Különös úti élmények: Rotschild kincse
szerző: Nagy Endre
Az "Étoile" kereskedelmi gőzös, amely Marseille-ből Szmirnába indult, bizony ócska egy alkotmány volt; ezen nyoma se volt még azoknak a roppant méretű, renaissance- és gótikus stílusú télikerteknek, társalgóknak, étkezőtermeknek, amelyek a hatalmas óceánt egy nyárspolgári svájci hotellé degradálják. De én könnyű szívvel mondottam le minden modern kényelemről, mert én a gépházban utaztam, ahol naphosszat lapátoltam a szenet a kazánba és ezzel róttam le a menetdíjat, minden másféle fizetési eszköznek híjával lévén.
Azt mondják, Marseille-től Szmirnáig nagyon szép utazás esik, de én kőszénpornál egyebet nem láttam, olajnál egyebet nem szagoltam belőle. Nekünk, az alvilág szegény kormos ördögeinek egyéb szórakozása se volt, csakhogy néha az első osztály utasai unalmukban lebámultak hozzánk és a mi nyomorúságunk látványával csukrozták be a maguk jómódját. Elnézegették, hogy pucér testünkről mint csurog a verejték, szóba álltak velünk és egy-egy szivart, cigarettát dobtak le hozzánk.
Egyszer egy izmos, vöröshajú, borotváltképű úr volt épp a soros. Franciául beszélgetett velem. Én illedelmesen feleltem obligát kérdéseire és amikor azt a véleményét fejezte ki, hogy jó meleg lehet ott a kazán mellett, én ráhagytam, hogy itt bizony jó meleg van, amikor odakünn is harminc fok Celsiust mutat a hőmérő - árnyékban, whisky és szóda mellett.
De ha buta is volt ez a társalgás, a csattanója annál szellmesebb volt. Ugyanis a végén a vöröshajú úr kivett a tárcájából egy gyönyörű Uppman-szivart és lehajította hozzám. Mindig nagy dohány-amatőr voltam...
(- Jól van no! - dörmögte Cholnoki. - Itt van egy hölgycigaretta!
- Nem azért mondtam! - felelte Lukits szerényen -, de azért rágyújtott.)
Mondom, nagy dohány-szakértő voltam mindig, hát csak egy pillantást vetettem a szivarra és elégülten dörmögtem, de csak úgy magamnak:
- Ez már döfi, az angyalát!
A vöröshajú úr meghallotta és jó szegedi tájszólással lekiáltotta hozzám:
- Nini! Hát maga magyar embör?
Nem akartam, hogy valami elzüllött, ágrólszakadt napszámosnak nézzen, tehát latinul feleltem neki:
- Sic transit gloria mundi!
(Cholnoky bosszúsan dörmögte:
- Süsd meg! hiszen ennyi latintudástól még bátran lehettél volna lezüllött napszámos! Legalább Vergiliusból citáltál volna neki!)
A kívánt hatást ez a jámbor közmondás is elérte. A vöröshajú úr kivallatott szépen, hogy micsoda balsors vetett ilyen mélyre, aztán megítérte, hogy majd Szmirnában gondoskodni fog rólam.
Hogy Szmirnába értünk, éppen csak lerakodott egy hotelben, eztán egy kis török kávéház gyékénypadján ültünk össze. Már nem emlékszem pontosan a nevére, Grünfeld vagy Gárdos, de valahogy így hívták. Még fiatalember korában elszökött hazulról és vaktában nekivágott a világnak. Sok mindenféle viszontagság után odajutott, hogy most gazdag ember és virágzó üzlete van Párizsban a Rue Boétie-ben. Ezt annak köszönhette, hogy szenvedélyes archeológus volt és Kis-Ázsiában a maga szakállára elkezdte ásni a szíriai homokot régiségekért.
(Cholnoky fölháborodva förmedt rá:
- Óh te gonosz! És te nem beszélted le erről a szerencsétlen ötletéről? Hiszen Kisázsiát még végigkotorászták a német archeológusok és magyar létedre tudhatnád, hogy ahol németek jártak, ott már a magyarnak nincs keresnivalója!)
