Kastély a föld alatt

Kastély a föld alatt szerző: Gárdonyi Géza

       Az erdőszélén üldögéltem, egy vadrózsabokor mellé terített pokrócon, - Jegenyén. A fürdőszolga is ott ült, csakhogy ő a gyepen, a pokróc sarkánál. Nem lévén még akkor más vendég, mint én egymagam, a jó Domokos egész napra az én szolgálatomba szegődött: hozta utánam, ha kellett, a festőszereimet, meg a pokrócot.
- Mért olyan szomoru? - kérdem egyszer tőle.
- Nem vagyok én szomoru.
- Hát mire gondol?
- Most éppen Sófalvára, Felső-Sófalvára.
- Hát mi van ott?
Azt gondoltam, a szeretője.
- Nincs ott semmi, - felelte, - csak egy kastély.
- Milyen kastély?
- Milyen? Azt senki se tudhassa, hogy milyen.
- Milyen kastély lehet az, amelyikről senki se tudja, hogy milyen?
- Mert az a föld alatt van.
- A föld alatt-e? Elsülyedt?
- Nem sülyedt az el: oda építették.
- Aztán ki volt az a bolond?
- A tündérek.
Ezt olyan egyszerű komolysággal felelte Domokos, mintha azt mondta volna: az oláhok.
De kilométernyi hosszúságra nyúlna az én leírásom, ha minden kérdésemet és minden feleletét leírnám. Öt szónál többet egyfolytában alig mondott. Kérdésekkel kellett belőle kiszedni, hogy mit tud a kastélyról?
Egy óra hosszánál is tovább tartott a vallatásom, mígnem megtudtam tőle a következőket:
Ezelőtt néhány esztendővel egy asszony vízért ment Sófalván a csurgóra. A csurgó az erdőszélén van a temető mellett. Hajnal volt.
Amint visszafelé jött, a hegy mellett két nő lépett eléje. Kérték, hogy forduljon be a kastélyba és vigye ki a szemetet. Vigye ki, megjutalmazzák. Hanem azt is megmondták neki, hogy senkinek ne beszéljen erről: ha beszél, halálfia.
Az asszony elcsodálkozva nézett a két nőre. Sohase hallotta különben, hogy Sófalván kastély van.
- Ne csudálkozzál, - mondta az egyik nő, - a kastélyról azért nem tudsz te semmit, mert benne van a hegyben.
A hegy oldalán ekkor csakugyan látott egy nagy kőajtót. Az ajtó nyitva volt. Az asszony szólni se tudott nagy álmélkodásában.
A két nő bemegyen előre, emez meg utánuk. Hanem ahogy átlépi a küszöböt, észreveszi, hogy a nagy ajtó megmozdul. Az asszony megrémül és vissza kiugrik. Szerencséje volt, hogy idején: az ajtó csak a csizmája sarkát csapta oda, de úgy, hogy elszakadt.
Az asszony hazáig futott: Az udvarra már úgy esett be. Lefektetik, kérdik, hogy mi a baja?
- Jaj, azt nem lehet megmondani!
- De mégis!
Addig faggatták, hogy elmondta. No, amint elmondta, meg is halt üstöllést.
A sófalviak nyugalmát fölfordította ez az esemény. A bíró gyűlést hítt össze. A gyűlésen némelyek azon voltak, hogy a hegyet körül kell keríteni, mások meg pópát akartak hozatni, hogy a hegyből elűzze a rosszakat. Voltak azonban olyanok is, akik azt mondták, hogy nem kell megijedni, csak tisztesfű, meg akasztott ember kötele legyen, no meg tömjénfüst.
Végül aztán megnyilatkozott a bíró esze is. A bíró azt mondta, hogy értőjére kell bízni az ügyet: el kell menni az enlakai tudós-asszonyhoz és majd csak azután kell beszólni, ha az beszélt.
A falu megválasztotta a bírót, meg melléje két esküdtet, küldöttségnek.
Érdekes, hogy milyen másképpen megy a székely paraszt az ő tudós-asszonyához, mint a magyar paraszt: a bíró két kendő földet vitt magával. Az egyik kendőbe a kincses hegyből vette a földet, a másik kendőbe meg máshonnan. A két helyről vett föld egyszínű volt.
Elmentek másnap a tudós-asszonyhoz és kibontották az asztalán a két kendő földet: A bíró nem is kért tőle egyebet, csak azt mondja meg, hogy micsoda két föld az?
A tudós-asszony belenézett az egyik kendőbe is, meg a másikba is.
