Kastanka
szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító
Rossz magaviselet
Egy fiatal, vörösesbarna kutya – borz és falusi komondor kereszteződése, – melynek orra nagyon hasonlított a rókáéhoz, a gyalogjárón ide-odaszaladt és nyugtalanul nézett körül minden irányban. Olykor megállott, majd egyik, majd másik fázó lábát emelte fel és arról igyekezett magának számot adni, hogy mint tévedhetett el.
Arra nagyon jól emlékezett, hogy mint töltötte el a napot és hogy mint került végre erre az ismeretlen gyalogjáróra.
A nap azzal kezdődött, hogy gazdája: Luka Alekszandrics asztalosmester, fejére tette sapkáját, valami vörös kendőbe göngyölt fadolgot a hóna alá vett és aztán megszólalt:
– Kastanka, gyere!
Midőn a borz és falusi komondor kereszteződése meghallotta ezt a hívást, éppen a gyalupad alól kullogott elő, ahol aludt, nyújtózkodott, azután gazdája után szaladt. Luka Alekszandrics rendelői roppant messzire laktak, úgy hogy mielőtt hozzájuk ért, útközben többször kellett egy-egy korcsmába betérnie, hogy egy kis erősítőt szedjen magába. Kastanka arra is emlékezett, hogy útközben illetlenül viselkedett. Azon való örömében, hogy sétára vitték, ide-oda ugrált, ugatva rohant a lóvasút után, beszaladt az udvarokba és kutyákkal hancúrozott. Az asztalos minduntalan elvesztette szeme elől, megállott és dühösen kiáltott rá. Sőt egy ízben mohó arckifejezéssel fogta meg rókafülét, megrázta és lassan, szaggatottan mondogatta:
– Hogy az… ördög…
Miután elvégezte ügyeit, Luka Alekszandrics egy pillanatra beszólt nővéréhez és egy kis reggeli áldomással könnyített magán. Nővérétől egy könyvkötő ismerőséhez ment, onnan egy korcsmába, majd a komájához és így tovább. Szóval, mikor Kastanka az idegen gyalogjáróra ért, már alkonyodni kezdett és az asztalos olyan részeg volt, mint egy kefekötő. Hadonászott, mélyen sóhajtott és mormogva mondotta:
– Bűnben szült meg anyám! Bűn, csupa bűn! Most együtt sétálgatunk Kastanka, és a lámpákra bámulunk és ha meghalunk, a pokolban sülünk…
Vagy pedig lágy hangulat szállotta meg, magához intette Kastankát és így szólt hozzá:
– Féreg vagy, Kastanka, semmi egyéb. Hozzánk, emberekhez képest olyan vagy, mint… olyan, mint az ács az asztaloshoz hasonlítva…
Míg így elmulatott a kutyával, hirtelen zene hangzott fel. Kastanka körülnézett és egy egész ezredet látott meg, mely egyenesen feléje tartott. Minthogy idegei nem viselték el a muzsikát, forogni és üvölteni kezdett. De az asztalos – legnagyobb meglepetésére – egyáltalában nem volt megijedve, nem ugatott és nem görbült össze, hanem feszesen állott, öt ujját a sapkájához emelte és arcát széles mosolyra húzva, szalutált. Minthogy Kastanka látta, hogy gazdája egyáltalában nem gondolt ellenkezésre, még hangosabban kezdett üvölteni és magánkívül rohant a kocsiúton keresztül a másik gyalogjáróra.
Mikor újra magához tért, a zene már nem játszott és az ezred már elvonult A kocsiúton át visszarohant arra a helyre, ahol gazdáját elhagyta és íme, az asztalos már nem volt ott. Kastanka előrerohant, azután újra vissza, még egyszer átszaladt a kocsiúton, de mintha gazdáját a föld nyelte volna el… Kastanka abban a reményben, hogy gazdája nyomára akad, a gyalogjárót kezdette szaglászni, de röviddel elébb valami gazember gumicipőben ment végig a gyalogjárón és most a finom szagok a gumibűzzel vegyültek együvé. Itt lehetetlen valamit kiszaglászni.
Kastanka ide-oda futott, anélkül, hogy megtalálta volna a gazdáját és közben besötétedett. Az utca mindkét oldalán meggyújtották a lámpákat és a házak ablakai kivilágosodtak. Az égből nagy, laza hópelyhek szállingóztak lassan alá és a kövezetet, a lovak hátát és a kocsisok sapkáit szép fehérre festették és minél sötétebb lett, annál vakítóbban fehéreknek látszottak a tárgyak. Kastanka mellett, látókörét eltakarva és rátaposva, szakadatlanul idegen rendelők haladtak el. Kastanka tudniillik az egész emberiséget két egyenlőtlen részre osztotta: mesterekre és rendelőkre; közöttük nagy különbség volt: a mestereknek joguk volt ahhoz, hogy üssék-verjék, míg a rendelőkkel szemben neki volt meg az a joga, hogy lábikrájukba harapjon. A rendelők valamennyien elsiettek valamerre és kutyába sem vették Kastankát.
Mikor egészen besötétedett, Kastankát kétségbeesés és ijedtség szállotta meg. Valamelyik kapuhoz lapult és keservesen sírni kezdett. Az egész napi séta elfárasztotta, füle, talpa fázott és azonkívül nagyon éhes is volt. Egész napon át csak kétszer jutott valami a gyomrába: a könyvkötőnél egy kis enyvet nyelt el és az egyik korcsmában egy darabka hurkahéjat talált – ez volt minden. Ha ember lett volna, biztosan ezt gondolta volna:
– Nem, így nem lehet tovább élni! Agyonlövöm magamat!
A titokzatos idegen
De Kastanka nem gondolt semmire, csak sírt. Mikor a lágy, pelyhedző hó már egészen betakarta fejét és hátát és a kimerültségtől mély félálomba merült, hirtelen nyikorogva nyílt ki a kapu és Kastankát hátbalökte. Felugrott. A kapuból egy férfi lépett ki, aki láthatóan a rendelők osztályába tartozott. Minthogy Kastanka felkiáltott és az idegen lába alá került, ez természetesen észrevette. Lehajolt hozzá és így szólt:
– Kutyácska, honnan kerülsz ide? Megbántottalak? Ő, szegény kis kutyuskám, kutyuskám… No, ne haragudj… bocsánat…
Kastanka a szempilláira ragadt pelyheken keresztül az idegenre nézett és egy kis, kövérke, borotvált arcú és kissé duzzadt urat látott, ki cilindert és prémes bundát viselt.
