Kísérletek a megegyezésre

Kísérletek a megegyezésre
szerző: Ambrus Zoltán
Nyugat 1911. 15. szám

       Egy új női név repül keresztül a művelt világon: a Madame Aurel neve. Ez a Madame Aurel körülbelül egy időben érkezett meg az irodalom és a művészetek "Sans lieu“ fórumára Karin Michaëlisszel; jóval kevesebb zajt csapott, de alighanem sokkal hosszabb jövőnek néz elébe, mint dán - vagy talán inkább: kozmopolita - kolléganője. Első regényének megjelenése után Emile Faguet, aki nem tartozik a könnyen beugrók közé, mint Octave Mirbeau, a már elfelejtett nevű varrónő-regényíró fölfedezője, s akinek az ízlése inkább túlságosan válogatós, mint aggodalom nélkül szabadelvű: az új írónő bemutatkozása alkalmával mindjárt a La Rochefoucauld, Nietzsche és Maeterlinck nevét emlegette. Mért éppen ezeket a nem éppen rokon hangzású neveket? Erről csak akkor, ha majd a Madame Aurel regényéről lesz szó, amire talán sort keríthetünk. Egyelőre csak azért kell itt megemlékezni a meglehetősen zárkózott irodalmi bonc kivételesen lelkes beharangozójáról, mert semmi se magyarázza meg rövidebben, hogy ezt a nálunk ma még teljesen ismeretlen nevű francia regényírónőt, új regényének megjelenése alkalmával már az újságírók egész sokasága rohanta meg, meginterjúvolni arról, hogy sajtó alatt lévő új regényének mi a tartalma?

Madame Aurel elmondta, hogy erre a kérdésre új regényének (Le Couple) az alcíme felel meg: "Essai d'entente.“ De hát hol, miféle megegyezést céloz az a kísérletezés, amelyben Madame Aurel is részt kíván venni? Az örök ellenfelek: a férfi és a nő harcáról van szó.

- Vagy úgy?! - mondhatja a gyors ítélet. - Kaparjuk meg egy kicsit a legfrissebb szenzációt, s a legrégibb dolog búvik ki alóla?! De hiszen ez a Madame Aurel meglehetősen elkésetten érkezett a világra! Amióta belletrisztika van a világon, ennek a nagyobbik része folyton e körül a kérdés körül tapogatózik anélkül, hogy más eredményt mutathatna fel, mint néhány, nagyon vitatható tételt, amelyek olykor-olykor igazságszámba mennek, vagyis igazságoknak tűnnek fel az előtt a generáció előtt, amely nem ebben a szellemben nőtt fel, hanem ezzel ellentétes szellemben nevelődött. Hogy ne kezdjük mindjárt ab ovo: körülbelül egy félszázada a belletrisztika majdnem kizárólag csak ezzel a problémával foglalkozik, a legújabb irodalom pedig, felhasználva azt, hogy a természettudományok s nevezetesen az idegélettan tudósainak a kutatásai világot vetettek olyan törvényekre is, amelyek sokáig ismeretlenek voltak, annyira agyoncsépelte ezt a témát, hogy ember legyen, aki ezen a téren valami újjal állhat elő, vagy csak olyan megsejtést is közölhessen a műveltebbekkel, amelyre ezek azt mondhatnák, hogy: "Erre még nem gondoltunk.“ Az örök ellenfelek, a férfi és a nő harca! Ó, ó! Van-e ennél részben letárgyaltabb, részben megoldathatatlanabb probléma?! És érdemes-e ez a probléma annyi fejtörésre?! Amióta a világ áll, a férfi és a nő mindig meg tudtak egyezni és bizonyosak lehetünk benne, hogy - akár tovább is per longum et latum, részletesen, kicsinyesen, hosszadalmasan, in infinitum és ad absurdum, a fogadatlan prókátor módjára tárgyalja ezt a kérdést a belletrisztika, akár hirtelen elhatározással egyszer s mindenkorra leveszi a kezét erről a problémáról -, a férfi és a nő ezután is mindig meg fognak egyezni.

Igen, a férfi és a nő - vagy inkább: a hím és a femina - ezentúl is mindig meg fognak egyezni, míg a világ világ lesz... Igen, még ha gyűlölik is egymást, gyűlöljék és utálják egymást akármennyire, ha oly engesztelhetetlenül is, mint Jázon és Medéa, még akkor is meg fognak egyezni, az egymásra utaltság szűk hajófülkéjében... Igen, a természet munkájának az emberi okoskodás semmiféle segítségére nincs szüksége... Igen, de nem erről van szó. Nem a nemek harcáról vagy legalábbis: nemcsak a nemek harcáról.

