Kaszap táltos kútja
szerző: Móra László
A szerző felolvasta a kecskeméti Gárdonyi-estélyen.
Megjelent az Álmok szekerén verses kötetben 1925-ben.
Egy ezredév ül már felette
Mohával régen bétemetve...
Csak monda álma tartja ébren.
Hisz' régen volt, oly réges... régen...
Árpád, a hős, az osztozáskor
Vezérit választásra kérte
S mi végül néki megmaradt. Ő
A bús homokkal is beérte.
De népe nem! Ez dacba vette!
A víztelenség kedvét szegte.
Se fü, se fa, se zúgó erdő?
Homok csupán, semmit se termő?!
A fáradt tábor szomjas népe.
A kecskenyájak bégetése
Hiába kért vizet, virágot.
— S a zúgás egyre följebb hágott.
A pásztoroknak ifja, vénje
Még káromlással is tetézte:
Ezért szereztünk új országot,
Hogy éljük most e zord síkságot,
Amerre még madár se fészkel,
Hol küzdeni kell szomjjal, éhhel?
A zúgás nőve-nőtt az égig
És eljutott Árpád füléig.
A hős vezér, ki mindig győzött,
A nép dühétől elrejtőzött
S vizet könyörgött emberétől,
A táltosok legvénebbjétől:
„Tudós papom, nézd, oh zokognak.
Vizet, vizet e vad homoknak!
Oltárt teríts holnap kelőben,
Fehér lovam tedd áldozatra!
Erőd, mi titkos éj szülötte,
Derítsen fényt e kárhozatra!
Fehér lovam oltáron égjen!
Csodát e népnek. táltos vénem!“
A száz nyarat megért Kaszapnak
Remegve nyúlt ki görnyedt teste.
Elkérte Árpád hősi kardját
S a zúgó népet, napra kelve,
A pusztaszélre egybeszedte.
A kardot ég felé emelte:
„E kardra nézzetek, hű népem!
Sujtott ez s küzdött száz veszélyben.
Örök hazát teremtett néktek
S dicső babért dicső nevének!
Máig a vér hullott utána,
Fakadjon víz most a nyomába!”
A kard kezébe’ egyet villant.
A síró földbe szúrt be véle.
A zúgó népnek ifja, vénje
Tömöttebb gyűrűt vont köréje
S kővé meredten vette észre:
Ahol a tüzes szikra égett,
Ahol a kard a földbe mélyedt,
A tiszta víznek drága csöppje,
Eltikkadt ajkak édes gyöngye,
A pusztaszélen szent mesével
Forrásként omlott szerteszéjjel...
A boldog nép a víznek látott,
Hozzáhasalt, szürcsölni kezdte.
E földet nyomban’ megszerette,
A sátorfáját földbe verte
S Kaszapnak vénhedt két kezére,
Ruhája prémszegélyzetére
Imádat, könny, meg csók esőzött,
Nevéhez újabb hír szegődött.
A boldog népe vállra vette
S a forrást róla elnevezte
„Kaszap vízének”, „Táltosunknak”,
„Vizek-vizének”, „Jó borunknak”.[1]
...Azóta minden elfeledve,
Mohával régen bétemetve...
Csak monda álma tartja ébren,
Hisz’ régen volt, oly’ réges... régen...
Azóta mind, mind sírba szálltak...
A sátrak terén fényes házak!
Kecskék ezerje nem jár „métre”
E város épült fel helyére.
Alföld szívének vérerében,
A régi „kecske-mét” helyében,
Hol Árpád vére gyűlt tanyára,
Ti, ti ősök vérelángja:
Hívjátok össze mind a népet.
— Szívükbe írva ezredévet. —
Hogy ős Kaszapnak szent vizében,
Egy csendes, holdas, titkos éjben
Fürösszük meg a lelkeinket
S cseréljük újra vérerinket,
Hogy Árpádadta szent hazánkat,
A régi, áldott jó tanyánkat
Felépíthessük újra, végig.
Az egyik széltől másik szélig
S övezze régi glóriája.
Legyen ráírva homlokára:
Mindig vér hullt ez ős rögökre.[2]
— E népnek élni kell örökre!
______