– Hát mit nyafogsz? – mondotta, miközben ujjával lesöpörte a havat hátáról. – Hol van a gazdád? Úgy látszik, eltévedtél? ó, te szegény kutyuska! Hát mihez fogjak most veled?
Kastanka, ki az idegen hangjából valami barátságos, meleg szint érzett ki, megnyalta a kezét és még szívettépőbben kezdett nyöszörögni.
– Különben kedves, bolondos fickó vagy! – mondotta az idegen. – Valóságos róka! Hát mit tegyünk? Gyere velem! Talán valami hasznodat vehetem… Nos, indulj!
Csettintett a nyelvével és olyan jelt adott, ami csak azt jelenthette: gyere! Kastanka követte.
Egy félórával későbben már egy nagy, világos szoba padlóján ült és fejét féloldalra hajtva, fájdalmasan nézett az idegenre, aki az asztalnál ült és evett. Az idegen egyszer egy-egy falatot dobott neki oda… Először kenyeret és sajthéjat adott neki, azután egy darabka húst, azután pástétomot, tyúkcombot és Kastanka roppant éhességében olyan gyorsan falta mindezt fel, hogy még az ízüket sem tudta megkülönböztetni. És minél többet evett, annál éhesebb lett.
– Na, hallod, úgy látszik, hogy gazdád nem táplált valami bőségesen! – mondotta az idegen, miközben elnézte, hogy milyen mohósággal és falánksággal nyelte el a kutya a meg nem rágott falatokat. – És milyen sovány vagy! Csupa bőr és csont!
Kastanka sokat evett, de nem lakott jól, az evés csak valami mámorszerű érzéssel töltötte el. Evés után a szoba közepére feküdt le, kinyújtotta lábait és barátságosan csóválta a farkát, miközben egész testét édes fáradtság bágyasztotta el. Közben új gazdája, karosszékében hátradűlve, szivarozott. Kastanka egyre csóválta a farkát és lelkében azt a kérdést mérlegelte, hogy vajon hol jobb – az idegennél, vagy pedig az asztalosnál? Az idegennél szegényes és csúnya a berendezés – a karosszékeken, díványon, szőnyegeken és egy lámpán kívül nincs nála semmi és a szoba üresnek látszik: az asztalosnál ellenben az egész szoba teli van: ott van asztal, gyalupad, egy csomó forgács, több gyalu, véső, egy madárkalitka a benne lévő csízzel, egy vödör… Az idegennél nincs semmiféle szag, míg az asztalos lakását valóságos köd tölti be és enyvnek, forgácsnak és fénymáznak csodálatos szagkeveréke csiklandozza az orrt. De ezzel szemben az idegennek is van egy nagy előnye: sok ennivalót ád – ami igaz: igaz, – míg Kastanka az asztal előtt ült és sóvárogva nézett fel hozzá, egyetlenegyszer sem ütött rá, sőt a lábával sem toppantott és nem kiáltotta: Ho-ogy az… ördög vigyen el, átko… !
Miután az új gazda végigszívta szivarját, kiment és egy perccel későbben párnával tért vissza.
– Hallod-e, kutyuska, ide gyere! – mondotta, miközben a párnát a dívány mellé, egy sarokba helyezte el. Ezen fogsz aludni!
Erre eloltotta a lámpát és kiment. Kastanka végignyújtózott a párnán és behunyta szemét. Az utcáról kutyaugatás hallatszott be és Kastanka felelni akart, de hirtelenül, egészen váratlanul honvágy szállotta meg. Luka Alekszandricsra gondolt, valamint ennek fiára, Fegyuskára, a gyalupad alatti kedves helyre… Arra gondolt, hogy a hosszú téli estéken, míg az asztalos gyalult, vagy hangosan az újságból olvasott fel, mint játszott vele rendesen Fegyuska… Hátsó lábánál fogva előhúzta a gyalupad alól és olyan produkciókat végzett vele, hogy Kastankával forgott a világ és úgy érezte, mintha minden tagja megbénult volna. Hátsó lábain járatta, „harangot” játszott vele, azaz olyan erősen meglóbálta a farkát, hogy Kastanka ugatni és üvölteni kezdett, burnótot szagoltatott vele stb. Különösen fájdalmas volt a következő tréfa: Fegyuska egy darabka húst madzagra kötött, hogy azután, mikor Kastanka lenyelte, hangos nevetés közben húzza ki újra gyomrából… És minél rikítóbban támadtak fel benne ezek az emlékek, annál hangosabban és bánatosabban nyöszörgött Kastanka.
De a fáradtság és meleg csakhamar legyőzték honvágyát… Lassan elaludt. Képzelete szaladó kutyákat vezetett eléje. Többek között az a lomposszőrű, beteg szemű vén uszkárkutya is elszaladt előtte, melyet ma az utcán látott és amelynek bajuszát az a nagy szőrcsomó pótolta. Fegyuska, vésővel kezében, kergette. Hirtelen Fegyuskát is lompos szőrcsomók borították be és egyszerre ott állott Kastanka mellett. Ő és Kastanka nagy jóindulattal szagolták meg egymás bajuszát, azután kiszaladtak az utcára…
Új és nagyon kellemes ismeretség
Mikor Kastanka felébredt, már világos volt és az utcáról nappali lárma hallatszott be. A szobában nem volt senki. Kastanka nyújtózkodott, ásított és kedvetlenül, sötéten ment végig a szobán. Megszagolta a szegleteket, bútorokat, egy pillantást vetett az előszobába, de nem bukkant semmi érdekesre. Azon az ajtón kívül, mely az előszobába vezetett, még egyet látott. Rövid megfontolás után mindkét lábával ezen a második ajtón kezdett kapargálni és mikor kinyílott, a szomszéd szobába lépett. Ott, az ágyban, gyapjútakaróba burkolva, egy rendelő aludt, akiben Kastanka a tegnap esti idegenre ismert.
– Rrrr… – morogta az első pillanatban, de azután eszébe jutott a tegnapi lakoma, csóválta a farkát és szimatolni kezdett.
