Kemenes költeményei
szerző: Arany János
KEMENES KÖLTEMÉNYEI. (Pest, Werfer, 1800.)
A még kevéssé ismert író, ki ez álnév alatt egy jókora kötet (409 l.) versgyűjteménynyel lép föl, azon, a kath. egyház kebeléből legújabb időben fejlett költőiskolához tartozik, mely feladatául tűzte, profán dolgoktól elfordulva, majdnem kizárólag vallásos érzelmeket zöngeni. S ez ellen a műbírálatnak semmi szava. A vallási költészet, mely a földi ember legszentebb, legmagasztosabb érzelmeit öleli át, nemcsak nincs kirekesztve a szépnek birodalmából, sőt a legfönségesebb, mi után költő törekedhetik. Dante, Milton koszorúi méltók a pályafutásra. De szükség, hogy e faja a költészetnek megtartsa saját jellemét. A stíl, melyben Istennek egyháza épül, nem kölcsönözheti el sem a színház csillogó díszítményeit, sem a vásári bódék rikító tarkaságát. Egyszerű komoly fönnség illik ahhoz. Mi a közelebbi évek vallásos költeményein, a mennyiben ezeket ismerjük, nem találjuk ez egyszerű komoly fönnséget. Többnyire képhajhászatban fuladnak el. Nem akarván e tekintetben elmaradni a világi költészet czifraságától, kivetkőztetik jelleméből a szót, mely Istenhez ömleng. Midőn Istenről, angyalról stb. szólnak, anthropomorphosisuk a túlságba megy. S hol a fönnséget el nem érik: dagály a mit kapunk. A népi hang, melyet olykor fölvesznek, nem egyszer bántóan vegyül a költemény emelkedettebb hangjai közé. Ritkán adnak egészet: a költemény vége ott van és azért van, hol és mert nincs mit olvasni tovább. Különben akár folytatni, akár néhány vers-szakkal előbb félbenszakítni mindegy vala.
Jelen kötet is a föntebbi észrevételek alá esik. Ifjú hév lelkesedés a legszentebb iránt; csapongó képzelet, mely korlátról tudni sem akar, habár ez a művészet korlátja volna is; gyakran túláradó erőtelj, de néha lenmaradt erőlködés; merész rohanás a czélnak, de sokszor mellette el, a végtelen űrbe; sok és kevés egyszersmind: ím ez a mit róla, általában, mondhatunk. A jegeczülés időszaka, mikor minden költemény külön-külön határozott idomot nyer, úgy látszik, még nem állott be. „Ne szóljatok még énekembe,” mondja maga is sok önbizalommal írt utolsó versében, és mi várunk. De nem tehetők, hogy oda ne mutassunk a veszélyre, mely a hitköltészet nemes egyszerűségét napjainkban fenyegeti.
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.