Különös úti élmények: Az ólom-király vére
szerző: Nagy Endre
Hogy is magyarázzam el, milyen New Yorkban a Wall-street? Mintha egy megbolondult építész egy girbe-görbe dűlőút két szélén ház-magot szórt volna el és mind a maga külön jó, vagy rossz szerencséje szerint nőtt volna ki; amelyik kavics alá gurult, éppen csak úgy-ahogy kibújt, amelyik pedig trágyacsomóra hullott, eszeveszetten belenyurgult az égbe; most aztán ott vannak az ötvenemeletes házak, közöttük palotákkal, templomokkal, amelyek szomszédjuknak a bokájáig sem érnek; a magasság furcsa távlatában a ház-óriások összehajlanak, mintha egymásnak akarnának esni; lent esti homály van, de fönn a házak ormán és élein vakító fény csillog, annak bizonyságául, hogy odakünn még verőfényes nappal van és ez az egész eszeveszettül bolond tájék folyton reszket, mintha a hideg rázná, fent a magasban és lent a föld alatt vonatok rohannak folyton dübörögve, a fényesre koptatott aszfalton autók, lovas társzekerek, omnibuszok nyargalnak és mindezen túl egy szinte őrjöngő sokaság, amely egymásba tiporva jön-megy, nem tudni honnan, - ilyen a Wall-street New Yorkban.
Azaz ezzel még nem mondtam meg, hogy én milyennek láttam. Mert akit elkapott ennek az őrült áradatnak a sodra, az éppoly kevéssé tud számot adni róla, hogy milyen a Wall-street, mint ahogy a táncos, aki belefelejtkezik a zene ritmusába, nem tudja, hogy milyen egy bál. Aki a Wall-streetet igazán tárgyilagosan látni akarja, annak úgy kellene néznie azt, ahogy én néztem volt: üres hassal, üres zsebbel, terv nélkül, remény nélkül, egy iszonyatos ház kőpárkányába kapaszkodva, hogy az ár magával ne sodorjon.
Csak álltam, álltam rogyadozó lábbal; szédülő fejjel hallgattam a zsivajt, káprázó szemmel néztem a bolond rohanást, amelyből azért menekültem volt ki, mert már se lábam nem volt hozzá, se hitem. Még így is, hogy félrehúzódtam, akadt egy-egy szeleburdi, aki belém ütődött, azt se mondta: bikkmakk, csak rohant tovább és az oldalamban hagyta a könyöke nyomát, mint ahogy a loccsanó hullám otthagyja karéját a parti homokba vájva. Biztos, ha a sokaságba merészkedtem volna, irgalmatlanul agyontapostak volna.
Egyszer egy nyurga, száraz, pápaszemes yankee sietett el mellettem. Véletlenül rámnézett, láttam, hogy meg is akadt rajtam a tekintete. Az elindulás lendülete egy darabig még továbbvitte, de aztán lefékezte magát, visszafordult, odajött hozzám és köszönés nélkül megfogta a pulzusomat. Egy percig figyelte, aztán bólintott:
- Egy kicsit lassú a pulzusa, de egyenletes és puha.
Éppen meg akartam köszönni neki ezt az elismerést, de ő intett, hogy ne zavarjam. Figyelmesen latolgatva végigtapogatott, én már komolyan megijedtem, hogy talán csak nem akar kilószámra megvenni, de ő újból megszólalt olyan melegséggel, amilyen csak yankeektől egyáltalán elképzelhető:
- Le van soványodva, de a csontrendszere hibátlan. Jó mellkas, széles vállak, all right!
Bizonyára valami nehéz kézi munkára akart fogni. No nem baj. Bizakodó mosolyt erőszakoltam az arcomra és meg akartam nyugtatni, hogy bennem nem fog csalódni. De megint nem hagyott szóhoz. Szárazon rámkiáltott:
- Éhes, mi?