Megszagolta az idegennek ruháit és csizmáit és úgy találta, hogy erős ló szaguk van. A hálószobából is vezetett valahová ajtó és ez szintén zárva volt. Kastanka ezen az ajtón is kapargálni kezdett, nekidűlt mellével, kinyitotta és azonnal valami különös és nagyon gyanús szag csapta meg orrát. Kellemetlen találkozás előérzetével, morogva és óvatosan körülnézve, egy kicsiny, piszkos kárpitú szobácskába lépett – és ijedten ugrott vissza. Valami váratlant és retteneteset pillantott meg. Fejét lehajtva, kiterjesztett szárnyakkal és sziszegve – egy gúnár evezett feléje. A gúnártól kissé oldalvást fehér kandúr feküdt egy párnán. Midőn ez megpillantotta Kastankát, felugrott, hátát meggörbített, farkát felemelte, szőrét fe1borzolta és szintén sziszegni kezdett. A kutya alaposan megijedt, de minthogy félelmét nem akarta elárulni, hangos ugatásba tört ki és a macskára rontott… A kandúr még magasabbra görbítette hátát és talpával Kastanka fejére ütött. Kastanka visszaugrott, lelapult és orrát a kandúr felé fordítva, hangos, szűkölő ugatásba tört ki. A gúnár ebben a pillanatban hátulról ugrott oda és éles fájdalmat okozva, vágott Kastanka hátába. Kastanka felugrott és a gúnárra vetette magát…
– Hát mi van itt? – szólalt meg valaki hangosan, kelletlenül és a szobácskába, hálóköntösben és szivarral fogai között, az idegen lépett be. – Mit jelentsen ez? Takarodjatok helyetekre! A kandúrhoz lépett, megcsípte a hátát és így szólt:
– Fjodor, mi ez? Verekedés? Ó, te vén gazember! Fekszel le! – És a gúnárhoz fordulva így folytatta:
– Ivanov úr, a helyére!
A kandúr engedelmesen a párnára feküdt és lehunyta szemét. Bajuszának és orrának kifejezése után ítélve, önmagával elégületlennek látszott, amiért felizgult és viszályba elegyedett. Kastanka sértődötten szűkölt, a gúnár pedig előre nyújtotta a nyakát és valaminek az elbeszélésébe fogott, izgatottan, meggyőződéssel, hangosan, de nagyon értelmetlenül…
–…Jó, jó! – mondotta ásítva a gazda. – Meg kell egymással egyeznetek. Megsimogatta Kastankát és így folytatta: – És te, kutyuskám, ne félj… Ezek mind derék fickók és senkit sem bántanak. Különben milyen nevet adjunk neked? Név nélkül nem maradhatsz, kedvesem.
Az idegen egy pillanatig gondolkozott és azután így szólt:
– Úgy… tehát Néni lesz a neved… Érted? Néni!
És a „Néni” szót többször ismételve, kiment. Kastanka leült és a környezet megfigyelésébe fogott. A kandúr mozdulatlanul feküdt párnáján és úgy tett, mintha aludnék. A gúnár kinyújtott nyakkal, szakadatlanul egyik lábáról a másikra állva, gyorsan és meggyőzően folytatta elbeszélését. Úgy látszott, hogy nagyon okos gúnár; minden egyes hosszú beszédszakasz után mintegy meglepetve lépett hátra, mintha saját beszédét csodálná. Miután Kastanka egy ideig elhallgatta, így felelt:
– Rrrr… – és a szegletekben kezdett szaglászni.
Az egyik sarokban kis teknő állott, amelyben kifőtt borsóra és áztatott kenyérhéjra bukkant Kastanka. Megkóstolta a borsot – nem ízlett, megpróbálkozott a kenyérhéjjal – és enni kezdett. A gúnár egyáltalában nem sértődött meg, amiért eledelét egy idegen kutya ette meg, ellenkezőleg, még meggyőzőbben kezdett beszélni és hogy megmutassa bizalmát, a teknőhöz lépett és maga is lenyelt néhány borsószemet.
Csudák csudái
Valamivel későbben az idegen újra belépett és valami különöset hozott be magával, leginkább akasztófához hasonlított. Ennek a fából készült akasztófának keresztrúdján harang csüngött és pisztoly volt megerősítve és mindegyikről egy-egy zsinór lógott alá. Az idegen az akasztófát a szoba közepére állította, sokáig babrált a zsinórokon, azután a gúnárra nézett és így szólt:
– Ivanov úr, kérem!
A gúnár közeledett és várakozó tartással állott meg.
– Nos – mondotta az idegen, – kezdjük elölről. Először hajoljon meg és bókoljon! Gyorsan.
Ivanov úr előrenyújtotta nyakát, mindenfelé bólintott és kapart a lábával.
– Így… bravó… Most haljon szépen meg!
A gúnár a hátára feküdt és lábait az ég felé meresztette. Miután az idegen még néhány hasonló, jelentéktelen produkciót végzett, hirtelen a fejéhez kapott, arcán a legborzasztóbb rémület tükröződött és így kiáltott fel:
– Segítség! Tűz van! Ég…
Ivanov úr gyorsan odafutott az akasztófához, csőrével megkapta a zsinórok egyikét és harangozni kezdett. Az idegen nagyon meg volt elégedve. Megsimogatta a gúnár nyakát és így szólt:
– Szép volt, Ivanov úr. Most képzelje el, hogy ön ékszerész és arannyal és brillánsokkal kereskedik. Képzelje el továbbá, hogy amint üzletébe lép be, tolvajokat talál ott. Mit tenne ebben az esetben?
A gúnár csőrével a másik zsinórt ragadta meg, meghúzta, mire kábító dördülés hallatszott fel. Kastankának nagyon tetszett a harangozás és a lövés annyira elragadta, hogy ugatva szaladgált az akasztófa körül.
– Néni, menjen a helyére! – kiáltotta az idegen. – Fogja be a száját!
Ivanov úr munkája korántsem fejeződött be a lövéssel. Az idegen még egy órán át hajszolta körbe, zsinóron tartva, pattogtatta ostorát, miközben a gúnárnak torlaszokon és karikákon kellett keresztülugrania, fel kellett ágaskodnia, azaz a farkára ült és úgy evickélt lábaival. Kastanka nem vette le szemét Ivanov úrról; szűkölt a gyönyörűségtől és többször hangos ugatással szaladt utána. Miután tanító és tanítvány egyaránt alaposan elfáradt, az idegen letörülte homlokáról az izzadtságot és így szólt:
– Marja, hívd csak Röfögőné őnagyságát ide!
