Különös úti élmények: I. Állami gyilkolda

Különös úti élmények: I. Állami gyilkolda
szerző: Nagy Endre
Nyugat 1926. 3. szám

Már nem is tudom, hogy vetődtem azon a nyáron Thuëzand-ba, ez amerikai méretekben fejlődő norvég kikötővárosba. Természetesen csak norvég fogalmak szerint volt nagyváros, egyébként körülbelül annyi lélekszáma volt, mint Debrecennek. De még abban is hasonlított Debrecenhez, hogy szintén rém gazdag város volt és szintén úszott a zsírban.

Csakhogy Thuëzand nem disznózsírban úszott, hanem bálna-zsírban. Itt a gazdagság legfőbb forrása a bálna volt. Talán mondanom se kell, hogy itt már nem a nyílt tenger szórványos és egyre ritkuló bálnáit vadászgatták, hanem okszerűen, hatalmas gulyákban tenyésztették, mint Debrecen a maga városi gulyáit. Thuëzand Hortobágya egy hatalmas fjord volt, amelyet vasrács zárt el a nyílt tengertől. Mondhatom, nem mindennapi látvány volt, amint itt a bálna-gulyások benzinmotoros csónakokon fürgén futkározva ide-oda terelgették az otromba bálna-gulyákat.

Sajnos, én nem tudtam elszórakozni rajta, mert akkor már ugyancsak szorongatta a bendőmet az éhenhalás veszedelme. Akkor már nem volt a zsebemben egy árva... (No nézzék, most meg nem jut az eszembe, hogy hívták ott a pénzegységet! - Öre - dörmögte Cholnoky Viktor és fejét visszahajtotta a két karjára.)

Hiába, a gazdag város és gazdag emberek kedvére épült és a szegény embert ott megeheti a fene. Először arra gondoltam, hogy a kikötőben keresek munkát magamnak. De az első helyen, ahol jelentkeztem, értelmetlenül bámultak rám és amikor valahogy kinyögtem, hogy mit akarok, olyat röhögtek, hogy mind a harminckét foguk kivicsorodott. Csak rájuk néztem és mindjárt megértettem, hogy min röhögnek. Aki ember itt nyüzsgött, az mind kétméteres óriás volt; mind lenhajú, vörösképű, olyan izomzattal, amilyet nálunk csak gipszben látni az erkélytartó kariatidokon.

Amint önök is láthatják, én elég jól megtermett ember vagyok, [*] de közöttük olyan komikus lehettem, mintha a levéltetű állana be segítőtársnak a rablóhangyák közé, amikor a döglött Herkules-bogarat cipelik fészkükbe. Ezek a csattogó fogú óriások úgy kiundorodtak maguk közül, mint egy csúnya férget. Nem is mertem többé közéjük menni.

Már rávetemedtem volna a koldulásra is, de az meg éppenséggel lehetetlen volt itt, ahol sose ismerték a nyomort. Állhattam görnyedten az utcasarkon, szoríthattam kezemet horpadt hasamra, nyöghettem, ahogy csak bírtam, az emberek rám nevettek és tovább haladtak. Azt hitték, hogy csak az ő mulattatásukra grimaszolok. A gazemberek nem tudták, mi az: éhesnek lenni és nem enni.

Kétezer kilométernyi távolságban hazulról, a jeges, sötét óceán partján, kegyetlenül közönyös idegen emberek között, az éhenhalás küszöbén: ebben a helyzetben nálam ötletesebb ember is csak egy megoldást talált volna. A kikötőben volt egy magas híd, amely alatt a nagy hajók is kényelmesen elsétálhattak; fölvánszorogtam rá, áthajoltam a korlátján és szépen belepottyanttam a mélységbe, mint egy rothadt alma.

A nagy zuhanásban elvesztettem az eszméletemet, még mielőtt a mély vizet elértem volna, az én számomra tehát ezzel be is fejeződött volna ez a buta história. De mikor újból eszméletre jutottam, keservesen láttam, hogy kimentettek. Egy őrszobában feküdtem csuromvizesen a priccsen, és egy rendőrtiszt, mihelyt látta, hogy kinyitom a szemem, íróasztalhoz ült, kezébe fogta a pennát és faggatott:

- Mondja el, hogy történt az eset?

- Micsoda eset?

- Ej no! Hát hogy a vízbe esett!

Ez a hallatlan bürokratikus marhaság nagyon felbőszített. Ingerülten feleltem:

- Hát hogy történt volna? Fölálltam a karfára és beleugrottam a vízbe. Passz! Tovább nincs!

