Kesztyűben és felöltőben
szerző: Krúdy Gyula
Az égbe nézz! ─ mondom magamban, midőn csüggedten, lehorgasztott fejjel mendegélek ─ hisz semmi sem változott e világon, eljött a tavasz és a gyöngéd orgona, a nők megszépültek, mint tavaly ilyenkor, a kis cipőknek ibolyaillatuk van, a friss kalapkákon csilingelő költői jelzők lengenek, az alsószoknyák, mint a bárányfelhők fodra és a mosoly a szemekben, az arcokon, a lépés ringatásában, a mosolygó vállak, a kezek és lábak éppen olyan üdék Pesten, mint sok-sok esztendő óta mindig, midőn az évszak fordulásával a beteg úriember lelépked a negyedik emeletről.
Csak az ég felé a homlokot ─ gondolom, amikor alkonyattal a lila színű Andrássy úton megyek, és a távolban már felhangzik a futólépésben közelgő újságárus kiáltása. Vajon milyen a német jelentés? ─ kérdezem magamban... a Champagne-ban... a tengereken... északon, mi történt? Ez az újság közli velünk legelőször naponkint a német vezérkar jelentését, éber fülek hajolnak a telefonkagylóra, amint délutánba hajlik az idő, s Berlin felé beszélgetni kezdenek az egymás fölött élő telefondrótok a szélben, a Duna mentén, Boroszló felé, síkságon és völgyben. Az egyik fekete huzal, ott messze künn a nagy országút fölött tán nász vagy halál hírét viszi, a másik a mazuri csata történetét. Thomas Carlyle, a skóciai pap fia ─ aki még abban az időben élt, midőn nem volt háború ─, szerette a szép hasonlatokat, költői képleteket, ha megírhatná a háború történetét, e minden idők legjobb hírlapírója írásában a telefondrótok bizonyára újra megelevenednének mostanság, mint a Francia forradalom-ban a futárok leffentyűs csizmái, sarkantyúi, a postamester hallgatózó füle és a vér a szabadság terén. A berlini telefon drótjai, e ruganyos, izmos kígyók, amelyek országokon át szilárd rengéssel, mint a szél közömbös hangja a puszták fölött, hozták és vitték hajdanában a börze titokzatos, hieroglif kifejezéseit, kereskedők száraz üzeneteit, amelyekben szinte a számlakönyv vékony másolópapirosa zizeg, a bankok és vállalkozások bankjegyszagú, pénzszekrény hasában fénylő aranytekintetű és fiatal, merész bankárok szemüvegének csillanásával ható megbeszéléseit ─ vagy megremegtek egy drága, képzelhetetlenül gyöngéd asszonyhang lepke-terhétől: az idén borotvált arcú, szikár, operatőrszemű vezérkari tisztek rövid és világos mondatokba foglalt jelentéseit szállítják az óramű pontosságával. A berliniek ebédhez kapják a főhadiszállásról az előző nap történetét, és a polgár, mielőtt a tramway-ra száll, zsebébe teszi a déli újságot, hogy a családi körben, térkép fölött megbeszélje a csapatok állását ─ esetleg Hindenburg nevét kiáltozza a pillanatok alatt fellobogózott utcákon. A pesti lakos uzsonnakávéjához érkezik a Magyarország, midőn a kávéházak megtelnek bizonyos és bizonytalan nőkkel, a szemek és a lábak, a hangok és a kézszorítások kalóriája oly feszültséggel érezhető a körutakon és a sugárúton, mintha valóban mindenki szerelmes volna a városban ebben az órában; az utcán világos kesztyűben libeg fiatal nők előtt és mögött a beteg úriember; az alkonyati utcának a tömérdek megifjodott nőtől olyan illata támad, mint a felvirágozott húsvéti templomnak faluhelyen; a fátyolkák alatt már felfedezhetők a tavasz drága szeplői a gyengéd leányarcokon, mint álmoknak és vágyaknak furcsa kis ákombákomos jelei; a hajlékony derekak megringanak, mint a versekben a rímek, és a kis keblek fölemelkednek a ruhácskák alatt, mint midőn az első négyes előrelejt a nagyopera színpadán; fénylő cipőjében, illatárban, estélyi, rózsaszínű arccal, frissen fésült, szagos hajjal s hidegvíz-illatú nyakkal indul színházba a dáma; a római tavasz jár itt, a húsvét előtti, gondtalan, kíváncsi, nevetgélő, élvezetszomjas tavasz, mintha bő erszényű idegen utazókkal volna telve a város, és az észak felől érkező postakocsiról most száll le a Post előtt a bécsi táncosnő vagy a hercegnő, ki kedvese után szökött... midőn a távolban felhangzik az újságárus kiáltása:
─ Magyarország!