Én a kérdéshez illő rövid közvetetlenséggel feleltem. Belém karolt és mint egy ragadozó madár, cipelt magával egy bárba. Elhihetik, hogy nem nagyon ellenkeztem. Ott aztán elkezdett etetni százféle aprósággal, aminek mind más a színe, formája, de az íze mindegyiknek egyformán sós.
(Cholnoky ránevetett:
- No hiszen, csinos gavallérra akadtál! Hiszen tudhattad volna, te mafla, hogy az amerikai bárokban a sós holmit ingyen adják, csak inni kell hozzá!
Lukits Milos jámborul felelte:
- Ez az éppen! A sót velem etette, de az italokat ő itta!)
Amíg én kedvemre faltam, ő belebámult a számba és elégedetten dörmögte maga elé:
- Pompás fogazata van! Ez nagyon fontos! [*]
Mikor már nem fért belém több étel, rám szólt:
- Most aztán jöjjön velem! Fölmegyünk a rendelőmbe!
Egy felhőkarcolóban a lift fölköpött bennünket a tizenhetedik emeletre. Ott volt az orvosi rendelőszobája. Könnyen megtudhattam abból a sok ordító plakátból, ami az ajtaja körül rikított és aminek az volt a hivatása, hogy a belépő pácienst bizalommal töltse el a doktor úr korlátlan tudománya iránt. A rendelőszoba is tele volt mindenféle bonyolult, titokzatos géppel, mert Amerikában tudvalevőleg még az orvosok is gyárilag gyógyítanak. Leültetett, megpróbálta a térd-reflexemet, kifaggatta a múltamat, hogy nem volt-e valami csúnya betegségem és látszott rajta, hogy mindennel meg van elégedve. Én pedig elgyötört agyammal ezerféle lehetőséget meglatolgattam, hogy mi a fenét akarhat tőlem. Végre megmondta:
- Egy jó üzletről van szó. Maga kereshet tízezer dollárt.
Kiszámított hatásvadászattal lassan rágyújtott egy havannára és amikor látta rajtam, hogy a vágyam remegő orrcimpával szimatol a pompás füst után, jóindulattal mondta:
- Direkt nem kínálom meg magát. A nikotin árt az egészségnek... Arról van szó, hogy Mr. Cartel, az ólomkirály, aki az Egyesült Államok leggazdagabb embere, kutyául rossz bőrben van. Az ólom-kampány, amelyet legutóbb vezetett a newyorki tőzsdén, csúnyán kimerítette. Nyert rajta kétszázmillió dollárt, de elvesztette az egészségét. Pedig még csak nyolcvanhét éves, ami milliárdosnál nem kor. Tehát az ő megbízásából keresek egy kifogástalan egészségű embert, akitől jópénzért megvennék egy liter vért a számára.
Elszörnyedve fölugrottam.
- Ki akarja szívni a véremet?
- Ördögöt! Mr. Cartel, ha táplálkozni akar, a világ minden kalóriája a rendelkezésére áll. D az ő szervezete már petyhüdt ahhoz, hogy a táplálékot vérré földolgozza. Tehát egy szabadalmazott eljárással, amely az én találmányom, egy egészséges fiatalember vérét akarom az ereibe átömleszteni. És magát mindenben alkalmasnak látom erre a célra. Én tehát hajlandó vagyok magától megvenni egy liter vért. Deciliterenként fizetek ezer dollárt, ez tízezer dollár. De lehet, hogy többet is veszek, majd meglátjuk később.
Csúnyán félrehúztam a szájamat. Egyfelől láttam a tízezer dollárt, ami nagyon kellemes látvány volt akkori helyzetemben, de másfelől meg láttam a véremet, amint zuhog ki a megnyitott eremből és ez nagyon elvette a kedvemet.