Szent igaz, hogy az asszír művészet valamennyi szárnyas oroszlánja, oszlopfeje, kútkávája ott van már a British Múzeumban, a Louvre-ban és a német múzeumokban. De a vöröshajú beérte a maradékkal: apró szobortöredékekkel, tálakkal, bögrékkel, zöldplatinájú bronz liliomokkal.
Nem bírt ő annyit kimerni a homokból, amennyit az amerikai múzeumok drága pénzen meg ne vettek volna tőle. Mert most Amerikában lépten-nyomon keletkeznek az új nagyvárosok és tudnivaló, hogy Amerikában előbb megcsinálják a mezőn az utakat, tereket, csatornákat, aztán építenek egy Operaházat, egy Börzét, egy Múzeumot és csak aztán kezdik plakátokkal odacsődíteni a lakosságot mind e nagyvárosi gyönyörűségekhez.
A vöröshajú most is azért jött, hogy újból megtöltse portékával párizsi boltját. Az anatóliai pasától megszerezte egy nagy területre a kizárólagos ásatási jogot, és azt a javaslatot tette nekem, hogy menjek vele. Ő gondoskodik az ellátásomról és tisztességes napidíjat is ad majd. Én tanult ember létemre föltétlenül hasznára leszek majd, mert az a benszülött csürhe, amelyet az ásatásokhoz szokott magával vinni, több kárt csinál, mint hasznot. Akárhányszor nagy diadallal vitték el neki, mint becses leletet, valami automobilos világutazó elhajított bádog benzines dobozát és kíméletlenül szétverték a háromezeréves bögréket, amelyek a csákányuk alá kerültek.
Nekem nem volt sok választásom, fölcsaptam hát szíves örömest, mihelyt az asztalra dobott két angol aranyat, mint foglalót.
Vasúton, aztán teveháton utaztunk a Szinai-hegy tövébe.
Becsületszavamra meg voltam illetődve, amikor először megláttam ezt a bibiliai hegyet, amelyen Mózes negyven napig személyesen konferenciázott Jehovával. De miután az áhitatos reminiszcenciákat kiéltem, ezerszer elátkoztam ezt a szörnyű helyet.
Ezen a vidéken meglátszott, hogy a történelem itt lejátszotta a maga legnagyobb játékát, aztán eldobta magától, mint egy szétrongyolt pakli kártyát. Olyan kietlen, olyan élettelen volt ez a vidék, mint egy elhagyott tűzhely kiégett hamuja. Nemhogy egy fa, de még egy fűszál se volt, amerre a szem ellátott. Csak szikla és homok, amelyből itt-ott rég meghalt városok csonka alapfalai meredeztek ki. A légben egy szellő se mozgott, az égen egy felhőcske se szállott és a nap sütött folyton irgalmatlanul, mintha kétszersültet akart volna csinálni ebből az egyszer már kiégett szerencsétlen földből.
Most legalább megláthattam, mi az a teljes ellátás, amivel a vöröshajú a fizetésemet megtetézte. Egy pokróc volt a hálószobám, cseréppé száradt kenyér és undorítóan langyos konzerv az eledelem. Vizet egy arab hozott naponta öszvérháton, bőrtömlőben. Abból kaptam naponta szűkösen kimért porciót.
Persze a vöröshajúnak volt kitűnően berendezett amerikai sátra, összerakható tábori ágya, légpárnája és az a gyanúm, hogy néhány üveg skót whisky is volt rengeteg bőröndjében, amelyet három teve cipelt magával idáig.
Egy hosszú árokban dolgoztunk: én és egynéhány arab napszámos. A vöröshajú folyton ott kószált az árok peremén és karvaly-szemmel ellenőrzött bennünket.
Mindjárt első nap szerencsém volt; találtam egy fél cseréptálat, amelynek mázát az idő gyöngyházszínűre korhasztotta. Otromba kézzel héber betűk voltak rámázolva. Megdobbant a szívem, amikor a kezembe vettem. Ezt a tálat még az itt táborozó ős-héberek hagyták itt. Talán éppen maga Mózes ette róla a sült libacombot.
A vöröshajú, mikor átadtam neki, együgyű kereskedő-ravaszsággal, közömbös pofát vágva hümmögni kezdett, hogy nem tudja... majd megnézi... lehet, hogy van valamelyes értéke. Legszívesebben hasbarúgtam volna a gazembert.
