Költő temetésén
szerző: Szabó Endre
I.
Égő fáklyák, koszorú-halmaz,
Díszruhában az egyletek, —
Szép katafalk, pompes des funébres,
Nevezetesség egy sereg;
Obligát bús arcz . . a kereszttel
Vasvári is előtipeg ...
Hej, ilyen czifra nagy parádét
Nem csapnak ám akárkinek.
A pap ékes oráczióban
Mondja el a holt érdemit,
A búsabb helyeknél a hölgyek
Könnyes szemök törülgetik ...
Páter noster... Circumdederunt...
S indúl a Szent Mihály lova ...
— Szegény költő! ilyen hühórul
Tudom nem álmodál soha.
II.
Nem, nem ! — Oh másrul álmodál te
Nem is túlmerész álmokat:
Hogy a láng, mit éleszte egykor
Dalod, soha meg nem lohad;
Hogy a kiket föl-fölröpítél
Fényes eszméid szárnyain,
Szeretetük hozzád megőrzik
Meleg szivökbe zárva hűn.
S mig nyomtad kórágyad időkig,
Volt körülötted csönd, setét,
Csak kínaid lobogtaták meg
Tört lelked küzdő mécsesét.
Ki volt tanúja sóhajodnak,
Mig rád tevék a szemfedőt ?
— Bizony, mióta ágyba dültél,
Felverte udvarod' a gyöp.
III.
S most tapossák le a gyöpót már,
Viszik pompával kifelé,
Most van nagy kiséret, mikor már
Utját ő úgy is meglelé!
— Feküdjék rózsákon : az élő
Koszorúját reá veti – –
Jól megvetik ágyát, mikor már
Tökéletes mindegy neki…
Régi dal ez. Mért kezdem újra?
— Hát magamnak dúdolgatok.
Aztán a versért a redaktor
Fizet... nos, csak elég az ok ?
Jól van no ! a temetés szép volt,
Nem akarom vitatni el.
Nincs oly buzgó nép mint vagyunk mi,
Ha épen csak — temetni kell.