Kedvezzenek mások a Múzsának...
szerző: Barcsay Ábrahám
Bessenyei Györgynek.
Fortissimus ille est
Qui promptus metuenda pati, si cominus instent,
Et differre potest. Lucanus.
Nem tudom, mit gondolsz, Gyuri, levelemről,
S ítéleted szerint küldött törvényemről.
Nem szabok én törvényt; hanem a barátság
Azt írá, hogy olykor hasznos a mulatság.
A szegény madarász félte nevekedik,
Ha a sólyom-madár égig emelkedik,
Mivel prédájáról könnyen felejtkezik
S a magas felhőkben el is tévelyedik;
Társait elhagyván oda jut tollával,
Hol szép Hajnal nyugszik aggott Titánjával,
Onnét az Estvének nagy tartományain,
Délnek és Északnak roppant országain
Repít, és olyan fenn viszi repülését,
Hogy nem végezhetvén magas tévelygését
Szárnyát öszvehúzza s annyi hegyek közzül,
Kiket a fellegből szemlélt onnan fellyül,
Egy kis dombocskára száll le véletlenül,
Hol nagy fáradságán bánkódik egyedül.
A léleknek, hidd el, ilyen az ínsége,
Mély vizsgálásának csak ilyen a vége;
Messze esik ő is többnyire céljától,
Valamint a sebes sólyom prédájától.
Lock is így járt sokszor, azért volt szomorú;
De ha néked tetszik borostyán-koszorú,
Mivel bölcsődet is a Múzsák rengették
És első póládat Nimfák kötözgették;
Ha szolgálni kívánsz szegény nemzetednek,
Kérlek, temjénezzél egyedül ezeknek.
Kövesd munkáidban Linus testvéreit,
Kik lanttal fogták el emberek szíveit.
Tudod a syrének titkos énekeit,
Mivel csalogatták földnek gyermekeit;
Ezek azt hirdették gyáva evezőknek,
Hogy ők tanítói minden jövendőknek.
Így kell nemzetünket elébb hitegetni,
És szép ének-szónál haszonra vezetni.
Ha a lelkek egyszer haszonban úszkálnak
És a hívság között már untig sétálnak,
Eljön hívatlan is ez a szomorúság,
Kit követni szokott állandóbb boldogság.
Addig magyaroknak hirdessék munkáji,
Hogy ők a scytháknak vitéz unokáji.
E szegelet-kövön fekszik szabadságunk,
Különben bizonyos, higyjük el, rabságunk.
Sajnovits jármától ójjuk nemzetünket,
Ki Lapponiából hurcolja nyelvünket.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
E légyen lelkünknek tárgya s hánykódása,
E volt barátodnak hív tanács-adása:
Félt, nehogy elmerűlj vese-vizsgálásban,
És elfelejtkezvén a sok ájúlásban,
Eleven koporsót csinálnál magadból,
Mint tapasztalhatjuk a szomorú Jungból.
Kár volna, barátom, így eltemetkezni
S hazádnak hasznáról úgy elfelejtkezni.
Ám a magyar Lőrinc többet tud Jungénál,
Többet tud igazán Jungnál is magánál;
De azért ő vidám s kedves társaságú,
Változó, szerelmes, s kedves nyájasságú.
Ha Áttila s Búda szomorú-játékát
Már elkészítetted, Comusok hajlékát
Olykor örvendeztesd Thália kedvével
S a tréfás gyermekek szép nevetésével.
Megládd majd Tiszának bundás szomszédait
Hogy fogják nevetni világ bolondjait;
És a kis mesterek furcsa majmosságát,
Kik követni szokták franciák hívságát.
Oh szegény úr-fiak, kik azt gondoljátok,
Hogy boldogtalan volt üstökös atyátok!
És imádván cifra poros fejeteket,
Hívságra költitek minden pénzeteket!
Hová visz vakságtok, oh ti szabad majmok!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Én, ki napjaimat harcok Istenének
Feláldozván, lettem rabja nagy nevének,
Ezért meleg vérem, ezért tengek-lengek:
De nem képzem, hogy én fő-halandó légyek.
Szűnjél hát, barátom, azt velem hitetni;
De ne szűnjél azért lelkemet szeretni.
Ne lankaszd tüzemet apró hibáimért,
Hadd buzogjon vérem de jó barátimért.
Eljön úgyis hamar a szomorú vénség,
Akkor tagjaimat foglalván hidegség,
Amaz ajándék is a vékony reménység
Elaggott testemben nem lész csak betegség.