Kende Miklós végrendelete
szerző: Thury Zoltán
I.
Kende Miklós elhalálozott az Úrban és a temetés után három nappal a közjegyző meghivta hozzátartozóit, hogy hallgassák meg a végrendeletet. Valami sok jót nem igen lehetett várni ettől az irástól, hanem azért a szegény rokonok egymás hátán nyüzsögtek a tágas irodában. Egymásutáni sorokban, mint a hangverseny-teremben, egy csomó szék volt a szobában, de egyik se ült le. Sóvár, fojtott s néha ingerült hangon tárgyalták egy gomolyagban, hogy kire mi várhat, némelyik pedig izgalomban remegő ajkakkal bámult föl a mennyezet virágaira, nekivetve hátát a szoba falának. Különben egyforma lenézéssel mérték valamennyien végig az özvegyet, a ki valami unokabátyja, egy tüzértiszt karján érkezett meg. Gyönyörü szép asszony volt. Magas, egyenes, telt, de még messze az elhizástól. Az arcza fehér, mint a tej, ajkai húsosak, pirosak, mint a meggy s közülök egy kicsit nagy, de szép, sorba illeszkedő fehér fogak villogtak ki. Csak a szemei rontották a szép arcz harmóniáját. Töméntelen, mértéktelen bujaság volt a nézésében. A hogy a nagy pillák alul egy kicsit hunyorgatott, rövidlátósan kipislogott, abban valami olyan rosz volt, a mit csak az asszonyok értenek meg igazán. Azok az asszonyok, a kik az urukkal összebujva élnek s ha közéjük toppan valami másfajta, megriadva huzódnak el tőle. Az asszony oda se nézett, hanem hátravetve a fátylát, leült egy székre. Melléje telepedett a tüzértiszt s azután suttogva beszéltek.
Voltaképen csak rá várakoztak. Mire elhelyezkedett, közjegyző kijött a másik szobából s feketepecsétes nagy borítékot hozott magával. Aztán az ilyes alkalmakra fentartott ünnepélyességgel tett fel az orrára egy aranykeretes okulárt s megvárva, mig valaki utolsónak köhögi el magát, olvasni kezdte a végrendeletet:
- Tehát ép észszel, józan megfontolással, satöbbi, satöbbi. A végrendelet másolatban az érdekeltekkel amugy is közöltetni fog. - A szép asszony felé fordult s ültében meghajlott kissé előtte az asztal fölött. Nagyságodról tiszteletreméltó életefolyásával harmoniában álló izé, nemeslelküséggel emlékezett meg a megboldogult. Ime, méltóztassék ide hallgatni. - Drága nőmtől, született Kisfalvy Rózsától, ki némileg fölélénkítette nekem, öreg embernek, utolsó esztendeimet, szomoruan bucsuzom ez órában, a mikor a halállal barátkozom. A mi némi kellemetlenségünk volt egymással, azt bocsássuk meg kölcsönösen. Ő fiatal, én vén vagyok s egyformán gyarló emberek mind a ketten. S ha ugy történt, a mint ezt elhinni okom van, hogy én, a sir szélén tipegő ember, nem voltam elég drága nőmnek, az ifjú, élettel teli és körülrajongott szép asszonynak, ha a belőlem hiányzó meleget másutt kereste meg néha, azon se szabad fennakadni nekem, gyarló embernek, a ki talán nem sokára az Ur itélőszéke előtt állok. Azt kérdezhetné tőlem a legfőbb biró, hogy hát: miért vetted el, Miklós fiam? - Mit tudnék reá felelni? - Drága nőm örökli a pogány-utczai ingatlant és azonkivül évi tizenkettő ezer forintot kap, havi egyezer forintos részletekben. S mivel hogy nem akarom utját állani a boldogságának, a mihez egy ilyen vén ember oldalán eltöltött három esztendő után jussa van, ez összeg folyósítandó számára akkor is, ha drága nőm ujra férjhez találna menni. Legyen neki pénze. A ki ezt az intézkedésemet megtámadni próbálja, az hagyatékomból teljesen kirekesztendő, mert csak abból a szempontból indulhatna ki a kifogás, hogy nem voltam beszámítható állapotban, a mikor ilyenformán rendelkeztem drága nőm jövendőjét illetőleg. Pedig hát nagyon is tudom, hogy mit cselekszem.