Nemsokára röfögés hallatszott fel. Kastanka morogni kezdett, rendkívül bátor állásba vágta magát, de mindén eshetőségre készen közelebb lépett az idegenhez. Az ajtó kinyílott; egy öregasszony nézett be a szobába, mondott valamit és azután egy csúnya fekete disznót bocsátott be. Anélkül, hogy Kastanka morgását a legkisebb figyelemre méltatta volna, a sertés a magasba emelte orrát és vidáman röfögött. Úgy látszott, nagyon örül, hogy viszontláthatja gazdáját, a kandúrt és Ivanov urat. Mikor a kandúrhoz közeledett és orrával oldalba bökte és azután a gúnárral kezdett valamiről diskurálni, hangjában és farkocskájának meg-megrándulásában nagyon sok jóindulatot és jóakaratot lehetett észrevenni. Kastanka azonnal megértette, hogy ilyen személyekkel
szemben semmi értelme nincsen a morgásnak és ugatásnak.
A gazda félretette az akasztófát és így szólt:
– Fjodor, kérem!
A kandúr felemelkedett, álmosan nyújtózkodott és ellenszenvvel közeledett a sertéshez, mintha nagy szívességet tenne valakinek.
– Nos, kezdjük az „egyiptomi piramis”sal – mondotta a gazda.
Hosszadalmasan magyarázott valamit és végre kommandírozott:
– Egy... kettő… három!
A „három”-nál Ivanov úr szétcsapta szárnyait és a disznó hátára ugrott… Mikor nyakával és szárnyaival egyensúlyozva, szilárdan elhelyezkedett, Fjodor álmosan és lustán, tüntető hanyagsággal és olyan arckifejezéssel, mintha megvetné és lebecsülné műveletét, lassan felfelé kapaszkodott a sertés hátán, azután éppen ilyen kelletlenül a gúnárra kúszott és hátsó lábaira állott. Így támadt az a valami, amit az idegen „egyiptomi piramis”-nak nevezett. Kastanka szűkölt a gyönyörűségtől. Ebben a pillanatban azonban ásított egyet a kandúr és egyensúlyát elvesztve, leesett a gúnárról. Ivanov úr megingott és szintén leesett. Az idegen kiabálni, hadonászni kezdett és újra valami magyarázatba fogott. Miután egy óra hosszat kínlódott a piramissal, a fáradhatatlan gazda a kandúr hátán való lovaglásra tanította Ivanov urat, azután a kandúrt tanította szivarozásra és így tovább.
A tanítás azzal végződött, hogy az idegen letörülte homlokáról az izzadtságot és kiment, Fjodor megvetően tüszkölt, a párnára feküdt, lehunyta szemét, Ivanov úr odament a teknőjéhez, a sertést pedig újra kivezette az öreg asszony. Hála az új benyomások e nagy tömegének, a nap észrevétlenül telt el, de estére már a piszkos kárpitú szobácskában volt Kastanka párnájával együtt elszállásolva és az éjszakát Ivanov úr és a kandúr társaságában töltötte.
Lángész! Lángész!
Egy hónap telt el...
Kastanka már hozzászokott, hogy fényes ebédet kapjon és hogy Néninek szólítsák. Az idegenhez és az új társakhoz is hozzászokott. Az élet zavartalanul folyt…
Minden nap ugyanazon módon kezdődött. Rendesen Ivanov úr ébredt fel először és azonnal Kastankához vagy a gúnárhoz lépett és valami elbeszélésbe fogott, hevesen, meggyőzően, de még mindig értelmetlenül, olykor felemelte fejét és hosszú monológokba kezdett. Az első napokban azt hitte Kastanka, hogy azért beszél annyit, mert nagyon okos, de a gúnár csakhamar elvesztette előtte minden tekintélyét. Ha Ivanov úr hosszú mondókával közeledett feléje, Kastanka már nem csóválta farkát, hanem úgy bánt vele, mint alkalmatlan fecsegővel, ki senkit sem hagy békén és egész fesztelenül így felelt neki:
– Rrrr…
Fjodor ellenben egészen más úr volt. Ha felébredt, egy kukkot sem hallatott, nem mozdult és még szemét sem nyitotta ki. Legjobban szeretett volna egyáltalában fel sem ébredni, mert az élet nyilván egyáltalában nem tetszett neki kívánatosnak. Semmi sem érdekelte, mindennel szemben fáradtságot és nemtörődömséget mutatott, mindent megvetett és még akkor is utálattal eltelten tüszkölt, ha ízletes ebédjét fogyasztotta el.
Kastanka, mihelyt felébredt, körül szokott sétálni a szobában és minden szegletben szimatolt. Csak neki és a kandúrnak volt meg az a joga, hogy az egész lakást bejárja, a gúnárnak ellenben nem volt meg az a kiváltsága, hogy túllépje a piszkos kárpitú kis szoba küszöbét, Röfögőné őnagysága valahol az udvaron, egy istállóban lakott és csak a tanítási órákon jelent meg.
A gazda későn ébredt és mihelyt megitta a teáját, azonnal belekapott a produkciókba. Minden nap behozták a szobába az akasztófát, az ostort és a karikákat és majdnem minden nap ugyanazt a munkát végezték. A tanítás két-három óra hosszat tartott, úgy hogy Fjodor részeg módjára tántorgott olykor a kimerültségtől, Ivanov úr pedig szétnyitotta a csőrét, nehezen lélegzett és a gazda egészen belevörösödött és homlokáról egy pillanatra sem száradt le egészen az izzadtság.
