Kónyinak (Már a tél érkezik...)
| Kónyinak szerző: Ányos Pál |
Már a tél érkezik scythák mezejéről,
Fonnyadt rétünkre száll havas fellegéről;
Ez űz el engem is tündérek kertyéről,
Hol arany gyümölcs függ fáknak vesszejéről.
Visszahoz Budának tudós bércekére,
Hogy itt őseinknek dőlvén tetemére,
Könyves szemmel nézzek mindegyik szivére,
Áldozatot tévén Muzsák tüzhellyére!─
Mint midőn a tavasz mosolygó képével
Érkezik, s mezőnket festi vig szinével,
Elhagyja pacsirta fészkét, s kis mejjével
Röpdöz, a szép tavaszt áldván énekével─
De mihelyt éjszaka hallja komor szelét,
Megszün már pihegni, s végezvén énekét,
Ott haggya Ceresnek kalászos telekét,
S borzasztván tollait, lakja meleg fészkét:
Igy vagyok én is most Muzsáim ölében,
Hogy gyakran barátim szökdösök szivében;
Ezekkel mulatok, ezek szép versében
Ébresztem lelkemet gyakran keservében!
Ó te szent barátság! emberi nemünkre
Hogy folysz, mint balzsamom, sebesült szivünkre
Csak te nyujtsz ireket letapodt ügyünkre,
Midőn nem jön senki már segéltségünkre!