Kónyinak (Hibáson itéltél...)
szerző: Ányos Pál
Hibáson itéltél barátod szivéről,
Hogy nem emlékezik Eszék vidékéről
Hol a halandóság ezer gyötrelméről
Hallom panaszidat Muzsáid öléről.
Gyakran, midőn az éj fekete szárnyával
Bélepi egünket, s könyvez harmattyával,
Nyögve beszélgetek szivem fájdalmával,
Ó! akkor mulatok Kónyim árnyékával.
Hallom a zuhogó Dráva folyásait,
Hogy dönti Dunában zöldellő habjait,
Melly csendesen mosván alacson partyait,
Euxin tengerben önti hét ágait.
Ott, ott látom Zrinit Bellona karjában,
Melly nagy szivvel ütött Sulimán sáncában;
Ó! hány magyar fekszik most ottan hamvában,
Kinek már nevét sem tudgyák hazájában!
Elmultak! s nemesen kiontott vérekkel
Jegyezték a hellyet bajnoki szivekkel,
Mellyen most gerlicék a fárodt szelekkel
Röpdöznek, s sirattyák őket nyögésekkel!
Kifolyó véreknek párázó gőzéből
Kis felleg támadott hiv melegségéből,
Mellyet Zefir kapván Eszék térségéből,
Mostan Hiblán rózsa nő nedvességéből.
Ez barátom zsoldja a nemes lelkeknek;
Önnön a természet örül erkölcsöknek,
Melly, hogy megjegyezze helyét nagy sziveknek,
Borostyán árnyékot készitt tetemeknek.