A rendőrtiszt kezéből kiesett a penna meglepetésében. Undorodó megvetéssel kiáltott rám:

- Ön tehát öngyilkos akart lenni?

Elkezdtem magyarázni neki, hogy reménytelen helyzetemben igazán csak a halál lehetett az egyetlen kivezető út a számomra. De ő türelmetlenül rám ordított:

- Ez nem érdekel! Azt kérdem, miért akarta megöngyilkolni magát?

Nahát, ekkorra hivatalos marhával még nem volt dolgom életemben. Most már én is visszaordítottam:

- Mert meg akartam halni!

Fölugrott; a szeme szikrázott, egész teste remegett a dühtől. Leírhatatlan magasból mennydörgött rám:

- Az utcán akart meghalni? Mi? Maguknál talán az emberek az utcán szokták a testi szükségleteiket elvégezni? Fuj! Szép egy ország lehet! Piha!

Még mindig nem tudtam, mit akarhat tőlem, de lassanként mégis csak megértette magát velem. Megtudtam tőle, hogy Thuëzandban mindenkinek elismerik azt a jogát, hogy akkor váljék meg az élettől, amikor éppen ráunt. De mint ahogy e feltűnően tiszta városban az ócska cipőjét se hajíthatta el az ember az utcán, akármennyire ráunt is, éppúgy rossznéven vették, ha valaki elunt életét dobta a járókelők közé. Tehát mint ahogy a nagyvárosok utcáin ma már mindenütt ott vannak azok a vasházikók, amelyeket a finom francia nyelv "cabinet d'aisance"-nak nevez: Thuëzandban állami intézményt létesítettek, anélkül, hogy békés embertársait degutálnia kellett volna.

A rendőrtiszt egy rendőrrel mindjárt át is kísértetett ebbe az intézetbe.

Ez az intézet emlékeztetett architekturájában és elhelyezésében a mi lipótmezei elmegyógyintézetünkre. Nagy fenyvesligetben vasráccsal körülvett virágos park, a vasrácsos kapu mellett kecses portás-páholy és a hatalmas virágágyak között a derűs, nyárilakszerű főépület. A rendőr átadott egy úrnak, aki valószínűleg az igazgató lehetett és magamra hagyott vele.

Az igazgató közömbösen nézett rám, mint egy aktára, amelyet az íróasztalára tettek. Kitöltetett velem egy lajstromot, amely azonban nem volt körülményesebb, mint a bejelentőlapok, amelyeket a hotelekben tesznek az utas elé. Aztán szárazon mondta:

- Most szabályzatunk szerint egy félórára magára hagyom önt és meggondolhatja újból a dolgot. Azután, - ha megmásította elhatározását - távozhatik.

Próbáltam olyan könnyed és előkelő lenni, amilyen csak bírtam és megszólaltam:

- De mondja csak, kedves igazgató úr... nem kaphatnék közbe valamit enni? Tudniillik váratlanul közbejött körülmények miatt...

Nem is hagyta, hogy befejezzem a mondatomat (amivel kényelmetlen föladattól kímélt meg) és a világ legtermészetesebb hangján mondta:

- Természetesen... Ha éhes, akkor világos, hogy ennie kell. Majd intézkedem.

Csakhamar be is jött az ennivalóval valaki, aki nyilván szolga lehetett.

Önök is hallották már bizonyára, hogy micsoda hatalmas zabálások vannak Norvégiában, de ez az az eset, amikor a valóság a legvakmerőbb mendemondát is túlszárnyalja. Az igaz, hogy a legjobban megírt szakácskönyvnél is szebben beszél egy tál gulyás. A fatálcán, amelyet az a szolga, vagy igazgató az asztalra tett, a füstölt, sózott, marinirozott halaknak, kagylóknak, rákoknak, sajtoknak, húsoknak olyan mennyisége volt kirakva, hogy sírva gondoltam a pesti automata-büfék nyomorult szendvicseire.

Mondhatom, nagyszerűen ettem, pedig már rég nem treníroztam magam e kedves sportban. És mintha valami varázsoló, bűbájos szer lett volna ezekben az ennivalókban, minden falattal jobban és jobban eltávolodtam attól az egész sötét eszmekörtől, amely annak a magas hídnak karfájáról leugrasztott. És amikor tökéletesen jóllaktam volt, sőt a tálca egyik sarkában egy szép zöldesbarna szivart is fölfedeztem, amelynek eredeti rendeltetését villámgyorsan fölismervén, számba dugtam és a végét meggyújottam, - az az egész vízbeugrás olyan logikátlan bárgyuságnak tűnt előttem, mint a többi, amit az ember össze-vissza szokott álmodni.

