Karácsonyest
szerző: Jakab Ödön
Áldott karácsonyest, beh nagyon vártalak,
Hogy ünneped szelíd örömeit lássam!
Eljöttél, eljöttél!... künn az ablak alatt
Jámbor kántáló nép éneke zeng lágyan,
Mint a hogy' Betlehem csendes mezejében
Zengedezett régen.
Puszta künn a határ, mindenétől fosztva,
A nagy ürességtől csak úgy kong a liget;
De itt benn, egymásnak örömét megosztva,
Annál teltebbek ám a szerető szivek!
A ki ma sem boldog: többet e világon
Már nincs mire várjon!
Nagy karácsonyfa áll szoba közepében,
Elborítva minden ág ragyogó lánggal,
Mint mikor tavaszszal béborul egészen
Nyíló kertek rája ragyogó virággal;
Csakhogy itt a virág és gyümölcs egyszerre
Mosolyg az emberre.
Van is mulatozás!... az arczok kigyúlnak,
A jó kedv egyikről átcsap a másikra;
A ház tetejéről, szélben ha kigyúladt,
Szomszéd háztetőre így csap át a szikra.
Megifjúlt a világ: az agg is gyermek lett,
S örvend az életnek!
Csak a karácsonyfa teng őrömtelenűl,
Bárminő diszszel is pompázik az ága.
Mit neki a pompa? ha már ide kerűlt,
A nagy rengetegből a kicsiny szobába!
Visszaálmodozza szomorún, mit amott
Örökre elhagyott!
Ott van, ott az élet, fenn a szűz vadonban,
Hová zsarnok ember csak ritkán ha téved,
Ott élnek társai s büszke fővel onnan
Szabadon szemlélik a végtelenséget:
Első és utolsó csókja rájuk tapad,
Ha kél. ha száll a nap.
S míg itt rajta apró lángocskák fénylenek.
Múlató emberek múló örömére:
Addig ott társait egész csillagsereg
Környékezi, örök lobogással égve;
S beh másként szól ott a karácsonyi ének,
Idején ez éjnek!
Féktelen viharok, miket nem korlátol
Semmi, a tetőt míg száguldozva járják,
Harsány hangon dörgik le a magasságból
Szilaj himnuszodat, te mindennél drágább,
Te soktól sóvárgott, kevéstől elérett,
Büszke — szabad élet!...