Kereslek!
szerző: Komjáthy Jenő
Kereslek, tündöklő titokzat,
Az ég fölött, a föld mögött.
Már szüntelen feléd török csak,
Örökké csak feléd, magasság,
Feléd, ó, mélység, szakadatlan!
Átszelem a zengő magast,
Bejárom a süket mélységeket,
Féltékeny messzeségbe rontok,
A porszemek szivébe mélyedek,
Hogy téged megragadjalak.
Szivem az égő vágyástól repes,
Ölelnem, bírnom tégedet! -
Örömmel dobnám én elődbe
Virágzó, ifju éltemet,
Közönnyel nézném fénynapok kihúnytát,
Világok vesztét egykedvűn fogadnám:
Csak tégedet láthassalak!
Kereslek, végtelen világszem,
A porvilágok s napszemek között.
Feléd nézek szünetlenül,
Nem hunyorítva, tágra nyílt szemekkel,
S e mozdulatlan, megkövült szem
Megsejti boldog rémülettel
Nem egyszer közellétedet.
De minduntalan eltűnsz előlem;
Elég, ha pillám egyet rebben,
Ha megzavar egy nyers, alanti hang.
Vagy egy kihívó, torz, alanti kép:
Az égi, túlérzékeny összhang
Kisiklik s elmosódik menten.
Nem lakhatom folyvást magasban,
Örvényt se fúrhat mindig elmém,
Fönséges utam megzavarja
Hétköznap gondja, szolgasor -
Pedig ha minden összedől is,
Meg kell találnom tégedet!
Kereslek, mérhetetlen mérték,
Törtek között Te egyedül egész;
Föltétlen nagyság s mégis láthatatlan
Parányiság, mert hisz elrejtözöl.
Te végtelen szegény, mert végtelen dús:
Nem osztja senki gazdagságodat:
Bőséged ínség, szabadságod örvény,
Mindenható úr s foglya önmagadnak!
Meglátlak-é, ó, láthatatlan?
Megfoglak-é, megfoghatatlan?
Nem nyughatom, míg el nem érlek;
Nem ül pillámon enyhe álom,
Míg arcod fényében nem úszhatom,
Sugárló lelkedet nem ihatom
Istenre szomjazó szivemmel,
S nem lakozol testemben, ó, dicső,
Teremtő, lelkező lehellet!
Hogy bennem élj, áthalok én Beléd,
Halálos vággyal rohanok Feléd,
Epedek Érted földöntúli hévvel,
Hogy Téged színről-színre lássalak!