A doktor észrevette a habozásomat és meggyőzni iparkodott. Megmagyarázta, hogy akármilyen szegény ördög vagyok is, legalább három liter vér bennem is van és ha el is adok egy literrel, kettő még mindig megmarad. Nem sok, de ha a tízezer dolláron veszek magamnak egy jó kis farmot Kaliforniában, annyi vért gyűjthetek, hogy akár a legszebb gutaütésig is eljuthatok még. Viszont, ha tovább is így ténfergek New Yorkban pénz és munka nélkül, akkor is leadom apránként a véremet csak ingyen és legfeljebb azt érem el a végén, hogy ha összeesem majd az utcán, közköltségen fognak a föld alá kaparni.
Ez bizony színigazság volt. Elfogadtam hát az üzleti ajánlatot. Egy pillanat alatt megbarátkoztam az eszmével is. Elvégre nincs ebben semmise. Az akrobata megfizetteti az izmait, Caruso a hangszálait, én pedig a véremet. Ennyi az egész. Még egy kis hiúság-féle is megmocorodott bennem, hogy az én véremet ilyen szépen taksálják.
Azt hittem, hogy mindjárt kapok egy kis előleget és rögtönöztem is egy csinos programot az éjszakára, mert a Broadwayn láttam egy egész sor bumszlit, amit mind szerettem volna már egyszer végigtanulmányozni. Dehát ebből semmi se lett. A doktor kifejtette előttem, hogy három napig okvetlenül fokozottabb mértékben kell táplálkoznom és addig itt maradok nála, semmi esetre se hagyhat magára, nehogy valami betegséget csípjek el. Nagyon a lelkére vette, hogy kifogástalan, elsőrendű árút szállítson a milliárdosnak.
Valósággal betömlöcözött a rendelője mellett lévő kis szobába. New Yorkban különben is egy-egy szoba akkora, mint nálunk egy disznóól, úgy is éreztem én magam benne, mint egy süldő, akit most fognak hízásra. Korán reggel el kellett kezdenem a zabálást, aztán furcsa gépek megtornáztattak, minden porcikámat külön-külön megropogtatták. És minden étkezés után egész sereg port és csöppet kellett bevennem. Csuda, hogy a gyomrom el tudott igazodni rajta, mi mire való. De meg kell adni, hogy három nap múlva úgy kigömbölyödtem, mint egy mangalica.
Ez a három nap arra is épp elegendő volt, hogy lelkileg beilleszkedjem ebbe az állapotba. Nem bántam volna már, ha örökre így tartott volna. Úgy éreztem magam, mint a háremhölgy, akinek egész nap csak az az egy dolga, hogy marcipánnal és dulcsászával puhára hízlalja a testét, kenőcsökkel simán tartsa a bőrét és úgy várja a szultánt. Kezdett is kibontakozni bennem egy homályos üzleti terv, hogy nyitok majd egy nagy vérkereskedést, később majd sokadmagammal dolgozom és ha korosabb leszek és megszedem magam, már csak a mások vérével fogok kereskedni...
A három nap elteltével autóba ültünk. Könnyű volt első pillantásra kitalálnom, hogy ez az autó nem a doktoré, hanem az ólom-királyé. Valóságos vagon volt, belül mindenféle kényelmetességgel fölszerelve. Volt abban ágy, íróasztal, könyvtár, sőt egy csinos kis konyha is volt benne. Hiába no! Nem bolondság, ha az ember dollárban milliárdos!
A doktor megmondta, hogy Mr. Cartel vidéki kastélyában lakik New Yorktól nem messze. De én már ismertem az amerikai méreteket és nem lepett meg, hogy két nap, két éjjel folyton vágtatott az autó, amíg odaértünk.
A második nap vége felé egészen elvadult tájékon jártunk már. Se város, se falu, sőt még csak egy-egy elszórt farm se, csak erdő, erdő mindenütt. Hanem az út aszfaltos volt és sima, mint a tükör. Nemcsak az, amelyiken a mi autónk siklott, hanem jobbról-balról dűlőutak vesztek a sűrűségbe és azok is aszfaltosak voltak. Ezt a megfigyelésemet a doktorral is közöltem, de ő szárazon mondta:
- Ez nem erdő. Ez Mr. Cartel privát parkja.