A karosszékben hátradőlve és havannám kék füstjét eregetve éppen arra gondoltam nagy sajnálkozással, hogy mennyire pukkadoznék Nero és Caracalla, ha utólag megtudhatná, hogy az ő korában még a dohány nem volt fölfedezve, amikor visszajött az az első úr, akit én igazgatónak néztem volt. Szárazon kérdezte:

- Nos, meggondolta?

Ez egyszerre a valóságra ébresztett. Hogy én csak egy semmiházi rongy vagyok, aki tehetetlenül sodródom az éhenhalás felé és ezt a jóllakást is csak úgy szereztem, hogy az életemet adtam érte. Most menjek vissza a vörösképű szörnyetegek közé, abba a gyalázatosan tiszta városba, amelynek minden gazdagsága csak arra való, hogy a szegénységet még elviselhetetlenebbé tegye? Elszántan feleltem:

- Maradok. Meg akarok halni.

Az igazgató vállat vont és kifelé indulva egykedvűen mondta:

- Rendben van. A nyolcas számú szoba az öné.

Már ment is volna el, de én elkaptam a kabátja szélét. Remegő hangon hebegtem:

- És most?... Mi a teendőm?

Csudálkozva bámult rám:

- A teendője? Hát mi lenne? Semmise!

Kiütött a homlokomon a hideg veríték. Próbáltam férfias lenni, de bizony remegett a hangom, amikor kinyögtem:

- Úgy értem, hogy... mikor lesz a... a ... meghalás?

- Hogy mikor lesz? Hát mi köze magának ahhoz! Furcsa!

Most már arra gondoltam, hogy ez a ház nemcsak kívülről, de belülről is hasonlít a mi lipótmezei intézetünkhöz. Ez az ember tisztára őrült. Ingerülten feleltem:

- Hát kit érdekeljen, ha engem nem? Hallottak ilyet?

- A meghalás még nem aktuális - mondta. - Most még nem érdemes beszélni róla.

Mondhatom, ez a fölvilágosítás nem hatott rám kellemetlenül. Mindenesetre egy darabig még élni fogok hát és ez olyan helynek látszott, ahol egész jól el lehet élni. Most már megenyhülten, nyájas szolgálatkészséggel kérdeztem:

- És most mi a teendőm? Mit csináljak?

- Amit akar. Fölmehet a szobájába, vagy lemehet a parkba. Itt mindenki úgy él, ahogy jól esik neki.

Ezzel magamra is hagyott. nagyot kurjantottam örömömben. Hisz ez nagyszerű intézet! Az isten áldja meg, aki kitalálta! A tág üveges ajtón át hívogatóan mosolygott be a napsütötte park. Nem hagytam sokat hívogatni magam, kiléptem.

A park olyan volt, mintha egy mesekönyv illusztrátora tervezte volna. Itt, a zord északon, trópikus növényekkel volt a föld teletüzdelve és mindenféle kacagós stílusú lugasok voltak és minden lugasban asztal és minden asztalon tálakban narancs, füge, datolya. Mintha a mesebeli királykisasszony készült volna itt a garden-partyjára.

Imitt-amott néhány férfi és nő sétálgatott, heverészett, ahogy éppen kedve tartotta. Amint a parkba léptem, egy idősebb úr hozzám jött és bemutatkozás nélkül megrázta a kezemet. Ösztönösen megéreztem, hogy itt már senki se kíváncsi arra a névre, amit odakünn az életben viselt az ember. Én se mutatkoztam be tehát.

- Kettesben jobban telik az idő! - mondta.

Könnyed világfi-mosollyal feleltem:

- Bizony, úgy látszik, itt elég unalmas lehet az élet.

- Unalmas? Olyan, mint mindenütt. Élet.

Persze! Most jutott eszembe megint, hogy hiszen mi itt mind öngyilkosjelöltek vagyunk. És itt, a trópikus növények, a kecsegtető gyümölcsök között, ebben a gyönyörű napsütésben ez olyan képtelen gondolatnak látszott. Meg is mondtam mindjárt:

- Az élet mindenütt unalmas, de vannak benne néminemű apró örömök. Alapjában véve még mindig jobb, mint a semmi.

