon elé s a háttért kezdte átfesteni valami sötétebb szinnel. Inkább a földet nézte, mint a vásznat, nagyon elgondolkozott s neki is voltak észrevételei arra, a mit a lány mondott.

- Igy van mindenütt, fogy a szivünk s nő az eszünk. Komoly dolog ez, nagy átalakulást jelent, megsinyli minden. Nem az ön állapotára mondom, talán tulozza is kissé, a mit mondott, hanem látom napról-napra mindenütt. Kevés az emberekben a szeretet, sok az üzlet. A ki nem érti a kereskedést, az elbukik. Mi nem értjük.

Sokáig hallgattak aztán mind a ketten. A piktor szólalt meg előbb s nagy volt hangjában az erő.

- Én megmaradok annak, a ki voltam. Végre is a mi igazságunkért is kell, hogy küzdjön valaki. Szeretni kell mindent. Ki kell tárni a szivünket s nem elzárni. Ez a föld, ugy a milyen, soha se fog fölemelni, sok benne az, a mi bepiszkít, de az én eszményem szép, az nekem az anyag a művészetben, nem a mire nézni sem tudok. Szerelem, hála, becsület, jóság, természet - semmiben sem fogadni el azt, a mivé tették az emberek, hanem a mint mi nézzük. Hogy naivak vagyunk, az nem tesz semmit, én megvetem azt, aki ezt vádként hozza fel ellenem. Legyen más az okos, én csak szeretni akarok s nagyon szeretni, ugy, a mint ma már csak kevesen tudnak.

A lány magába szivott minden hangot s tágra nyitott szemekkel várta, hogy még beszéljen a festő. Az pedig elgondolkozott s öntudatlanul babrált a képen. Az napra vége is lett a munkának, gépiesen fogtak kezet egymással. A leány még visszafordult az ajtóból, mintha mondani akart volna valamit, de azután mégis csak szó nélkül ment el.

Lenn nem találta otthon az apját s örült, hogy egyedül maradhatott egész este. Beült a maga kis szobájába, lámpát se gyujtott, a mikor már besötétedett, csak a sötétben gondolkozott a divány támlájára dőlve. Valahogy igy gondolta ő ezt eddig is, csak formát nem tudott adni a gondolatnak. Igen, igen, mindenben az eszményt, meg kell a salaktól tisztítani az ideált, nemessé lenni a gondolkozásban, kiválni a tömegből. Megtisztulni, megtisztulni!

Körülnézve a szobában, szinte fázott. Ha az apjára gondolt, érezte, hogy milyen messzire van tőle. Magasan fölötte áll s valami megvetésfélét érzett iránta. Most csak egy emberben látja az igazit, utána vágyott, hallgatni szerette volna mindig, a mit mond gyönyörködni benne s magában ismételgette minden szavát, mintha meg akarta volna tanulni az egészet. Perczről-perczre érezte, hogy mennyire távolodik azoktól, a kikkel együtt él s ha eddig valamennyire vonzódott hozzájuk, most üresség maradt a vonzalom helyén a szivében s egy csomó mély fanatizmus, csupa olyan tanok, a melyek korlátot emelnek közte és a többi ember között. A többi ember pedig első sorban az apja volt, ezt ismerte a legjobban s mig magában fölépítette a maga hitvallását, megborzadt, hogy neki ilyen apja van. Behivta a cselédet.

- Ha apám hazajött, mondja meg, hogy már lefeküdtem és hogy beteg vagyok.

                                              IV.

Másnap nem ment föl az atelierbe, félelmet érzett magában. Még folyton tartott lelkében a forradalom, elzárkózott mindenki elől s csak magában szinezte ki a gondolatait, kislányos élénkséggel, de öntudatosan. Harmadnap már fölment, de a kép keveset haladt. Sokat beszéltek most már közelebbről, egymás mellé ülve. A férfi néha kipirult, a magáéban felejtette a leány kezét. A leány csak hallgatta, mint egy idegen országból jött szép szavu apostolt s tágra nyitott mély szemeiben látszott, hogy meg is érti s hogy lázba hozza az a tüz, a melylyel a fiatal ember védi a maga igazságát.

Megértették egymást teljesen a maguk külön világában s zavarólag hatott rájuk még a hang is, a mi alulról egyszer-egyszer felhangzott. Egymás után vágyakoztak mindig, szomoruan váltak el, örömmel találkoztak ujra s ha kezük az egymáséhoz ért, delej szaladt végig rajtuk. Mikor a fiatal ember észrevette, hogy szereti a leányt, megijedt. Egyszerre eltávolítani igyekezett magától. Bármily nehezére esett is, kevesebbet szólott hozzá s szorgalmasabban dolgozott a képen. A szegény leányt lehangolta ez a magaviselet, szomorúan ült a helyén s egész más kifejezést vett föl az arcza, mint a mi a képre volt rajzolva. A festő nem bánt semmit, csak legyen már vége az egésznek, sietett, félt magától.

Ketty sokszor fejfájásról panaszkodott s előbb elment. Lassan haladt le a lépcsőkön s igazán ugy nézett ki, mintha beteg lett volna. A festő utána nézett s akkor sem tudta betenni az ajtót, mikor már eltünt a szemei elől.

- Szegény gyermek...

- Már nem vagyunk mi egymáshoz olyan őszinték, mint eddig, - mondta egyszer a leány s megteltek a szemei könynyel.

- Miért? De igen...

- Miért nem beszél nekem többé arról, a mint gondolkozik? Olyan szép volt...

- De nem igaz.

- Nem! Ön mondja ezt? Ön?

- Én, beláttam. Csak egy az igaz, az élet, ugy a mint van. Ne hallgasson semmi egyébre, egyéb minden hazugság. Lássa, itt élünk, egyedül vagyunk milliók között, mit akarunk egyebet mint a milliók? Ha lázadók vagyunk, legázolnak minket, sokan vannak. - Kis szünetet tartott, keresett érveket ehhez az uj okoskodáshoz, de nem tudott meggyőződés nélkül ugy beszélni, hogy a leány el is higyje, a mit mond. Kapkodott erre-arra, érezte, hogy gyönge s ez elkeserítette. Mit tudjon mondani ennek a leánynak, a ki ugy néz rá most is, mint a papra. - Az az igazság, hogy gyengék vagyunk, a mi fajtánk kihalt már, vagy átalakult. Én is azon az uton vagyok, hogy más ember legyen belőlem. Megjózanodtam, nem akarok áldozatul esni egy olyan vallásnak, a miben nem hisz senki.

- Én hiszek.

- Mi ketten, de aztán mutasson még valakit, Senki sehol... Mi lesz belőlünk. Ketty, menjen szépen haza, hagyjon engem el. Nincs igazam, szégyenlem magam, hogy telebeszéltem a fejét bolondsággal. Mit csinálunk mi ketten. - Hátra huzódott és intett, hogy csak menjen, menjen a leány. A szegény fiatal embert pedig lázassá tette a sok beszéd, egyszerre megrémüli, mikor már a leány a küszöbre tette a lábát, utána rohant s megfogva a kezét, visszahuzta.

- Vagy maradjon, de aztán legyen készen mindenre. Szegények leszünk, kinevetnek, megvetnek.

Karjaiba fogta, a leány mosolyogva sírt a vállára hajolva. Nem szólottak semmit, csak ölelték egymást, mintha féltek volna, hogy most mindjárt elröppen a másik.