Kandalló-dal (Tompa Mihály)
szerző: Tompa Mihály
Künn a télnek vad viharja
Futja bé a láthatárt,
Ércfagyával minden élet
Néma sír ölébe zárt;
Mégis engem tűzhelyemnél
Vídor érzet karja vár,
A sötét bút elröpíti
Lángja és a tölt pohár.
Bár üvöltsön ablakomnál
Mérgesen a puszta-szél:
Kandallóm nyájas tüzénél
Bősz dühétől kába fél;
Kis tüzemnek nyújtok ujra
Táplaszert, ha hamvadoz,
És közel vonúlok annak
Vígan égő lángihoz.
Akinek sors-förgetegben
Enyhet ad belérzete,
Csöndes az, bár sújtsa porba
Sorsa kínos végzete:
És ha a kebel nyugalmán
Bűntudat viharja dúl:
Béke annak a dicsőség
Fény-ölében sem virúl.
Mert az üdv és kín csiráját
Rejti a szív; mindenik
Balga vagy jó tettek által
Gazdagon gyümölcsezik:
A szelíd erény jutalmat,
S a galád bűn benne lel.
Ember, őrizd! – drága kincsed
A mocsoktalan kebel.
Engem – hála végzetemnek!–
Nem kinoz kül- s belvihar,
És letünt életkoromnak
Bús emléke sem zavar;
Bár szegénynek szűle a sors,
Nem nyilik panaszra szám,
Kandallóm előtt derülten
Szívom füstölgő pipám.
Kis körömben bárha nincsen
Nagyvilági csalfa fény.
Ámde békém lágy öléről
Nem riaszt fel durva kény.
Vágyaim túl nem csapongnak
Helyzetem kimért körén:
Kincsre, fényre nem sovárgva
Enmagamba' boldog én.
Kívül a tágas természet
Sápadt arcán nincs virány;
Árva a völgy, lombok árnyin
Nem dalol víg csalogány;
És – ki hinné? – szűk körömben
Bájoló tavasz virul
S int felém, a rám mosolygó
Lyánka bíbor ajkirul.
Hólepeltől fedve a föld;
S míg alatta csöndesen
A kifáradt élet álom
Hallgatag keblén pihen:
Én körültem rózsa-kedvben
Víg barátok hangja zeng;
S tölt pohárunk egybehangzó
Érzemény közt összepeng:
Éljen a Hon! egyesűlés
Szent tüzétül összeforrt
Tetterő a szétvonásra
Hozzon gyász halotti tort!
Végig éljen a barátság,
Földi létünk fűszere!
S véle a bor, búcsatákon
Győzedelmes fegyvere!
Míglen a tél vad viharja
Futja bé a láthatárt,
S a tavasz virágözönnel
Nem teríti a kopárt:
Kandallómban égjen a tűz
S játszi lángja verje szét
A körűlem tornyosúló,
Kedvölő bú fellegét.