A rokonok összebámultak, de nagy elképpedésre nem igen értek rá, mert most már gépiesebben kezdett olvasni a közjegyző. Azok a passzusok következtek, a melyekben róluk emlékezett meg a megboldogult. Csak ugy futtában, hirtelen, egy pár numerussal szerepeltek az okmányban, ötezer, négyezer, háromezer... aztán semmi. - A szép asszony ezt már nem is hallgatta, hanem ajkait összeszorítva, homlokát redőkbe szedve, félig lehunyt szemekkel azon gondolkozott, a mit az imént hallott. Egy kicsit el is pirult. Nem értette egészen, hogy mi mindent akart elmondani abban a néhány sorban az öreg. Leszidta, az nyilvánvaló, hanem akkor miért adott hát pénzt? Ennyi pénzt! Őszintén szólva: semmit se várt, vagy éppen csak annyit, a mit a törvény rendel. Ez a summa megszédítette s annyira zavarba jött, hogy a mikor a tüzértiszt csak ugy véletlenül megérintette a karját, boszusan elhuzódott tőle. Sehogy se tudta megérteni, hogy mi történt itt voltaképen. Jó ember volt az ura, az tagadhatatlan, de nem anynyira ostoba, mint a milyen ez a végrendelet. Pénzt adni az özvegynek ahhoz, hogy férjhez menjen, nagy summát minden évben, hogy urasan élhessen mellette a férj is... Olyan bolondnak tünt fel előtte a dolog, hogy kábultan kelt föl s kissé határozatlan, bágyadt lépésekkel ment ki a szobából, meg se látva a sok roszakaratu gyilkos pillantást, a mivel elkisérték ezen a pár lépésen a rokonok. Mig lement a lépcsőn, folyton az kongott a fejében a közjegyző száraz, ércztelen hangján: drága nőm. Mintha gunyolódott volna a vén ember, a mikor ezt annyiszor leirta. Hiszen tudta ő jól, hogy valami nagy hüségről szó se lehetett. Rettenetes jeleneteket veszekedtek végig az asszony szerelmei miatt - és most: drága nőm. S egy kicsit elsavanyodva és az agyában kóválygó össze-vissza gondolatok aljára leülepedett aggodalommal jegeczedett ki benne az a gyanú, hogy az öreg valamit akar vele. Az öreg, a ki meghalt, a sokszor megcsalt, védtelen, gyönge vén ember, a ki a halála után boszulja meg magát. Még nem lehet tudni, hogy mit akar, de kell, hogy legyen valami czélja. És az asszony megmagyarázhatatlan félelemmel nézett erre-arra, a mint kiért a kapun. Hogy vajjon nem jön-e valamerről valami olyas veszedelem, a mi elől ki kell térni. - S ideges, türelmetlen és goromba lett, a mikor a tüzértiszt bizalmas mosolygással arról pusmogott neki, hogy semmit se féljen és hogy egy kicsit már - ugy látszik - meg volt bolondulva az öreg, a mikor ezt a szamárságot irta.
II.
Az asszony egy kicsit otthon maradt még. Nem akart egyszerre eltünni a városból. Félt a pletykától s minden szerdán koszorut vitt az ura sírjára. Követ is ő állíttatott a sír fejéhez s padot veretett le melléje a földbe. Ezen órákig elült a szerdai napokon s néha rajtakapta magát azon, hogy mormogva, dühösen, alig elfojtható indulattal kérdezi maga előtt a felpuposodott földet: Mit akartál velem? - Aztán eltünődött s megint azokkal a rezedákkal beszélt, a mik benőtték a dombot: Valami titkod van. De mi? - Istenem... Minthogy azonban a közjegyző pontosan, udvariasan, mosolyogva fizetgette ki minden elsején a sok pénzt, elég jól érezte magát. Mondják, hogy közben volt egy-két viszonya is. Afféle futó szeszély, mint a hogy a falánk gyerek beleharap mindenbe, a mi az útjába kerül. Aztán eldobta őket, de néha kimerülten, az élvezetekben agyonhajszolt asszony támolygásával ment végig a temető utczáján szerdánkint. A ruhája is gyászos volt még, de lassan-lassan mindig kaczérabb. Jobban és jobban érvényesült benne a gyönyörü test, a vállak, a keblek s a fátyoltól, a fekete keretből vágyakozón, mohó epedéssel világított ki a szép fehér arcz. Egy év multán pedig férjhez ment a tüzértiszthez, a ki elbizakodott mosolygással kisérte ki a templomból. Szörnyü nagy publikum volt ott s a menyasszony helyett mind a vőlegényt bámulták. A katona nem is ugy viselte magát, mint azok a férjnek titulált urak, a kik még egy kicsit szemérmesen huzódnak meg az asszony árnyékában, hanem mintha már otthon lett volna. Mintha éppen csak templomban járt volna a feleségével. Az aprópénzzel kifizetett rokonság csunyán bámult utánuk. Mutatták, hogy most már értenek mindent.
Pedig hát még nem értettek mindent.