Aztán így szólt:
- Emez itt semmi. Hanem ez a másik föld, - a hegyből vett földre mutatott, - ez olyan hegyből való, ahol tündérek vannak.
- Hát mit tegyünk? - kérdeztea bíró.
- Szentgyörgynap éjszakáján felelt a tudós-asszony, - menjenek arra a helyre, ahonnan ez a föld való. Egy rózsafa van ottan, több rózsafa nincs is: Pont tizenkét órakor megjelenik ott nagy csengetéssel egy ősz-öreg szakálas ember. Állják el az útját. Akkor azon a helyen, ahol az öreg áll, megnyílik az ajtó és belészáll az öreg: Ott ássanak. Legelsőbben is egy kéményt tálálnak és az be fog szakadni és egy vagy két ember áldozatuI esik: Hanem a többi annál szerencsésebb lesz: megtalálják a szobákat, ahol az arany meg az ezüst ládákban hever.
A faluban megint nagygyülést tartottak. Kijelöltek tíz erős embert, s azok Szentgyörgy-nap éjjelén csakugyan lesbe is állottak.
Hát egyszer csak hallatszik ám a nagy csörgés, csöngetés. Jött az öreg féhérszakálas ember. Na most kellett volna eléje állanni, megszólítani. De nem mert ám egy se. Az öreg meg nem várakozott, hanem, eltűnt.
A hegy tetején veszett el a szemük elől, hát azt határozták, hogy ott ásnak. Pénzt adtak össze és hozzáfogtak a munkához. Hamem mingyárt az első ásónyomásnál eltörött az ásó, olyan kemény kőből van az a hegy ottan.
Hegyes vasrudakkal verték, bontották tovább a hegyet. Végre rá is akadtak a kémenyre.
- Nem igaz ez, Domokos.
- Vagy igen. Magam is láttam.
- No, csak mondja tovább.
- Hát a kéményre ráakadtak, nem mertek tovább ásni, mert eszükbe jutott, hogy a kémény be fog szakadni és egy vagy két ember áldozatul esik. Mindegyik a másikat biztatta:
- De hátha nem kémény volt az?
- Vagy igen, instálom, hiszen le is nyúltak.
- Mivel nyúltak le?
- Horgokkal, vasrudakkal.
- És mit húztak föl?
- Semmit, hanem azt hallották, hogy odalent zörgött valami.
- És abbahagyták a munkát?
- Nem hagyták éppen abba, csakhogy oldalt kezdtek ásni. Oldalról nem szakadhat be senki.
- És mi lett az eredmény?
- Mikor én eljöttem már jó messze beástak, de még nem értek bele a kastélyba. Lehet, hogy azóta belyukadtak.
A nyáron, hogy Korondfürdőn jártam, eszembe jutott ez az elbeszélés. Átmentem Sófalvára.
Az öreg Györke János tiszteletes készséggel vállalkozott arra, hogy megmutatja a kincses hegyet.
A község keleti oldalán egy inkább dombnak, mint hegynek nevezhető gyér fűvel benőtt sziklás helyre értünk. És csak ugyan ott találtam az oldalában a körülbelül tizenötméternyire mély üreget, amit az acélkemény tömör sziklába, bámulatos kitartással vágott a fölbuzdult hiszékenység.
Mert, mintha az egész hegy egyetlen egy kődarab volna, sehol még egy repedés hézaga sincs a barlangban.
Bementem a pappal az üregbe. A kő szinte kongott a lépteink alatt.
- Ez a hegy csakugyan üres, - mondottam a papnak.
- Üres, - felelt az, - olyan, mint egy nagy kőedény.
- Nekem valami kéményről is beszéltek. Van valami a tetején?
- Volt egy lyuk, hanem, azt már betömték, hogy a gyerekek belé ne essenek.
- És mekkora volt az a lyuk?
- Akkora, hogy egy ember kényelmesen lebocsátkozhatott volna a hegy belsejébe.
- És milyen mély?
- Én egy kötéllel húsz ölnyire értem feneket.
- És nem bocsátkozott le senki?
- Még olyan bátor ember nem született.
Visszajövet elgondolkoztam azon, hogy minek járnak a mi hegymászó embereink az Alpesek közé: íme, itt ki tudja, micsoda érdekes barlang vár a fölfedezésre. A hegyek köröskörül vaskő- és sótartalmuak. Arany és ezüst tallérok nincsenek talán benne, de lehet, hogy hoznának ide a természet csudáit járó idegenek.