Hiányos botanikai ismereteimmel is megállapíthattam, hogy a park csupa nemes tölgyből, platánból, píneából állott, sőt sűrűn találkoztunk a fejedelmi cédrussal is. Meg akartam mutatni a doktornak, hogy én se vagyok éppen valami tökkelütött fickó, tehát tudákos képpel megjegyeztem, hogy a fák szerint ítélve, alaposan lekerülhettünk dél felé. De ő megvetően köpött egy nagyot a bagója levéből és ridegen felelte, hogy ellenkezőleg, fent járunk, a kanadai határ közelében és hogy ezeket a ritka fákat mind Mr. Cartel rendeletére hozták földestül Kaliforniába és úgy ültették el egyenkint ebben a talajban.
Most meg már azt nem tudom megérteni, hogy ebben a rideg klímában hogy tudtak ezek ilyen virulósan megmaradni. De ennek a nyitjára is csakhamar rájöttem. Lépten-nyomon szerteágazó csatornák sötét vize csillogott ki a sűrűből és ezek a csatornák a friss reggeli levegőben úgy gőzölögtek, mint a tűzhányó krátere. És a posványos víz tükrén remek egyiptomi nimfeák virítottak. Megvan hát a titok nyitja. Itt hőforrások vannak és azoknak a vize tartja egyenletes melegben ezt a vidéket. De a doktor megint letorkolt:
- Itt semmiféle hőforrás sincsen. Mr. Cartel rendeletére egy központi rezervoárból állandóan forró vizet öntenek szét az egész vidéken. Azért nincs itt fagy télen se.
Most néztem csak szét igazán szörnyülködve ebben a parkban. Volt minden, hegy, barlang, tó, ingovány; a természet mindenféle hatásos trükkje, amit másutt a véletlen szórt el itt-ott, az mind egy csomóban volt összegyűjtve itt - Mr. Cartel rendeletére.
Legalább egy óráig vágtattunk ebben a parkban, amíg végre a kastély falához értünk.
Mindenekelőtt egy nagy kőfalat láttam, amely a végtelenbe veszett és a tövében sáncárok futott. A rengeteg kapu mellett égbenyúló bástyatorony őrködött és az autónak meg kellett várnia, hogy az őr a fölvonóhidat leeressze. Mikor aztán a kapu boltíve alól kijutottunk, a szemem-szám elállott a bámulattól. Túl a kőfalon a belső udvar akkora volt, mint... mint... nagyon nagy volt. És az egész versaillesi stílben volt márványmedencékkel, szobrokkal, vázákkal, teraszokkal telerakva. Az udvar közepén rengeteg márványpalota állott, a legzordabb gótika és a legkecsesebb reneszánsz vadul összekeverve. És ami a legjobban lepett meg, mindez korabeli volt! A gótikus kövek már omlósak és zöldesek a moszattól és a reneszánsz márványok rozsdásak a sok évszázados múlttól. A doktortól ennek a titoknak a nyitját is megtudtam: ezeket a köveket a vén Európából darabonként szállították ide Mr. Cartel rendeletére.
Amint az autónk megállott a kastély kapuja előtt, ünnepélyes lakáj vett át bennünket és bevezetett a hallba, amely akkora volt, mint a Szent Péter-bazilika belseje. A közepén csillár lógott le, amelyen egy-egy gyertyaszál akkora volt, mint egy fenyőfa Tótországban. Egyáltalában mintha ez az egész kastély mesebeli óriások számára készült volna, az ajtók akkorák voltak, hogy egy szénásszekér kényelmesen átmehetett rajtuk és a kilincsek olyan magasan voltak, hogy két ember sem érte volna el. Láttam ott például egy malachit-medencét, amelyről kiderült, hogy hamutálca és a karosszékek egész külön építkezések voltak.