Én még kapitalistát úgy meg nem utáltam, mint ezt a gazdámat. És itt, ebben az élettől elrugaszkodott zugban még gyűlöletesebbnek láttam vagyonszerző foglalkozását. Ezredévek sírját kifosztogatni! Kivájni, amit a történelem szép lassan eltemetett!
Az a hely, ahol én dolgoztam, tele volt szórva görgeteg-kővel, amit sok ezerév zápora mosott össze. Kegyetlen munka volt ebben ásnom, holott késő estig irgalmatlanul sütött az árokba a buta, céltalan nap. Most megértettem, hogy miért keletkeztek épp itt a napimádók; nem a hála inspirálta őket, hanem a rettegés, ami a legmegbizhatóbb vallási motívum.
Talán negyednapra történt, délelőtt, hogy a csákányom valami leletre bukkant. Első pillantásra megértettem, hogy világraszóló kincset találtam. A tízparancsolat táblájának egyik törmelék-darabja volt.
Hiszen ilyen kőtábla millió és millió lehet a földön. Minden zsinagógában van most is néhány darab belőle. De ez az igazi volt. Az, amelyet az Ótestamentum szerint maga a Jehova készített és adott át Mózesnek. Csalhatatlanul konstatáltam, hogy ez az, mert a kabalisztikus bibliamagyarázók szerint ezen a táblán a betűk nem vésve voltak, hanem a kövön azsúrosan átütve és azoknál a betűknél, amelyek zárt kört alkotnak, a belső rész szilárdan a helyén maradt, bárha semmi se fűzte azt a kőhöz.
Nos, ezen a kődarabon volt egy betű, amelynek belső mezeje most is szabadon és mégis megmozdíthatatlanul állott a helyén. Az is természetes volt, csak a töredékét találhattam meg. Mózes - ezt a hittanból beszekundázott elemista is tudja - mikor lejött a hegyről és meglátta az aranyborjú körül táncoló népet, haragjában úgy odavágta a Jehova ajándékát, a kőtáblát, hogy darabokra tört. Egy ilyen darabot találtam én most meg.
Talán mondanom se kell, a legelső gondolatom az volt, hogy ezt nem adom oda a vöröshajúnak. Hogyisne! Ha én ezt a kődarabot elviszem Párizsba, Rotschild bárónak, annyi pénzt ad érte, hogy egy vármegyét vehetek rajta Magyarországon. A vöröshajúval szemben e lelettel kapcsolatosan semmiféle morális kötelezettséget nem éreztem. Ami a bögréket, tálakat, sarkantyúkat, szobor-törmelékeket illeti, ezek - hogy úgy mondjam - normális üzlet leltári értékei. Azokat zúgolódás nélkül beszolgáltatom. De egy Jehova által sajátkezűleg készített kőtábla olyan egyedülálló, exotikus kincs, amit ő semmiesetre se foglalhatott üzleti programjába.
Ez speciálisan az én magam külön szerencséje, amilyen csak egyetlen embernek és csak egyetlenegyszer juthat. Megédemelném, hogy örökre rabszolga maradjak, ha a sorsnak ezt a kivételes ajándékát, amelyet csak kivételes kegyeltjének szokott adni, nyomorult erkölcsi aggályok miatt elhajítanám magamtól. Se Machiavellinek, se Nietzschének nem kellett lennem, hogy erre az elhatározásra jussak.
A legsürgősebb gondom az volt, hogy a vöröshajú uzsorás tekintete elől eldugjam a kincset. Félszemmel kifelé sandítottam és láttam, hogy épp cigarettára gyújt. Ezt a pillanatot fölhasználtam és a követ gyorsan a kenyérzsákomba dugtam. Aztán - mert ha éppen muszáj, tudok én is ravasz lenni - találomra fölkaptam egy furcsa alakúra csiszolódott görgeteg-követ, odavittem hozzá és jámbor képpel mondtam:
- Azt hiszem, kérem, hogy ez valamikor lehetett valami. Csak nem tudom, micsoda.
Ő kezébe vette a követ, megforgatta, eldobta és megvetéssel felelte:
- Ez a kő, amit a zsidók a házasságtörő asszonyra hajítottak. Barátom, maga nem valami szerencsés fiú!