Sértődötten rám szólott:

- Uram, ön talán nem tudja, de itt nem szokás egymást lebeszélni. Ha ön megbánta, még mindig távozhatik innen. Ezt senkivel se kell közölnie!

Két kezemmel megragadtam a kezét.

- Uram, igérem, hogy nem teszem többé! Hiszen most se magam miatt tettem... Én!... Óh!... Nekem nincs okom, hogy megbánjam... Én csak nyerhetek vele, ha megszabadulok az élettől. De ön!...

Mosolygott, annak jeléül, hogy megbocsátott. Szelíd szomorúsággal mondta:

- Semmi okom sincs, hogy ragaszkodjam az élethez. Van egy virágzó gyáram, amelyet magam alapítottam és az egyetlen örömöm benne az a gondolat volt, hogy a fiamnak átadhatom majd és ő folytatja a munkámat. A fiam Krisztiániában végezte az egyetemet, erős, egészséges fiú volt és egyszer...

Amíg beszélt, egy gyönyörű szőke leány lépett hozzánk. Ő se köszönt, csak némán hozzánk csatlakozott és a kezét fesztelenül vállamra tette. De olyan csudálatos, halványszőke csuda volt ez a leány, amilyen csak az északi fényben virágozhatik ki. Úgy éreztem, hogy a pólusok minden mágnesessége átbizsereg rajtam, ahogy a kezét a vállamon éreztem. Szomorú merengéssel hallgatta társamat és a tálból egy narancsot véve ki, hámozni kezdte. Társam pedig beszélt tovább:

- Az idén nyáron végzett a fiam és úgy volt, hogy az ősszel belép a gyárba és fokról-fokra átveszi ott az én munkámat. Egyszer aztán a leányommal és a feleségemmel kiment vitorlázni és...

Ekkor szörnyű dolog történt. A szőke leány lenyelt egy gerezd narancsot és a következő pillanatban fehér arccal, elkékült ajakkal, mereven végigvágódott a fűben. Nagyot ordítottam:

- Szent Isten!... Segítség!... Vizet!... Elájult!...

De a társam nyugodtan megfogta a karomat.

- Hagyja csak... Meghalt szegény. A narancs mérgezett volt. Attól.

Ő is kivett a tálból egy narancsot és hámozni kezdte. Én irtózva megkaptam a kezét, de ő szelíden elhárított:

- Hagyja csak, egy tálban mindig csak egy mérgezett gyümölcs van. Ő már kihúzta a magáét. Neki már jó... No de menjünk tovább innen. Majd őt beviszik a hullaházba.

A fejem szédült, a fogam vacogott, alig bírtam társam mellett vánszorogni. Hiszen az előbb még az a gyönyörű szőke leány úgy nyilallt be sötét életembe, mint a napsugár, új perspektívákat világított meg benne és ahol már hitem szerint minden halott volt, új, édes reménységeket ébresztett elgyötört szívemben. És most ott feküdt halottan, mint egy száraz fagally, amely csak arra vár, hogy elsöpörjék az útból... Társam leolvasta megütközésemet és magyarázni kezdte:

- Ön valóban újonc itt. Ebben az intézetben éppen az a zseniális, hogy kiszámíthatatlan véletlenek mögé rejti el a halált. Itt semmiféle gyilkos szerszám nincsen, ami az ember szemét elirtóztatná. Itt a halál el van rejtve egy nyugodalmas, kellemes élet ezer lehetősége mögé és az ember sohase tudhatja, hogy mikor találkozik vele össze.

Rémülten dadogtam:

- De hisz ez borzasztó!... Ördögi gondolat!... Emellett a Mirbeau "Jardin de supplices"-e valósággal Epicur kertje! A halált így belebújtatni a boldog élet maskarájába!... Ezt a gyönyörű napsugaras kertet így megmérgezni! Szörnyűség!

- Miért? Hát odakünn az életben nem minden mögött a halál rejtőzik? Csakhogy éppen itt az eshetőségek rövidebb lejáratúak. De hiszen azért jöttünk éppen mindnyájan ide. Az öngyilkosság nem egyéb, mint türelmetlenség. Gyorsított eljárás. Expressz, amely azonban csak oda visz, mint a leglassúbb bum...

Nem tudta befejezni már a szót; egyszerre eltűnt mindenestül a szemem elől, mintha a föld nyelte volna el. Azonnal kiderült, hogy tényleg a föld nyelte el. A pázsitban, vékony füréteggel elleplezve, feneketlen kút tátongott. Borzadozva néztem bele, de csak néma sötétség bámult vissza rám.

