Ködben
szerző: Zempléni Árpád
Mindenható Szeretet!
Hová tűntél melegeddel?
Vadvirágos kikelet,
Hova szálltál kék egeddel?!
Mint vak szeme, szürke nap,
Könnyes ég borong felettem ;
Keresem önmagamat:
– Hova lettem? hova lettem! –
Ólomszárnyu csüggedés!
Túzokröptű, méla bánat!
Hamuszin köd, szenvedés:
Bennetek nincs semmi szánat?!
Nem szántatok annyi fényt
Elszürkítni, sírnak adni?
Egész nyarat, – száz reményt, –
Eltemetni, – megtagadni?...
Uzsorás vagy, szürke Ősz.
Jaj a Nyárnak, a nemesnek!
Fia, lánya, ha te jősz,
Már tovább itt nem repesnek.
Koldusbotra jut a Nyár;
Kis családja fut előled;
Tiéd lett a szép határ:
Letaroltad, elpörölted.
Elraboltad tőlem is
Ifjúságom arany-álmát!
Elfödéd előlem is
Ugy a mirtust, mint a pálmát.
Egy koszorúm volt csupán,
Azt is rég egy sírra tettem,
S ott sírok nap-nap után:
– Hova lettem? hova lettem! –
Ott keresem, siratom
Éltem éltét, összetörve;
Bódult fővel hallgatom:
Nincs-e zaj a sírgödörbe'?
Nem hat-é föl válaszul
Vigasz-hangja a halottnak?
De a göröngy nem lazúl.
Szava sincs a siratottnak.
Itt nyugszik az én nyaram,
Titkos üdvem, virulásom.
Miatta ily társtalan
Kínos földi bujdosásom.
Itt nyugszik a Szeretet
S a mi hő volt szivben, nyárban,
S ide tettek engemet:
A ki fönt jár, csak az árnyam.
Rejtve élő fájdalom;
Titkolódzó keserűség;
Egy beomlott sírhalom
Fölött álló néma hűség:
Ez vagyok ma! Zárt világ,
Sziklaháti bánat-völgye;
Napig nem kelt új csírát,
Semmi fénye, semmi zöldje.
Nem vádlom már az eget
Erőszakos, vad igével.
Hitevesztett, szárny-szegett
Lelkem oda úgy sem ér fel.
Sugár voltam, – köd vagyok;
Ormon éltem, – mélybe szálltam;
Vonszolom a bút, fagyot
A homályban, a halálban . . .