Nekem ugyan beszélhetett. Ebéd után jött az a két-három óra, amit ébren semmiféle teremtett lény ki nem bírt azon a vidéken. Akkorára már a talaj is annyira teleszítta magát napmeleggel, hogy az ember úgy forgolódott a nap és föld között, mint malac a nyárson. Az arab napszámosok az árkok fenekén burnuszokba bújva aludtak és a vöröshajú is a sátrába menekült a whiskyje mellé.
Ezt a gyötrelmes időt választottam, hogy elinduljak a boldogulásom felé. Vállamra vetettem a kenyereszsákot a kinccsel, zsebeimet megtömtem kenyérrel, kétszersülttel, konzervvel és nekivágtam a sivatagnak, út nélkül, toronyirányban, mindig napszálltának tartva.
Cipőmról leette a talpat a homok, fejemben fölforralta az agyvelőt a nap, de bántam is én! Tudtam, hogy életemnek egyetlen döntő csatáját most kell megvívnom és utána az vár rám, amire mindig vágytam: a nyugodalmas polgári jómód, egy veranda, amelyen karosszékben ülve olyan jól el lehet pipázbgatni és el lehet látni a szépentermő ezerholdas birtok legszélső jegenyesoráig...
Nem volt nehéz az a kő, sokat mondok, ha tízkilósnak mondom. De mikor az ember a maga testét is alig bírja, a legkisebb súly is elviselhetetlen kölönc. Amint tikkadtan, holtra fáradtan vánszorogtam éjjel-nappal, az a tarisznya azzal a nagy darab kővel úgy akaszkodott belém, mint valami szörnyeteggé növekedett, vérivó parazita. A végtelen homoksivatag közepén, amikor a fölgyújtott Fata Morgana rémalakjai vettek körül és a lelkemet is ellepték, őrült, dühöngő vágy ébredt bennem, hogy eldobjam a terhemet és magam is feküdjem bele a homokba, annyi miriád magamhoz hasonló haszontalan lény temetőjébe.
Ilyenkor magam elé kellett idéznem a legnagyobb emberek hősies példáját, hogy újból erőre kapjak. A nagy Mindenség alap-állaga az ernyedtség, és az Akarat úgy ütközik át rajta, mint a kard hegye.
Végre valahogy bevergődtem Szmirnába. A kikötőben találtam egy nyomorúságos teherhajót, amely három nap múlva indult Genuába. Beszéltem a kapitányával; hajlandó volt magával vinni. Addig annyi dolgom volt csak, hogy várjak és vigyázzak a kincsemre, nehogy elveszítsem valamiképpen.
Most utólag persze látom már, hogy ez volt a legnagyobb ostobaság tőlem. Ha abban a zug-szállodában, amelyben megszálltam volt, azt a kődarabot odahajítottam volna az ebédlőterem közepére, még egy év múlva is ott találtam volna a dinnyehéjakkal és csontokkal egyetemben; de mivel folyton magammal hordtam, aggódva mindig megtapogattam, azt a léhűtő levantei népség elkezdett sanda szemmel nézegetni.
Egy délután a tengerparton üldögéltem és a hajómat nézegettem. Csúnya barna kis alkalmatosság volt az, de én most szebbnek láttam, mint azt a lampionos, virágfűzéres gályát, amelyen a maharadzsa indul a nászára. Képzeletem rátelepedett és könnyű keccsel futott be Genua mosolygó kikötőjébe. Ott vonatra szállott, végignyargalt az Alpesek hegytömegein, talpra ugrott fürgén a Gare de l'Est kormos aszfaltján, végigsétált a boulevardokon, a finom Rue Faubourg St. Honoré-n, benyitott az öreg Rotschild palotájának bronzszínű kapuján és diadalmasan odatartotta Mózes kőtábláját a zsidók egymilliárd koronával megkoronázott királyának ámuló képe elé:
- No öreg héber, mit fizetnél ezért, ha neked adnám?