A tanítás és az ebéd nagyon érdekessé tették a napokat, de az esték kissé unalmasan teltek. Este a gazda rendesen elhajtatott valahová és a kandúrt a gúnárral együtt magával vitte. Kastanka, ki egyedül maradt otthon, ilyenkor a párnán nyújtózkodott el és megszállta a melankólia… Észrevétlenül és lassan, mint ahogy a sötétség száll le a szobára, úgy töltötte el lassan-lassan a szomorúság. Azzal kezdődött, hogy nem volt kedve ugatni, nem örült az evésnek és nem talált abban sem örömet, hogy a szobákban szaladgáljon. Ilyenkor két határozatlan alakot varázsolt eléje képzelete, félig emberek, félig állatok voltak, arcuk kedves, rokonszenves, de érthetetlen volt. Mikor megjelentek, Kastanka csóválta a farkát és úgy rémlett neki, mintha valahol és valamikor már látta és megugatta volna őket… És valahányszor elaludt, enyvnek, gyaluforgácsnak és fénymáznak kedves illatát érezte. Ezekből az alakokból áradt ki…
Mikor már egészen beleszokott az új életbe és a sovány, csontos utcai kutya jóllakott, jól ápolt ebbé alakult át, gazdája megsimogatta egyszer a tanítás előtt és így szólott:
– Nos, Néni, most itt az ideje, hogy te is munkához láss… Művészt akarok belőled nevelni… akarsz-e művész lenni?
És a kutyát a legkülönfélébb tudományokra kezdte oktatni. Az első órában „ülni” tanult Kastanka és a hátsó lábakon való járást gyakorolta. másik órán már ugrania is kellett hátsó lábain. Azután egy darabka cukor után kellett felszöknie, melyet gazdája jó magasan tartott feje fölött. A következő órán már táncolt, járószalagon futott, zenére ugatott, harangozott és elsütötte a pisztolyt. De egy hónap után már helyettesíteni tudta Fjodort a „piramis”-ban. Szívesen tanult és meg volt elégedve haladásával, különösen az okozott neki különös gyönyörűséget, ha kilógó nyelvel szaladhatott a kötélen, ha keresztülugrott a karikákon és ha az öreg Fjodoron lovagolhatott. Minden sikerült produkciót hangos, lelkes ugatással kísért, miközben tanítója csodálkozott, szintén lelkesedett és elégedetten dörzsölte kezeit.
– Lángész! Lángész! – mondotta. – Határozott zseni! Nagyszerű sikered lesz!
És Kastanka annyira hozzászokott a „lángész” szóhoz, hogy valahányszor gazdája kimondotta, ugrott és körülnézett, mintha nevén szólították volna.
Egy nyugtalan éjszaka
Kastankának kutyaálma volt: a háziszolga seprűvel kergette... Ijedtében felébredt.
A szobácskában sötét volt, sötét és fülledt… A bolhák kínozták. Kastanka ezelőtt nem félt a sötétségtől, de most hirtelen, maga sem tudta miért, olyan kellemetlenül, félősen kezdte magát érezni, hogy ugatni akart. A szomszédos szobában a gazda ásított hallhatóan, kissé később a disznó röfögött az istállóban; azután újra minden elcsöndesedett. Ha az evésre gondolunk, megkönnyebbül a szívünk és Kastanka arra gondolt, hogy mint csent el ma Fjodortól egy csirkecsontot és mint dugta el a szalonban a szekrény és a fal közé, ahol nagyon sok volt a por és a pókháló. Nem ártana odamenni, hogy meggyőződjék, vajon ott van-e még az a csont vagy nincs. Nem lehetetlen, hogy a gazda megtalálta és megette. De reggel előtt nem szabad a szobát elhagyni – ez házitörvény. Kastanka behunyta szemét, hogy minél előbb elaludjon, mert tapasztalatból tudta, hogy minél előbb elalszik, annál hamarabb lesz reggel. De nemsokára, nem messzire tőle, különös kiáltás hangzott fel, mely megrémítette, úgy hogy felugrott. Ivanov úr volt és kiáltása nem volt fecsegő és meggyőző, mint rendesen, hanem vad, átható, természetellenes, mint valami kenetlen ajtónak a hangja. Anélkül, hogy a sötétben valamit láthatott és megérthetett volna, Kastanka még jobban megijedt és morgott:
– Rrrr…
Sok idő telt el, körülbelül annyi, mint amennyi egy jó csontdarab megrágásához szükséges. A kiáltás nem ismétlődött. Kastanka lassanként megnyugodott és újra álomba kezdett merülni. Két nagy fekete kutyáról álmodott. Egy nagy, konyhai hulladékkal teli teknőből, melyből fehér gőz és kellemes illat szállott fel, mohón ettek. Közbe-közbe Kastanka felé fordultak, fogaikat csattogtatták és morogtak: „Neked nem adunk semmit!” De a házból egy bundába burkolt paraszt szaladt ki és ostorával elkergette a kutyákat. Kastanka közeledett a teknőhöz és enni kezdett, de alig tűnt el a paraszt a kapuban, mikor a két kutya dühös ugatással rontott Kastankára és az átható kiáltás újra felhangzott.
– K-he! K-he-he! – kiáltotta Ivanov úr. Kastanka felébredt, felugrott és anélkül, hogy párnáját elhagyta volna, üvöltő ugatásba tört ki. Most úgy rémlett neki, mintha már nem Ivanov úr kiáltana, hanem valaki más, valami idegen. És különösképpen a disznó is újra röfögött az istállóban.
De már hallatszott a papucsok csoszogása és a szobába belépett a gazda, hálóköntösben és gyertyát tartva kezében. A pislogó fény a piszkos kárpiton és a mennyezeten kezdett ugrálni és elhajszolta a sötétséget. Kastanka látta, hogy a szobában nem volt senki és semmi idegen. Ivanov úr a padlón ült és nem aludt. Szárnyai szét voltak terjesztve, csőre ki volt nyitva és egyáltalában olyan benyomást tett, mintha nagyon fáradt volna és inni akart. Az öreg Fjodor szintén nem aludt. Úgy látszik, hogy őt is a kiáltás riasztotta fel.
– Mi baja, Ivanov úr? – kérdezte a gazda a gúnárt. – Miért kiált? Talán beteg?
A gúnár hallgatott. A gazda megtapogatta nyakát, megsimogatta hátát és így szólt:
– Bolondos úr az úr! Maga sem alszik és másokat sem hagy aludni.
Mikor a gazda kiment és magával vitte a gyertyát, újra sötét lett. Kastanka félt. A gúnár nem kiáltott többé, de Kastankának megint az az érzése volt, mintha valami idegen volna a szobában. A legjobban az rémítette, hogy ezt az idegen valamit vagy valakit nem lehetett harapni, minthogy láthatatlan volt és nem volt alakja. És Kastankát az a bizonytalan érzés szállotta meg, hogy ezen az éjjelen okvetlenül valami rossznak kell bekövetkeznie. Fjodor is nyugtalan volt. Kastanka hallotta, hogy mint mozgolódik párnáján, mint rázza a fejét és mint ásít.