Megszámlálhatatlan termen mentünk át és én már émelyegtem a sok gobelintől, freskótól, aranyozástól, ami itt össze volt halmozva. Pedig én úgy ismerem a Louvre, a Vatikán és a Prado termeit, mint a tenyeremet.
A termek egyik során áthaladva egy kis ajtóhoz értünk és itt egyszerre megszűnt ez az eszeveszett fényűzés. Egy fehér fürdőterembe jutottunk, amelyben zuhanyok és vízzel telt medencék voltak. Itt le kellett vetkőznünk, a lakáj a ruháinkat begyömöszölte egy-egy hermetikusan elzárható acél-szekrénybe és egy ravasz süllyesztő-készüléken eltüntette a föld alá. Én savanyú arccal néztem a rongyaim után de a doktor megnyugtatott:
- Ne féljen, mind visszakapja, ha kijövünk. Csak fertőtlenítik.
A zuhany alá állított és figyelmeztetett, nehogy igyam a vízéből, mert szublimát van föloldva benne. Zuhany után megmártogattuk magunkat a medencében és mikor megszáradtunk, hófehér papír-ruhát és papír-papucsot húztunk magunkra. Így mentünk tovább.
Hosszú, keskeny folyosón mentünk végig, amely legömbölyített sarkaival olyan volt, mint egy cső. A fala ragyogó fehér lakkal volt bevonva, a padlója pedig csiszolt üveg-masszából készült. Ablak sehol se volt. Tejüveg-ernyők mögül hatalmas kvarclámpák árasztották a mesterséges napfényt és imitt-amott tölcsérek voltak, amelyeken halk nesszel suhant be a levegő. Amint a doktortól megtudtam, ezt a levegőt kitűnő kémikusok állították össze és vigyáztak, hogy idegen káros anyagok bele ne keveredhessenek.
A folyosóból a fogadóterembe jutottunk, amely ugyanily fehér lakkal volt bevonva. Itt egy nehéz acélajtó volt a falba illesztve és a doktor az ajkára nyomva az ujját tisztelettel suttogta:
- Az ott Mr. Cartel szobája. Itt várnunk kell.
Mélységes csönd volt itt, de ezt a csöndet megfoghatatlanul halk és leírhatatlanul édes zene erezte be, mint a halvány vonalak a nemes carrarai márványt. És tündéri illatok rezegtek ebben a levegőben, mint nagyon távoli és sejtelmes reminiszcenciák. Amint megtudtam, a központi levegő-gyárban a leghíresebb európai zeneművészek játékát és a legdrágább virágok illatát keverik abba a levegőbe, amellyel Mr. Cartel tüdejét táplálják.
Az ajtó kinyílt és egy magas, délceg, pápaszemes, fehérszakállas öregúr jött be. Az újságokban egyidőben elégszer láttam az arcképét, könnyűszerrel ráismertem hát. Mr. Hammerick volt, a Rockefeller-intézet világhírű tanára, a halhatatlan biológus, aki tudományos fölfedezéseivel mérföldekre vitte előbbre az orvostudományt. Most végképp szakított a tudományos kutatással és a tanárkodással és annak az orvosi testületnek a főnöke lett, amely Mr. Cartel egészségi ügyeit intézte.
Barátságosan megrázta a kezemet, amikor a doktor bemutatott neki és maga is odaült hozzánk.
- Várnunk kell, Mr. Cartel most táplálkozik éppen.
Meglátszott rajta az öröm, hogy végre emberek társaságában kidiskurálhatja magát. Így tudtam meg egész sereg bizalmas apróságot Mr. Cartelről.
Megtudtam például, hogy Mr. Cartelt anyatejjel táplálják és e célból állandóan tizenhat kiválogatott faj-anyát tartanak a kastélyban, akiknek gyerekeit egy e célra alapított menhelyen mesterségesen nevelik föl. Az orvosok évenkint mértani haladvány szerint növekvő fizetést kapnak. Mr. Cartel programja szerint százéves koráig óhajt élni, mert kiszámította, hogy ezideig sikerül neki Rockefellert kétszeresen túlszárnyalnia vagyonban.
