Karácsonéji álom

Karácsonéji álom szerző: Gárdonyi Géza

       Karácson estéjén karomra ültettem a kis fiamat és kivittem a ház elé.
A ködös szürke égmagasból vörös fénypontok mozgottak lefelé és szemlátomást nagyobbodva, fényesedve közeledtek a földhöz.
- Nézd apám, - szólt a gyerek, leszállnak a csillagok.
- Nem csillagok azok fiam, hanem az angyalok serege: most hordják szét a karácsonfákat.
S néhány perc mulva csakugyan leérkezett a felhők közül a tündöklő angyalsereg. Mindegyik angyal hófehér ruhában, aranyos lengő hajjal. A kezükben ragyogó karácsonfák.
Átlátszó fehér ködbe voltak búrkolódzva: szárnyuk halk suhanása hallatszott s a karácsonfák illatával telt meg a levegő.
Sokáig nem tudtunk szóhoz jutni, annyira lekötötte figyelmünket ez a szép látvány. A fiam átölelte a nyakamat és égő arcát az én arcomhoz fektetve, nézte a ragyogó mennyei tábort, az angyalok tündöklő sokaságát, amint elsuhantak egyenkint mellettünk és belengtek az ablakokon.
Aggódni kezdtem, hogy minket kifelejtenek a sorrendből, miért is lázas izgatottsággal kérdezgettem tőlük?
- Ki vagy te? ki vagy te?
- Én a Gazdagság vagyok! - szólt a vakítóan fényes angyal, drága ékkövekkel, nehéz aranynyal, ezüsttel megrakott karácsonfát csördítve el mellettünk, a gyémántpor csillogott a nyomában is.
- Én az Öröm vagyok, - kiáltotta kacagva egy másik pirospozsgás angyal, és hol egyik, hol másik társához csatlakozva, vitte a gyermekjátékokkal megrakott karácsonfáját.
- Én a Pompa vagyok! --- szólt kacéran a harmadik s büszke homlokáról brilliánsok fényessője hullott a karácsonfára.
- Pazarlás a nevem, - súgta a negyedik.
S utána jött nyomban a hamis selyembe öltözött Udvariasság.
Az izmos melegtekintetű Barátság. A mámoros arcú Boldogság félig lehunyt szemmel.
A vakító fényű forró Szerelem. Ezektől elvált és az árvaház felé tartott a Részvét.
Sűrűn elfátyolozott arccal ődöngött a kacagó Meglepetés.
S végül jött az örömtől reszkető, forró kezű, könnyekben mosolygó Szeretet.
Ez az angyal legjobban tetszett nekünk, karácsonfája bár könnyebb volt, mint a többié, de tele volt édességgel és rejtelmes csillogással. A gyertyácskák lángja melegített rajta s amint az angyal kebléhez ölelve vitte, a lombok az angyal ajkát ittasan csókolták.
- Apám, - szólt a fiam, búsan tekintve az angyal után, - mihozzánk nem jön angyal.
Összerezzentem. Megdöbbenve vettem észre, hogy az angyalok seregéből már csak egy van hátra.
Ez nem birt a többiek nyomában haladni, bár látszott rajta, hogy karácsonfát nem emel. Bizonyosan az ölében hordja kincsét. A rajta csillogó gyémántgyöngyök mutatták, hogy ő is az égi sereghez tartozik.
Sűrűn be volt burkolódzva a ködfátyolok közé úgy, hogy az arcát nem láthattuk.
Amint hozzánk ért, erős kézzel ragadtam meg a ruháját:
- Megállj angyal, - szóltam kétségbeesetten esengve, - gyere be hozzám.
Bevontam magamhoz a szobába és ráfordítottam a kulcsot az ajtóra.
Az angyal levetette magáról a vastag ködfátyolt. A ködfátyol fagyasztó hideggel omlott szét a szobámban.
Akkor láttam, hogy nem fehér ruhába van öltözve, mint a többiek, hanem gyászos feketébe. A kezében nem karácsonfát tart, hanem töviskoszorút. Az arcán nem a rózsás öröm, hanem a halavány fájdalom. homlokán nem csillag tündöklik, vércseppek gyöngyöznek. S a ruháján csillogó gyémántok nem egyebek, mint szeméből kipergett reszkető könnyei.
- Miért hivtál be, - szólt szívet metsző sóhajtással, - a karácson estéjén csak az utcán szoktam bolyongani.
- Ki vagy te szerencsétlen?
A gyászoló angyal ölébe emelte alvó kis fiamat és karjában ringatva csöndes, bús hangon felelt:
- Én vagyok a Boldogtalanság.