Körmendi Ferenc: Boldog emberöltő
| Körmendi Ferenc: Boldog emberöltő szerző: Kázmér Ernő |
(Athenaeum-kiadás)
A polgári nyugalomra vágyódás lélekrajza… így lehetne megjelölni a terjedelmében impozáns magyar írói teljesítményű regény tárgyát, amely Körmendi Ferenc harmadik munkája. Ennek a nyocszáz oldalas regénynek, a „Boldog emberöltő”-nek hőse, az ifjú Hegedűs, aki az író képzeletében édestestvére a „Budapesti ka[835]land” lecsúszott Kelemen Andorának és a bodenbachi vonaton monologizáló Kovács Györgynek, megint csak az átlagos pesti fiatalember. E három regényhős bármelyikét minden különösebb komplikáció nélkül tolhatjuk át az egyik Körmendi–regényből a másikba anélkül, hogy ebből az expozíció megkonstruálása másképpen alakulna. Mindegyik hős regénye napló, századunk hajnalán elindult és a harmincéves nemzedék keserű cinizmusával mindig újra kezdő fiatalemberek feljegyzése, amelybe minden reggel be lehet írni, hogy elszaladnak az évek, az évtizedek, de tulajdonképpen semmi sem változik, és mindent újra kellene kezdeni. S ez a mindennapos cselekedetek legapróbb mozzanatairól beszámoló napló az életút, amelynek kényelmes polgári lehetőségeit szétfújta a háború, a forradalmak, hogy az életbe vetett hitükben megingott fiatalemberek előtt minden célkitűzés, minden ideál és minden hagyomány felbomoljon. Lefojtott neurotikus ingerekkel küszködő hősök, akik valami konok egykedvűséggel néznek emberek, események elé, és tragikus felismerésükben gyermekkoruk megszokott, nyugodt napjairól álmodoznak.
A „Boldog emberöltő”, fentebb említettük, sűrű nyolcszáz oldal, és ezzel a súlyos teherrel indul, hogy az író előző két regénye most már felfokozott igényű közönségét újra meghódítsa. A „Budapesti kaland” dinamikája, a vágyálom és karrierregény szerencsés keveréke és sodró erejű zsúfoltsága, a „Via Bodenbach” formájában érdekes, monologikus kísérlete (frissebb, szabadabb gondolati impressziókkal, mint a schnitzleri regénymonológok) után, mi az az új, mi az a mélyebb, bátrabb produkció, amit írónk ad? Kritikusai Joyce-t emlegetik, ezt a meghökkentően bátor zsenit, mások Marcel Proust intellektuális lírizmusára mutatnak, holott Körmendi naturalista. Az életet írja, az életet úgy, ahogy van, vagy még inkább, ahogy ő látja hőse, Hegedűs mindennapi benyomásain át, amit megértő lelke megenyhülő költői visszhangján át jelentéktelenné, megszokottá retusál. Sok mondanivalója van az életről, és a családi keretben egymás mellé sodort emberek lelki életét, szerelmeiket, csalódásaikat nem a pszichológus nagyítójával vizsgálja, nem kérdez, nem bátorít, nem ítél, hanem egyszerűen, aprólékosan egymás mellé állítja. Ebben a túlzó aprólékosságban az alakok elfátyolozódnak, elméletek, leírások, megfigyelések feltartóztathatatlan áradatában elmosódnak, és már-már csak azokra az elsötétedő fényképekre emlékeztetnek, amelyek családi albumok lapjain sárgulnak. Pedig az író adta portrék napjaink utolsó két generációjának pontos képei. A zsidó eredetű gazdag budapesti orvos családja, erdélyi földbirtokos felesége hozzátartozóinak kissé túl éles rajza, a mostohaanya kispolgári miliője, egy svájci szanatórium sokszor groteszkba hajló epizódalakjai, külvárosok munkásai, konjunktúrás bankok feltörő hivatalnokai, elzüllött zeneakadémikus, fajvédő német rokonok… megannyi szerencsés újraélései az író kigyomlálhatatlanul örök irodalmi élményeinek (Dosztojevszkij, Thomas [836] Mann, sokszor Wassermann!) és napi olvasmányainknak, az újságoknak, amelyeknek öt-hat soros híreiből az élet igaz hőseiről sokszor a legalaposabb tájékoztatót kapjuk. S a világirodalom nagy regényei lelkivilágának pontos utánrezgését és a napi történések drámai feszültsége vibrálását figyelő író a ma kohójában égő szociológiai, esztétikai, pszichoanalitikai problémák pontos, de sohasem a saját hitvallására mutató hangsúlyozással, alkalmazásával keres eseményeket majdnem száz alakjához, akiknek mindegyike a nyers valóság és az irodalmi recept állandó körforgásában csak költőjük írásművészetének szuggesztív erejéből élnek. Mert megdönthetetlenül és letagadhatatlanul jelentős írásművész Körmendi Ferenc, s ahogy a kispolgári légkörből felkerült mostohaanya karrierjét, a háború kitörése előtti ostendei napok fülledten lázas eseményeit, a háborúra készülődő Németországon való utazás drámai feszültségét adja, ott valóban az írástökéletesség, a történés ritmusán való uralkodás olyan útjain jár, amelyre magyar író még nem tévedt.
Három Körmendi-regény, három egyhúrú, komoly ígéret, jelentős irodalmi siker, de egy sem nagy írói tett. Pedig a „Boldog emberöltő” hatalmas pesti korrajza, meseszövése, impresszionisztikus technikája, valóságos sorozata a remek epizódoknak, s ebből az ide-oda csapongó, üdítően fegyelmezetlen nagy regényből olyan könyv is kerekedhetett volna, amely az új generáció morbid hangulata helyett az élni akarás maximális kihangsúlyozását adja. Egy maroknyi erős és tehetséges új elbeszélő került most a magyar regényirodalom első arcvonalába, de ez a front – alig egy-két kivétellel – a tehetségek dezertőrjeiből, az írással vallás és vállalás elől kitérőkből verődött össze. Sajnálnánk, ha a tehetséges és nagyon sokat ígérő Körmendi Ferenc ebbe a környezetbe közönyülne.