Végre halk csilingelés hallatszott bentről. A professzor fölugrott és nyájasan szólott hozzám:
- Várjon kérem, előbb én jelentem Mr. Cartelnek, hogy a várt vérszállítmány New Yorkból megérkezett.
Bement és néhány pillanat múlva intett, hogy jöhetek. Elfogódottan léptem be. Egészen kicsi, gömb alakú szoba volt, ez is csillogó fehér fallal, üveg padlóval. Középen egy roppant nagy, komplikált szerkezetű karosszék sarkában ült, vagy feküdt, vagy nem is tudom hogy mondjam, hevert Mr. Cartel. Elszörnyedtem, amikor ránéztem. Olyan volt mint egy üres dohányzacskó. A bőre sárgás-barna volt a sok kvarcfénytől, de ez a bőr olyan ráncos, olyan löttyedt volt, mintha semmise lett volna mögötte. Amikor én beléptem, felém fordította élettelen, rettenetes szemét és vértelen ajka között lassan kidugta hegyes nyelvét és elkezdte nagy gurmandériával körülnyalogatni a száját. De csúnya volt! Nem vagyok nagyon finnyás, de megborzongtam arra a gondolatra, hogy az én féltve őrzött véremet ebbe a nyomorúságos hólyagba kell beleeresztenem.
Igazi amerikai módszerrel dolgoztak, halogatás és teketória nélkül. Odaültettek a karosszék mellé és a professzor elővett egy titokzatos szerkezetet, amely nyilván erre a célra készült kaucsukból, üvegcsövekből és platina-csavarokból. A szerkezet egyik végét beleszúrta a balkarom ütőerébe, a másik végét pedig odaillesztette Mr. Cartel hónaljába. Egy csavarintással elindított egy jóképű kis motort, amely berregve hajtotta a véremet Mr. Cartel összeszűkült ereibe. A szerkezet közepén egy kis óramű volt, amely pontosan mutatta, hogy mennyi vér folyt ki.
Valami kimondhatatlan kevélység feszített, ahogy ott ültem e nyavalyás ember-rongy mellett és érezni kezdtem, hogy rugalmas eremből mint zuhog beléje a friss, forró vér. Gazdag maharadzsának éreztem magam, aki túláradó vérem fölöslegéből fejedelmi ajándékot adok ennek a nyomorult sínylődőnek.
A kis motor halkan berregett, az óramű mutatója lassan mozgott előre. Még csak két deciliter vért jelzett, de már furcsán kezdtem érezni magam. A szó szoros értelmében, mintha fölfújt hólyag lettem volna és egy kis lyukon a szusz kezdett volna kiillanni belőlem. Szürke szédülések suhantak el az agyamon, mint valami félelmetes felhők árnyékai és a megnevezhetetlen és láthatatlan valami, ami egyenesen tartja az embert, mintha fokról-fokra omlott volna össze bennem. És ámultan láttam, hogy amily mértékben én zsugorodtam össze, ugyanoly mértékben pöffedt ki Mr. Cartel. A pofacsontjain pirosság kezdett terjengni, az ajka kiduzzadt, a szemében kigyulladt az élet és az alakja kezdett kitelni, mint egy légpárna. Az ötödik deciliternél tartottunk, amikor hirtelen megszólalt éles, vékony, süvítő hangján:
- Stop! Mennyiben állapodtak meg ezzel az emberrel?
A doktor megállította a masinát és ijedt hangon rebegte, mintha egy szigorú tanítónak felelt volna a kérdésére a vizsgán:
- Deciliterenként ezer dollárt.
Az ólomkirálynak eltorzult az arca és dühösen hörögte:
- Hát ki akarják rabolni a zsebemből a pénzt? Tönkre akarnak tenni? Ezer dollárt? Ilyen közönséges vérért?... Hatszázat adok érte, többet egy centet se! Inkább hagyjuk abba!