Valahol az utcán egy kapun dörömböltek és az istállóban a disznó röfögött. Kastanka üvölteni kezdett, előre nyújtotta mellső lábait és rájuk fektette fejét. Úgy tetszett neki, mintha a kapun való dörömbölésben, a disznó röfögésében, mely sajátságosan szintén nem tudott aludni, a sötétségben, csendben, valamint Ivanov úr kiáltásában, valami végtelenül szomorú húzódnék meg. Mindenben és mindenhol valami nagy nyugtalanság nyilvánult meg, de miért? Ki volt az az idegen, akit nem lehetett látni? Kastanka közelében két szomorú, zöld fény villogott fel. Fjodor volt, ki ismeretségük egész hosszú ideje óta, most először közeledett hozzá. Mit akart? Kastanka megnyalta lábát és anélkül, hogy jöttének oka felől tudakozódott volna, halkan újra üvölteni kezdett.
– K-he! – kiáltotta Ivanov úr. – K-he-he!
A ajtó újra kinyílott és kezében a gyertyával, megint a gazda lépett be. A gúnár a régi helyzetben ült. Kinyitott csőrrel, szétterjesztett szárnyakkal. Szeme le volt hunyva.
– Ivanov úr! – kiáltotta a gazda.
A gúnár nem mozdult. A gazda elébe ült a padlóra, néhány pillanatig szótlanul nézett rá azután így szólt:
– Ivanov! Mi ez? Meghalsz? Ó, most már emlékszem, emlékszem! – kiáltotta és fejéhez kapott. – Most már tudom, hogy mi ez. Az az oka, hogy ma egy ló taposott rád! Ó, Istenem, Istenem!
Kastanka nem értette a gazda szavait, de látta az arcáról, hogy szintén valami borzasztóra van elkészülve. Orrát a sötét ablak felé fordította, melyen keresztül, úgy rémlett neki, valami idegen bámul be – és üvölteni kezdett.
– Néni! Hisz meghal – mondotta a gazda kezét összecsapva. – Igen, meghal! Szobátokba a halál suhant be. Most mit tegyünk?
A gazda sápadtan, izgatottan, sóhajtva és fejét rázva a szobájába tért vissza. Kastanka, ki félt a sötétben maradni, utána ment. A gazda ágyára ült és újra meg újra elismételte:
– Istenem, mit tegyek?
Kastanka lábszárai körül somfordált, anélkül, hogy értette volna, miért olyan izgatott és szomorú a többiekkel együtt ő is, és a gazda mozdulataiból igyekezett a titkot megfejteni. Fjodor, ki ritkán hagyta el különben párnáját, szintén a hálószobába lépett és szintén gazdája lábaihoz dörgölődzött. Rázta a fejét, mintha minden szomorú gondolatot ki akart volna belőle rázni – és gyanakodva nézett az ágy alá.
A gazda egy tányérkát keresett elő, a mosdókannából egy kis vizet öntött belé és újra a gúnárhoz ment.
– Igyál, Ivanov – mondotta gyöngéden és eléje tette a tányérkát. – Igyál, kedvesem.
De Ivanov nem mozdult és nem nyitotta ki szemét. A gazda lehajolt a tányérhoz és Ivanov csőrét a vízbe mártotta, de Ivanov nem ivott. Csak még jobban szétterjesztette szárnyait és feje erőtlenül maradt a tányéron.
– Itt nincs többé segítség! – sóhajtotta a gazda. – Mindennek vége. A szegény Ivanov meghalt…
És arcáról csillogó könnycseppek gördültek alá, olyanok, minőket eső alkalmával az ablakokon lehet látni. Anélkül, hogy felfognák a történtek jelentőségét, Kastanka és Fjodor gazdájukhoz lapultak és rémülettel néztek a gúnárra.
– Szegény Ivanovom! – mondotta a gazda és szomorúan sóhajtott. – És én azt reméltem, hogy a nyáron magammal viszlek üdülni és hogy együtt sétálunk a zöld réten. Te kedves állat! Derék pajtásom, véged van! Hogy boldogulok majd nélküled?
Kastanka azt hitte, hogy vele is ugyanaz fog történni, hogy hirtelen, ki tudja miért, behunyja a szemét, kinyújtja lábait, megmutatja fogait – és hogy akkor mind rémülettel fognak rá nézni. Úgy látszott, hogy Fjodor fejében is hasonló gondolatok kóvályogtak. Még sohasem volt a kandúr olyan komor és szomorú, mint most.
A hajnal derengeni kezdett és az a láthatatlan idegen, ki Kastankát úgy megijesztette, elhagyta a szobát. Mikor egészen kivilágosodott, jött a háziszolga, megfogta a gúnárt lábainál fogva és magával vitte valahová. Nemsokára utána a szolgáló lépett be és kivitte a teknőt.
Kastanka a szalonba ment és a szekrény mögé nézett: a gazda nem ette meg a csirkecsontot, portól és pókhálótól borítva még ugyanazon a helyen feküdt De Kastanka szomorú volt és sírni szeretett volna. Még csak meg sem szagolta a csirkecsontot, hanem a pamlag alá mászott, ott lefeküdt és ott halk, magas hangon üvölteni kezdett:
– U-u-u…
Balsikerű bemutatkozás
Egy szép estén a gazda a piszkos kárpitú szobácskába lépett és kezét dörzsölve így szólt:
– Nos...
Még akart valamit mondani, de nem folytatta és sietve újra kiment. Kastanka, ki a tanítási órák alatt alaposan megfigyelte tanítójának szokásait és arckifejezését, kitalálta, hogy aggódik valamiért, sőt hogy haragudott is. A gazda nemsokára újra visszatért és így szólt:
– Ma Nénit és Fjodort viszem magammal. Az „óegyiptomi piramis”ban te fogod, Néni, a megboldogult Ivanov úr helyét elfoglalni. Vigye az ördög! Semmi sincsen készen, semmi sincsen teljesen betanulva, mindössze egy pár próba volt. Blamálni fogjuk magunkat, megbukunk!