Óvatosan, minden lépésemet kipróbálva vánszorogtam tovább. A pázsit közepén diadalkapuszerű hatalmas kődíszítmény állott. Itt megpihentem egy kicsit. A halántékom lüktetett, a torkom kiszáradt, úgy éreztem, hogy megfulladok. Mindenfelé ott virítottak a tálak a gyönyörű zamatos gyümölcsökkel, de ha csak rájuk néztem is, egyszerre láttam azt a szőke leányt fehér arcával, elkékült ajkaival...

Ájuldozva nekidőltem a diadalkapu pillérének, de agyonzaklatott életösztönöm még idejekorán elriasztott onnan. Épp idejében ugrottam még hátra; amint a pillérhez értem, valami furfangos szerkezet az egész diadalkaput összeomlasztotta; a nehéz kőkockák szörnyű zajjal zuhantak le. Ha ott értek volna, palacsintává lapítottak volna.

Örjöngő félelem lett úrrá rajtam. Most már nem törődtem a földbevájt farkasvermekkel, csak futottam vakon, amerre ösztönöm hajtott. És az a pár ember, aki a kertben lézengett, rám se nézett, nyugodtan sétált, vagy heverészett tovább. Mint a barmok, amelyek közömbösen legelészik az útszéli gyepet, miközben a vágóhídra ballagnak. Juj, de utáltam őket e pillanatban!

A kerítés mellett nagy halom kő állott; bizonyosan valami építkezés céljára hordták oda. Annak a tetejére fölszaladtam és leültem. Az üldözött vad gyanakvásával néztem körül. Itt közvetlenül semmi veszedelem se fenyegetett. Fejem fölött csak a végtelen kék égbolt volt; az csak nem szakad rám. A kőrakásban se lehetett semmiféle fortélyosság; rendszertelenül egymásra dobált nyers kövek voltak. Itt tehát egy darabig legalább nyugodtan elgondolkozhattam sorsomon.

Biztos, hogy a helyzetem elviselhetetlen. Ez az intézet talán jó ezeknek a fantáziátlan barmoknak, akik a halált cukorra csöpögtetve veszik be, mint a keserű orvosságot. De az én számomra a halálnál ezerszer kínosabbak voltak ezek a fenyegető lehetőségek, amelyekről sohase tudhattam előre, hogy hol vannak, tehát mindenütt jelen voltak a számomra.

Eszembe jutott, hogy szerencsétlen társam beszélgetés közben futólag említette, hogy ha megbántam, még kimehetek innen. De a kimenésnek technikai kivitele nem könnyű, mert biztos, hogy azok a gyilkos csapdák, amelyekkel ezt az átkozott kertet telehintették, mindenkire egyformán veszedelmesek, bármilyen szándékkal jár is köztük. Mindenekelőtt ki kell tehát pihennem magam, idegeimet rendbe kell hoznom, hogy higgadt óvatossággal menekülhessek innen.

Éppen ki akartam nyújtózkodni kedvemre, de ijedten húztam vissza a lábamat. A kövek résein kis tömzsi fekete kígyók dugták ki a fejüket és sziszegve acsarkodtak rám.

Most már gondolkodás nélkül átvetettem magam a kerítésen. Nagyot zuhantam, a térdemet csúnyán fölhorzsoltam, de most nem törődtem az ilyen csekélységgel. Nekiiramodtam, futni kezdtem mezőkön, erdőkön át és addig meg sem állottam, amíg egy toronygombot is láttam abból a ronda városból.

(Cholnoky Viktor megjegyezte, hogy ezt a történetet maga is valószínűnek tartja, tekintve, hogy épp a múlt héten olvasott egy hasonló tárgyú novellát a New York Herald irodalmi mellékletén.)

 

[*] Lukits Milos elbeszéléseiben gyakran és önérzetesen hivatkozott kivételes erejére és pompás testi konstrukciójára és az olvasó kétkedve fogadta volna ezt, ha látta volna tüdővészes, horpadt mellét és szögletes lapockáit, amelyek kabátját majd kilukasztották. De társaságban csak ketten voltunk: Cholnoky Viktor, aki oly vékony volt, hogy szinte cigarettája füstje a teste folytatásának látszott és én, aki gyerekkorom óta szedtem az undok ízű vascsöppeket. N. E.