Én már kutyául szédelegtem a vérveszteségtől, de tudtam, hogy most erősnek kell lennem, különben legyűr ez a gazember. Tehát ahogy bírtam, összeszedtem az erőmet és szilárdan mondtam:
- Nekem ezret ígértek! Ebből nem engedek egy centet se! Ki hallott már ilyet? Mit gondol az úr, hogy én loptam a véremet?
Most - bevallom - csúnya kofálkodás kezdődött kettőnk között. Előbb ötven, aztán huszonöt és végül tíz dollárjával közeledtünk egymás felé és minden egyes ajánlatunkat a szokásos esküdözésekkel garníroztuk. Végül Mr. Cartel kiegyenesedett és vészes hangon sivította:
- Hétszázhetvenöt dollár! Többet nem adok, a gyerekeim egészségére esküszöm! Ha nem tetszik, alászolgája!
Komolyan megijedtem ettől a fogadkozástól. Elvégre neki mégis csak könnyű, ha én nem, akad ezer más szegény ördög, aki hajlandó lemondani a vér-fölöslegéről. Legyőzve dörmögtem át:
- All right! Legyen hétszázhetvenöt!
Az ólomkirály ajka körül diadalmas mosoly suhant el és a doktor megindította újra a masinát.
Veszedelmesen kezdtem elgyöngülni. A szemem káprázott, a fejem lekonyult, a halálos álmosság kezdett úrrá lenni rajtam. Kénytelen voltam annak a kaliforniai farmnak a kecsegtető képét folyton magam elé idézni, hogy valamiképp életben tartsam magam. És közben folyton az óraműt néztem és biztatgattam magam, hogy nemsokára vége lesz már. Egyszer aztán el is értük a tíz decilitert. Én már megkönnyebbülten sóhajtottam, de az ólomkirály erős hangon rám kiáltott:
Halt! Még két decit!
Most már végképp elkeseredtem. Ami kis erőm még megmaradt, azzal mind ráhördültem, hogy nekem már elég volt, én nem bírom tovább, tíz deciliterre alkudtunk, többre nem vagyok köteles. Persze én mindezt nagyon szánalmas, csenevész nyöszörgéssel sírhattam el, hiszen már alig bírtam az ájulásból kitépni magam. De annál erősebb volt az ólomkirály. Könyörtelenül kiáltotta:
- Hé, doktor! Akkor eressze vissza neki az egész vért! Vagy még két decit, vagy az egész nem kell!
Én egy retteneteset káromkodtam. Valami szörnyű, zavaros átok kavargott az ajkamon, de befejezni már nem bírtam. Elvesztettem az eszméletemet. Csak úgy homályosan emlékszem, mintha lázálom képei lettek volna, hogy felöltöztettek, kocsira raktak és valahova messze-messze elvittek.
Mikor fölébredtem, egy kis vasúti állomás közelében feküdtem a földön. A zsebemben száz dollár volt és egy harmadosztályú vasúti jegy New Yorkig.
(Cholnoky rácsapott az asztalra:
- Ne hazudj, gazember! Az amerikai vasutakon nincs is harmadik osztály!
Lukits alázatosan felelte:
- Igazán nem csuda, ha némely jelentéktelen részletben cserben hagyja az embert a memóriája!)
[*] Itt már megint jelentkezik némi ellentmondás Lukits Milos elbeszélésében. Ugyanis az ő szánalmasan esendő fizikumában épp a fogazata volt a leggyatrább. Pontosan hét darab foga volt, az is duplájára nőtt ki a foghúsból és ha beszéd közben a nyelve megérintette, úgy mozgott, mint a vén zongora billentyűsora, mikor a művész ujja végigsétál rajta. Mindazonáltal különös fitogtatással szeretett sósperecet ropogtatni és kedvenc szavajárása volt, hogy: - csak velem kezdjen ki, én kiharapom a torkát.