Kalendárium
| Kalendárium szerző: Kosztolányi Dezső |
Kaptam egy új naptárt. Kis nyomdászfiú hozta, még nyirkos volt a papírja, még párolgott rajta a piros és fekete festék. Ideállítottam az íróasztalomra. Ma ─ késő éjszaka ─ lapozgatni kezdtem az új kalendáriumot. Mondhatom, kellemetlen olvasmány. Már a címe is követelődző: 1915. A lélek tar sziklatetőkön, sivataghomokon, ismeretlen tájakon bolyong, szeretne visszafutni a pontig, ahonnan indult, s aztán árkon-bokron száguldani előre, megpihenni valami távoli ponton. Szövege nincsen. A lapok üresek. Nagyon is sok helyet hagytak az előjegyzések számára. Ezeket a spáciumokat nekünk kell majd ellátni előjegyzés-ekkel és élettel. Nagyon nehéz feladat. Mindenki mázsát érezhet a nyakában. Nekem az az érzésem, mintha egy szigorú szerkesztő öt rizsma kéziratpapirost küldetett volna, az utolsó percben, azzal a meghagyással, hogy fejvesztés terhe mellett írjam tele csupa ragyogó és választékos mondattal, hajnalig fejezzek be egy folytatásos regényt, melyet holnap kezdenek közölni. Legjobb lenne egy betűt se írni és nyomban lefeküdni.
Mindig borzongatóan hatott rám egy üres naptár. Ez az irdatlan fehérség az a semmi, amitől félünk, a tartalmatlanság, melyet tartalommal kell megtöltenünk, a kétségbeesés fehér hómezője. Talán innen van, hogy gyermekkoromban is tréfáltam a naptárral, szepegő rémülettel, mint a suszterinas, aki sötétben fütyül. Az üres lapokat eleve telefirkáltam mindenféle tolakodó kérdésekkel, melyeket a leendő időhöz és leendő magamhoz intéztem. Egy-egy messze dátum mellé ilyesmiket írtam: Mi lesz ekkor? vagy: Csak nem vagy beteg?; vagy: Ugye, jól aludtál az éjjel?; vagy: Szervusz, élsz még? Nagyon érdekes volt megvárni ezeket a dátumokat és visszamosolyogni arra a tudatlan emberre, aki a kérdéseket feltette, megnőve az időben, erőt kapva a valóság biztonságától. Semmi bölcsesség sem pótolja azt, hogy huszonnégy órával idősebbek vagyunk. Arra gondolok, hogy tavaly szintén kaptam ilyen naptárt. Akkor is az a lapvállalat küldte, melynél dolgozom, akkor is pont erre a helyre tettem, az íróasztalom sarkába, akkor is volt egy éjszakám, mikor lapoztam, böngészgettem a leendő lapok gazdaságában és játszottam a jövendővel. Megdöbbentő, hogy milyen keveset tudtam akkor. Amit a tavalyi naptáram szélére jegyeztem, naivabb ákombákomnak tetszik most, mint első irkám betűi. Az idén már nem merek találgatni. Nem is ostromlom durva kérdésekkel a papírt. Tisztelettel haladok el minden dátum mellett, mely külsőre talán jelentéktelen és semmitmondó, de imponálóvá nő, és mindent meghozhat, az lehet, amely az egész évszázadnál többet jelent, melyet évezredek múlva is emlegetnek diákok és tanárok az érettségi vizsgán. Nincs is piros betűvel nyomtatva. Olyan, hogy senki se gondol rá, és igénytelenül húzódik meg többi egyforma társai között. Talán éppen ez lesz az a nap.
Hol a tavalyi naptár? Voltaképpen úgy látom, hogy az idei naptár még a tavalyi naptárnál is haszontalanabb portéka. Sutba kerül, mielőtt használtuk volna. Mert az idén meglehetősen kalendárium nélkül élünk. Soha ily kevés értelme nem volt a polgári társadalom szokásának, hogy felparcellázza az időt, megrendszabályozza és mederbe szorítsa, mely partok nélkül hömpölyög, végtelen folyással, egyetlen tüzes és vajúdó gomolyagban. Tábori levelezőlapot kapván állandóan csodálkozom azon, hogy a levél írója dátumot ír, és megnevezi a hét napját, hogy a szerdának vagy a pénteknek náluk is van értelme és jelentősége. A napok csak az egymásmellettiségük által kaptak jelleget, az egyik a másiktól, a hétfő szürke füstje a vasárnapi lángtól, a babonás péntek az előtte levő napok robotjától és fáradtságától, az idegességtől, hogy még mindig késik a pihenés, türelmetlenségünktől, melynek folytán megbotlunk a küszöbön, és kiesik kezünkből a kenyér, a tányér, az égő gyertya. Eleven anakronizmus most a kalendárium. Nyomtalan suhannak fölöttünk ünnepek, melyek hangulatköre máskor arany párákban fürdette az embert, évfordulók, határjelzők, mérföldkövek maradoznak el, melyeket észre sem veszünk, annyira igazán az időben élünk, hogy elfeledkezünk a jelzőtáblájáról, és egyáltalán nem törődünk a napok nevével és a számával. Akik itthon vannak, ebben a tekintetben feltűnően feledékenyek. A katona pedig bizonyára éppoly kevéssé nézi az idő tükrét, a naptárt, mint szakállas, törődött arcát a kézitükrében. Csak érzi önmagát. A naptár, a tükör úgyis hiábavalóságokról beszél.
Az ember széjjeltépte a kalendáriumát.