Erre újra kiment és csakhamar cilinderrel és bundájába burkolva tért vissza. A kandúrhoz lépett, mellső lábainál fogva felemelte és mellén, a bunda alá rejtette el, miközben Fjodor nagyon közönyösnek mutatkozott és annyi fáradságot sem vett magának, hogy kinyissa a szemét. Neki, úgy látszik, egészen mindegy volt, hogy feküdt-e, vagy hogy mellső lábainál fogva emelik fel, mindegy, hogy a párnán nyújtózkodott-e, vagy gazdája mellén, a bunda alatt pihent-e…
– Néni, gyere! – mondotta a gazda. Anélkül, hogy értene valamit a dologból, Kastanka farkát csóválva követte gazdáját. Egy pillanattal későbben már a szánkában ült, gazdája lábainál és hallotta, amint ez a hidegtől és izgatottságtól dideregve, mormogta:
– Blamáljuk magunkat, megbukunk!
A szánkó egy nagy, különös ház előtt állott meg, amely egy felfordított levesestálhoz hasonlított. A háznak három üvegajtaja volt. A hosszú feljárót egy tucat lámpa világította meg. Az ajtók csörömpölve nyíltak ki és széles torkokként nyelték el a feljáróra özönlő embereket. Ember rengeteg volt ott, gyakran lovak is szaladtak a ház elé, de kutyát egyáltalában nem lehetett látni.
A gazda karjára vette Kastankát és a bunda alá a mellére dugta, oda, ahol Fjodor feküdt. Itt sötét volt és fojtott levegő, de meleg is egyúttal. Egy pillanatra két zöldes szikra villogott fel – a kandúr volt, melyet a szomszéd kemény lábai nyugtalanítottak és kinyitotta a szemét. Kastanka megnyalta egyik fülét és azzal a kívánsággal, hogy lehető kényelmesen helyezkedjék el, nyugtalanul izegni-mozogni kezdett, miközben hideg lábával egészen összenyomta a kandúrt. Közben egyszer egészen véletlenül kidugta a fejét, de azonnal morogni kezdett és újra visszabujt a bundába. Úgy rémlett neki, mintha egy óriási, rosszul megvilágított, emberekkel telizsúfolt szobát pillantott volna meg. Ama rekeszekből és rácsok közül, melyek a szoba két oldalán húzódtak el, rettenetes torzarcok vigyorogtak elő: némelyik lófejhez hasonlított, másoknak szarvuk volt, egyiknek-másiknak pedig hosszú füle. Az egyik szörnyetegnek vastag, óriási pofája volt és az orra helyén farka nőtt, szájából pedig két hosszú, lerágott csont lógott elő.
A kandúr rekedten nyávogott Kastanka lábai alatt, de ebben a pillanatban kettényílt a bunda, a gazda azt mondta: „hopp!” és Fjodor Kastankával együtt a padlóra ugrott. Egy kicsiny, szürke, deszkafalú szobácskában voltak. Egy kis asztalon, tükörön, támlátlan széken és különféle rongy darabon kívül, mely a szegletekben lógott, nem volt itt semmi bútor és lámpa vagy gyertya helyett egy világos legyező alakú láng világított, mely egy kicsiny, a falba dugott csőhöz volt erősítve. Fjodor végignyalogatta bundáját, melyet Kastanka összegyűrt, a szék alá bujt és lefeküdt. A gazda, ki még mindig izgatottan dörzsölte kezét, vetkőzni kezdett. Úgy vetette le ruháit, mint otthon szokta, ha az ágyba, a gyapottakaró alá készült feküdni. Fehérneműjén kívül mindent levetett magáról, azután a székre ült és a tükör előtt nagyon furcsa dolgokat kezdett önmagán művelni. Először is búbos parókát húzott fejére. A parókán két hajcsomó volt, mely szarvakhoz hasonlított. Azután arcát valami fehérrel kente be vastagon és a fehér szín fölé szemöldököt, bajuszt és piros orcákat festett. De ezzel még nem ért véget a tréfa. Miután arcát és nyakát így bemocskolta, egészen különös, ostoba ruhát vett magára, olyant, amilyent Kastanka sem a házakban, sem az utcán nem látott ezelőtt soha. Képzeljünk egy hihetetlenül széles nadrágot el, mely nagyvirágú gyapotszövetből készült, olyanból, minőt kispolgári házakban függönyökhöz és bútorhuzathoz használnak; nadrágot, mely egészen fönt, a hónalj alatt gombolódott és egyik szára barna, a másik pedig világos-sárga volt. Miután ebbe a ruhadarabba úgyszólván egészen elmerült, a gazda még egy gyapotkabátot vett fel, melynek csipkézett gallérja volt és melynek hátán arany csillag ragyogott. Ezt az öltözéket különböző színű harisnyák és zöld cipők egészítették ki…
Kastanka szeme és lelke megzavarodott. A fehérarcú, zsákforma alakból gazdája szaga áradt ki, a hangja is a gazdájáé volt, de mégis voltak pillanatok, amikor Kastankát kétségek szállották meg és ilyenkor kész volt arra, hogy elszaladjon ettől a tarka figurától és hogy megugassa. Az új hely, a legyező alakú láng, a szag, az átalakulás, melyen gazdája keresztülment – mindez Kastankát félelemmel és olyan sejtelemmel töltötte el, hogy valami borzasztó vár rá, valami olyas, mint az a szörnyeteg, melynek farka nőtt az orra helyén. Ehhez járult, hogy valahol a távolban, a falon túl az az átkozott zene játszott és olykor-olykor valami rejtelmes ordítás hallatszott fel. Csak egy dolog nyugtatta meg Kastankát – Fjodor rendületlen nyugalma. Az nyugodtan szendergett a szék alatt és még akkor sem nyitotta fel szemét, ha a szék mozgott.
Egy frakkos, fehérmellényes úr nézett be a szobába és így szólt:
– Azonnal miss Arabella lép fel. Azután ön következik.
A gazda nem felelt. Az asztal alól egy kis bőrtáskát húzott elő, leült és várt. Ajkán és kezén észre lehetett venni, hogy izgatott és Kastanka hallotta, hogy mint remeg a lélegzete.
– Kérem, monsigneur George! – kiáltotta valaki az ajtó mögül.
A gazda felállott, háromszor keresztet vetett magára, azután kihúzta a kandúrt a szék alól és a táskába dugta.