Ebbe az álomba merülten csakúgy homályosan vettem tudomásul, hogy egy durva csavargó-szerű alak telepedett mellém a padra. És amikor az öreg Rotschild éppen fölállott és reszkető kézzel belenyúlt a páncél-szekrényébe, hogy kivegye belőle az aranytekercseket, ez a csavargó is akkor nyúlt bele a zsebébe, kivett belőle egy vasrudat és úgy fejbe vágott vele, hogy hátraestem. Aztán lekapta a tarisznyát és elkezdett szaladni a zsákmánnyal. Egy pillanatig megint elfogott az az átkozott ernyedés; le akartam csukni a szememet és erőnek erejével meg akartam halni ott a padon fektemben. De aztán egyszerre ezer hangon kezdett sikoltozni bennem a gondolat, hogy amit annyi szenvedéssel mentettem át ide, a nyugodalmas révbe, azt most ilyen együgyű, paraszti fogással akarják elrabolni tőlem. Világraszóló csúfság lenne!
Nem törődtem véres koponyámmal, fölugrottam, a rabló után szaladtam és torkomszakadtából ordítottam. A lábam nem sokat segített, de a hangom nagyszerűen győzte. Egy török rendőr lefogta a csavargót és mikor én odaérkeztem, már akkor gúzsbakötve, lihegve hevert a földön.
Bementünk az őrszobába, - én a szívemhez szorítva cipeltem magammal a tarisznyát, - és amikor a rendőrtiszt faggatni kezdett, a sok izgalom, a vérveszteség és az öröm, hogy a kincsemet visszakaptam, úgy összekeveredett a szívemben, hogy könnyekre fakadtam. Zokogva rebegtem:
- Uram, kimondhatatlan kincset akart a gazember elrabolni tőlem. Becsületes úton jutottam hozzá, a Színai-hegyen találtam és halálos györtelmekkel hoztam el idáig.
A rendőrtiszt érdeklődva kapta föl a fejét:
- Kimondthatatlan kincs?
A magam lelkendező túlzása elsősorban magamat hozott zavarba. Ez a rendőrtiszt elvégre nem köteles az én archeológiai rajongásomban részt venni és még őrültnek fog tartani, ha meglátja, hogy én egy otrombán televésett kőtáblát kimondhatatlan kincsnek mondok. Megmagyaráztam hát neki:
- Uram, nem arany ez, se nem gyémánt, de mindennél fölbecsülhetetlenül értékesebb kincs ez! Megtaláltam azt a kőtáblát, amelyre a zsidók istene véste rá a tízparancsolatot Mózes számára!
Ez a muzulmán rendőrtiszt mégse volt annyira elvakult Mohamedpárti, hogy a konkurens próféta ne érdekelte volna.
- Ezt már magam is megnézem, - mondta és kinyitotta a tarisznyát.
De a következő pillanatban értelmetlenül bámult rám és az én szívem megdermedt a döbbenettől.
Egy darab idétlen kő volt a tarisznyámban, amilyen milliószámra hever akármilyen kiszáradt folyam-mederben!
A szememet elöntötte a vér, a számon kiütközött a veszett tajték, úgy üvöltöztem:
- Gazemberek, disznók! Elloptátok a kincsemet!
Nem néztem már, de nem is láttam, csak ütöttem, rúgtam, haraptam mindenfelé vaktában. Mikor fölocsúdtam, már kezem-lábam összekötözve, magam pedig jól eldögönyözve feküdtem az őrszoba priccsén.
Most persze utólag tudtam már, hogyan történhetett ez a metamorfózis. Két lehetőség volt rá. Vagy nagy sietségemben, amikor a vöröshajút kellett szemmel tartanom, magam cseréltem ki a kőtáblát ezzel a haszontalan kővel, vagy pedig az isteni ereklye profán-kézbe jutva, elvesztette azt a formáját és jelentőségét, amelyet a Jehova hatalmas keze adott neki.
(- Én az utóbbi esetet tartom valószínűnek, - jegyzete meg Cholnoky. - Mert hogy te ottfelejts valamit, amit el akartál lopni, azt ne nekem meséld, te Sobri-inkarnáció!)
De már akárhogy volt is, engem bizony bevittek az őrültek házába; három napig dühönghettem a vizes csap alatt és a gömbölyűfalú cellában. Csak amikor hivatalosan kinyomozták, hogy se pénzem nincs, se valami gazdag rokonom, aki helyettem az ápolási díjat lefizetné, - akkor állapították meg rólam a kitűnő orvosok, hogy teljesen épelméjű vagyok és sorsomra eresztettek.