Megállunk, felsóhajtunk, a tekintetünk révedezve hagyja el ifjú nők lába nyomát... Istenem, szinte elfelejtettük, hogy háború van. Vajon mit írnak a németek?
Szélnek a fejet és bátran a veszélyes helyeken! ─ idézem magamban Cuttle kapitányt, a horogkezűt, akiről szóló regényt régen a háború előtt olvastam. ─ Meghalni nem a legrosszabb dolog, véltük egykor, midőn céltalanul utaztunk messzire, útszéli fogadókban vártuk a halált, a megnyugvást, a felejtést vagy a szép fogadósnét. A halál, a szép halál az egyetlen érdemes cél, amelyért célszerű furcsa, változatos mozaikba rakni az élet egymás után következő képeit, eseményeit. Majd tán jön egyszer valaki, ifjú rajongó vagy unatkozó vándor, aki elgondolkozva megáll a sírkő fölött, és Ariadné fonalát keresi, hogy végigmehessen egy régen elmúlt élet labirintusán. Minden élet titokteljes, változatos, rejtelmekkel teli. Senki sem mondta el, még az őszinteség legnagyobb zsonglőrje, a lelencházi gyermekek apja, a Vallomások írója, hogy igazán mit gondolt az egyedülvalóság órájában, a szenvedésnek és gyönyörnek emberfölötti hangjait, amelyeket nem az eszével, sem a szívével, sem idegeivel, hanem egész életösztönével érezett: erről ő sem világosít fel. Mit gondolt magában, midőn a nők szerették, s midőn nem szerették? Minden emberi élet telve van titokteljes órákkal, amelyekről sohasem adunk számot senkinek. Legfeljebb magunkban gondolunk vissza az elmúlt napok furcsa, ma már érthetetlen érzéseire, mint a nők bolondos fecsegésére, amelyet azonban egykor komolyan hallgattunk. Miért hogy nem tudjuk az értékét vagy az értéktelenségét a dolgoknak, amelyek körülvesznek? Miért kell esztendőknek elmúlni, hogy a velünk, legbensőbb énünkkel történt események hitványokká vagy drága emlékezésekké váljanak? Lorette szerelme vagy növendékleány rajongása miért lesz egykor mindegy? A tavaszi napoknak sugara, bája, őszi tájak mélasága, furcsa téli órák magányos falusi házban, midőn odakünn a hó sűrűn szakad: hová lesznek? Bizonyos, hogy itt van bennünk minden, az egész elmúlt élet gyönyörű emlékeivel, dalaival, hangjaival, s alkalomadtán, ha az emlékezet úgy akarja, furcsa nóták jutnak az eszünkbe anélkül, hogy számot adhatnánk, miért látogattak meg elfelejtett, régi ismerőseink? A halál bizonyára nagy jótétemény annak, akinek már megtelt a naplója, s új élményt már csak azért sem jegyezhetne fel, mert nincs üres lap a könyvében.
De mégis lesz valami, amit eltehetek holnapra, midőn a német jelentést már nem várjuk aggódva.
Messzi ifjúságomból gyakran eszembe jut egy hegyaljai bornak az íze, amelyet egy régi szüreten, térdig felgyűrt szoknyában, hófehér, csak diákálmokban élő lábbal taposott a szőlőből a legszebb fiatalasszony. A cigányok piros nadrágban muzsikáltak, és énektől rengett a hegy. S a menyecske táncolt a bogyókon, majd kacagni kezdett, mint a fiatal nők, gyakran maguk sem tudják, min kacagnak. A kacagás csengett, zengett a hegyben, mint a szüret himnusza. S a menyecske kacagás közben ─ gyönyörű szájának üde belseje oly friss egészséggel tárult fel, mint a mindenható, vérbő élet ─ több szőlőnedvet taposott, mint előre szánta. Tán kacagó könnyei szaporították a bort.
És most nemrégen e felejthetetlen emlékhez egy újat rakok. Tegnap kenyeret dagasztott a legdrágább kéz, amely az országban van. A kéz, amelyen boldog, boldogtalan férfiak csókjai módjára tündökölnek a drágakövek vizei, szorgalmasan, hűséggel dagasztotta isten adományát, a fehér kenyértésztát. S a homlok, amelyen csillárok fénye szokott visszaragyogni a diadémről, halkan verejtékezett a szokatlan munkában. S az úrnő homlokáról egy láthatatlan cseppecske, a munka verejtéke a kenyérbe hullott.
Este van. Nemsokára megjelenik Höfer is az újságok kirakatában.