Mikor a közjegyző először fizette ki a pénzt az uj asszonynak, a férj mosolyogva bámult a sok nagy bankóra. Csak annyit jegyzett meg, hogy: furcsa, csakugyan furcsa. Igy pénzt kapogatni... Mindenesetre azonban kellemes. - Ő is hozott tudniillik haza száz és egynehány forintot, de hát abból igazán nehezen lehetne megélni. Jó, ha az asszonynak is van. Ezen eltünődött egy kicsit s azonközben észre se vette, hogy a széke karjára telepedett az asszony. Azután meg szórakozottan állott föl és nagy lépésekkel járt erre-arra. Maga se tudta, hogy miért, de elkedvetlenedett. Megesik az emberrel. A mikor pedig az asszony ujra megszámlálta a pénzét és elzárta a maga szekrényébe, dühösen pislogott vissza reá. De mosolygott, ha találkozott a pillantásuk. Erőszakolta a jókedvet, bár érezte, hogy a helyzet szörnyen ostoba. Valaki itt fizet, egy ezerszer megcsalt, a sárban meghurczolt nevü vén ember és ő meg él az asszonynál. Helyet kapott itt. Alkalmazva van.
Ezt semmiképen se akarta megszokni a katona. Előbb csak roszkedvü volt, de aztán elhatározta, hogy érvényesülni fog. Megmutatja, hogy nem szolgálatba állott be ide, hanem ur a házban. Rendelkezik azzal, a mi befolyik a házhoz. Lovat vett s csak a kulcsot kérte, a mikor ki kellett fizetni. Két hét mulva másik lóra jött gusztusa. Megtetszett neki s hazaküldte a lovászszal. Az asszony komoran fizetett és a mikor az ura is hazajött, nem mutatkozott. Az pedig nem afféle ember volt, a kivel kellemetlenkedni lehet. - Lement az istállóba, megtapogatta a lovak nyakát s elment a városba egy kicsit. Másnap hazaizente, hogy dolga van. S minthogy sokáig volt dolga, harmadnapra se került elő. Hirt se adott magáról s az asszony iszonyú dühben lihegve várta az ebédlő lámpája alatt. - Belőlem él, - mondta és ismételte százszor is. - Belőlem él és igy bánik velem... Szederjes foltok telepedtek ki az arczára s megrázta az asztalt egy-egy rohamában, a mikor belesajgott a szivébe az a fura, de nagyon őszinte panasz, hogy: az övé a pénz és ime igy bánik vele ez az ember. És fuldokolva keresett valami megtorlást, hogy majd megmutatja ő.
Másnap hazakerült a tüzértiszt és csak egy lovat talált az istállóban.
- Hol a másik? - kiáltott rá a lovászra.
- Eladta a nagyságos asszony.
- Ugy? - rohant föl a házba, becsapva maga mögött minden ajtót, egyenesen az asszonyhoz.
- Mi van a lovammal?
Az asszony nyugodtan, csendesen felelt neki:
- Nem tartok kettőt. Elég egy is.
- Ki mondja?
- Én.
- Te? Hát kié a ló?
- Kié a pénz?
- Hogy szerezted?
- Az enyém.
A katona előtt forogni kezdett a világ. Egy pillanatra elszédült és belekapaszkodott egy székbe. De hirtelen magához tért s a hogy ott látta maga előtt feketén a pocsolyát, a mibe beleesett, eszelősen nézte egy ideig az asszonyt s kifordult a szobából. - Hát persze, hát persze, hiszen minden az övé. Az efféle férjjel könnyü elbánni. Mit hozott a házhoz? Egy pár nyerget s nem ez a tisztesség. Ugy kell lenni, hogy a férjtől függjön az asszony. Hogy megköszönje neki a kenyeret, hogy a maga becsületes önzése diktálja neki, hogy letörülje az embere homlokáról az izzadtságot, a mikor az egész nap az ágyuk előtt nyargal. Hogy az urától várja a szoknyát meg a czipőt. - A katona iszonyuan elszégyenlette magát. Voltaképpen nem volt tulságosan czinikus. Inkább könnyelmü - s hirtelen elkészült azzal, a mit tennie kell. Még azon az éjjel összepakolt s kiköltözött a kaszárnya mellé. Reggel az asszony eltátott szájjal, sáppadtan hallgatta végig a szobalányt, a ki elmondta, hogy elment az ur.
III.
Utána ment. A sokat élt asszonyban is van valami állandó érzés, a mibe akár bele is bolondul. Valami mélyre begyökerezett, kitéphetetlen vad ösztön, a mitől egy-egy pillanatra szökik meg s aztán visszasóvárog utána. De nem tudta elérni. Egyszer irt neki egy levelet. Az volt benne: Ha haragszol, verj meg. Gyere, drágám, verj meg - s aznap délelőtt látta, hogy egy csomó ágyu dübörög el az ablaka alatt s egyik mellett sovány, közönséges kincstári lovon az ura. Fel se nézett az ablakra. S csodálatosképpen a másikat átkozta, az elsőt, a ki a sok pénzt adta. - Aztán később, a mikor minden levele válasz nélkül maradt, ujra berendezte magának a szerdákat. A temetőjárást. És a padról legörnyedve besuttogta az urához:
- Tudom már, hogy mit akartál velem. Hitvány vén ember vagy.