– Gyere, Néni! – mondotta halkan. Kastanka anélkül, hogy értett volna valamit a dologból, odament hozzá. A gazda megcsókolta a fejét és azután odatette Fjodor mellé a táskába. Azután minden elsötétedett… Kastanka a kandúron taposott, kaparta a táska falait és az ijedtségtől elállt a hangja, miközben a táska úgy ingott és reszketett, mintha hullámok ringatták volna…
– Hiszen itt vagyok! – kiáltotta a gazda hangosan. – Itt vagyok!
Kastanka érezte, hogy ezután a kiáltás után mint ütődött a táska valami keményhez és mint szűnt meg inogni. Hangos, telihangú ordítás hallatszott: valakit ütöttek és ez a valaki bizonyára a szörnyeteg, melynek farka nőtt az orra helyén, olyan hangosan üvöltött és nevetett, hogy a táska zárja remegett. Az üvöltésre a gazda, mintegy feleletül, élesen, messzihangzón kacagott fel, úgy ahogy otthon sohasem nevetett.
– Ha! – kiáltotta, arra törekedve, hogy túlharsogja az ordítást. – Igen tisztelt közönség! Éppen a pályaudvarról jövök! A nagyanyám elpusztult és örökséget hagyott rám! Ebben a táskában valami nagyon nehéz van, valószínűleg arany… Ha-a! Hátha egy millióra bukkanok hirtelen. Mindjárt kinyitom és megnézem…
A táska zárja nyekkent. Rikító fény csapott Kastanka szemébe. Kiugrott a táskából és az ordítástól kábultan, gyorsan ura körül kezdett futkosni, miközben hangos ugatásba tört ki.
– Ha! – kiáltotta a gazda. – Fjodor bácsi! Kedves Néni! Hogy az ördög vigyen el benneteket, kedves rokonok!
Hasra vágódott a porban, megragadta Kastankát és a kandúrt és megölelte őket. Míg ölelése majd megfojtotta, Kastanka egy futó pillantást vetett arra a világra, melybe sorsa dobta és egy pillanatra megdermesztette a csudálkozás és elragadtatás, a pillanat leigázó nagyszerűsége. Azután kitépte magát gazdája karjaiból és a benyomás lenyűgöző ereje alatt, egy pont körül forgott, mint valami pörgettyű. Az új világ nagy és csupa ragyogás volt. Bárhová nézett, a padlótól a mennyezetig nem látott egyebet, mint arcokat, arcokat és megint csak arcokat.
– Kérem, Néni, foglaljon helyet – mondotta a gazda.
Kastanka még nem felejtette el, hogy ez mit jelent, felugrott a székre és leült. Gazdájára nézett. Szeme komolyan és barátságosan nézett, mint mindig, de arcát, különösen száját és fogait valami széles, merev mosolygás torzította el. Nevetett, ugrott, vállát vonogatta és úgy tett, mintha az ezernyi arc ittléte nagyon megörvendeztetné. Kastanka hitt jókedvének, hirtelen egész testével érezte, hogy ez az ezernyi arc őt nézi, a magasba emelte róka-orrocskáját és vidáman felugatott.
– Maga, Néni, kissé ülve marad, – mondotta a gazda – miközben én és a bácsika eltáncoljuk a kamarinszkáját.
Fjodor már várta a pillanatot, mikor kényszerítik, hogy bolondságokat csináljon és közönyösen nézett szét jobbra-balra. Petyhüdten, hanyagul és szomorúan táncolt és mozdulatain, farkán és bajuszán észre lehetett venni, hogy a tömeget, a rikító fényt, a gazdát és önmagát is megveti… Miután a maga részét végigtáncolta, ásított és leült.
– Nos, Néni, – mondotta a gazda, – először énekelünk egyet, azután táncolunk. Jó? Zsebéből sípot húzott elő és játszani kezdett. Kastanka, ki nem tudta a muzsikát elviselni, nyugtalanul ide-oda izgett-mozgott a székén és üvöltött. Minden oldalról ordítás és a tetszés tapsa hangzott el. A gazda meghajolt és mikor minden elcsendesült, újra játszott… Egy nagyon magas hangnál, fenn, a közönség között elkiáltotta magát valaki:
– Apuska, – kiáltotta egy gyerekhang – hisz ez Kastanka.
– Persze, hogy Kastanka – mondotta helyeslőn egy némileg mámoros és remegő tenor. – Kastanka! Fegyuska! Akármi legyek, ha nem Kastanka!
A karzaton füttyentett valaki és két hang, egy férfi és egy gyerekhang, hangosan kiáltotta:
– Kastanka! Kastanka!
Kastanka összerezzent és arrafelé nézett, ahonnan szólították. Két arc vágódott élesen a szemébe, mint az imént a villanyfény… Az egyik arc szőrös, ittasságtól puffadt, a másik pufók, piros és ijedt nézésű… Hirtelen visszaemlékezett valamire, leesett a székről és a homokon kezdett ficánkolni; azután felugrott és boldogan rohant az arcok felé. Kábító üvöltés hallatszott fel, melyet füttyök és egy gyerekhang kiáltásai hasítottak keresztül:
– Kastanka! Kastanka!
Kastanka keresztülugrott a sorompón, azután valakinek a vállán és egy páholyba jutott. Hogy a legközelebbi emeletre érjen, egy magas falon kellett átugornia. Kastanka ugrott, de nem elég magasra és visszacsúszott a falon. Erre egyik kézből a másikba jutott, kezeket és arcokat nyalogatott, mind magasabbra ért, végre a karzaton volt…
Egy félórával későbben Kastanka az utcán két ember mögött kocogott, akiknek enyv- és fénymázszaguk volt. Luka Alekszandrics, az asztalos, ingadozott és ösztönszerűen sok tapasztalaton okulva, lehető távol tartotta magát a csatornától.
– A bűn fertőjében merülök el… – mormogta. – És, te Kastanka egy félreértés vagy. És hozzánk, emberekhez hasonlítva olyan vagy… mint egy ács az asztaloshoz képest…
Mellette Fegyuska haladt, atyjának ócska sapkájában. Kastanka a hátukra nézett és úgy rémlett neki, mintha már régen kocogna mögöttük és mintha egy pillanatra sem akasztotta volna meg semmi rendes életét…
Visszaemlékezett a kicsiny, piszkos kárpitú szobácskára, a gúnárra, Fjodorra, a szép ebédekre, a tanórákra, a cirkuszra, de úgy rémlett előtte, mintha mindez nem volna egyéb kusza, nehéz álomnál.