Abból a szögletből, ahonnan ma nézünk szerte s ahonnan Madame Aurel kiindul, így formálódik a kérdés:

Vajon az a sok sajnálatos dolog, ami a férfi és a nő együttélését az esetek igen nagy százalékában igen kínossá teszi, ami ennek az együttélésnek a tartósságát annyira megnehezíti, ami sokszor átokká, pokollá teszi a férfi és a nő együttélését - mind a nemi különbségből eredő valami, a nemek harcából származó természeti következés volna-e? Sokan egyszerűen igen-nel felelnek erre a kérdésre, abból az okoskodásból indulva ki s nem sokat vizsgálgatva az eseteket, hogy a természet csak magával a párosodással törődik s nem az együttéléssel. De nem lehet beérni ezzel az okoskodással, mert mihelyt megfordítjuk a kérdést, nyilvánvaló, már csak a kivételes boldog együttélésekből is - mondjuk: az esetek mintegy tíz százalékának a példájából -, hogy a természet, ha nem is törődik egyébbel, mint a párosodással, viszont nem teszi lehetetlenné és nagy mértékben nem is nehezíti meg a férfi és a nő együttélését. Az a sok nyomorúság tehát, amelyet száz unió közül, mondjuk: kilencven felmutat, nem a természet végzésének, nem a nemi különbségből eredő szükségszerű következéseknek, vagy csak igen kis részben ezeknek, sokkal nagyobb s igen nagy részben társadalmi okoknak, emberi elrendezkedéseknek az eredője.

Másrészt az is rögtön feltűnhetik az elfogulatlanul szemlélődőnek, hogy a szóban forgó nyomorúságok nemcsak a házasságban együttélők szomorú privilégiuma - hogy az úgynevezett szabad egyesülések ugyanazokat a tüneteket mutatják fel -, hogy a szeretők sorsa az együttélés tekintetében tökéletesen ugyanolyan, aminő a házasfeleké. Hogy tehát hasonlóképpen rossz nyomon járnak azok is, akik mindezeket a bajokat egyszerűen a házasság intézményének tulajdonítják.

Az irodalom, mely ennek a kérdésnek legrégibb és legkitartóbb firtatója, főképpen ennek a két, meglehetősen ellentétes, bár néha kiegyeztetett okoskodásnak az alapján tárgyalta ezt az ősrégi jelenséget, s Madame Aurelnek az eredetisége ott kezdődik, hogy nem ért egyet azzal a két uralkodó felfogással, amelyeknek az elméletei ma közkeletűek, se azzal a harmadikkal, amely e kettő olajának és vizének az összekeveréséből keletkezett.

A legújabb irodalom, az utolsó félszázad irodalma, mely érdeklődésének nagyobbik részét szentelte ennek a problémának - azon kívül, hogy sokat fáradozott a házasság intézményének reparálgatásán, reformálásán vagy egyszerűen aláaknázásán - mindinkább fenntartás, rezerváták, mondhatni: körültekintés és óvatosság nélkül tette magáévá azt a felfogást, hogy azok a gyakori és egyre szaporodó alterkációk, amelyeket úgy a házasfelek, mint a szeretők együttélése felmutat, majdnem kizárólag a testiségből, a nemi különbözőség következéseiből, a nő és a férfi életének természetes másféleségéből és igen sokszor a férfi vagy a nő életének a rendellenességéből, az egyik vagy másik, néha mind a két fél nemi nyomorékságából, tehát nagy általánosságban abból erednek, amit a legújabb irodalom az emberiség nemi nyomorúságának szokott nevezni. Ugyanennek a felfogásnak szereztek prozelitákat az orvosok általában, s az idegek patológiájával foglalkozó tudósok különösen, akiknél könnyen meg lehet érteni a látás egyoldalúságát s azt a szinte természetes hibát, hogy az eléjök tárt kóresetekből fölötte merészen általánosítottak. Érdekes, hogy úgy az irodalom, mint az orvosok mennyire kihasználták ezt a védő- és dacszövetséget, és hogy míg a belletrisztika egyre fokozottabb buzgalommal kereste a "természettudományos alap“-ot, másrészt, még a patológia legkomolyabb munkásai is mind szívesebben hivatkoztak argumentálásuk erősbítése végett irodalmi példákra, nyilván költött esetekre, még igen kevéssé komoly, fantaszta írók tanúságára is. Talán éppen ennek a - kölcsönös elnézést tanúsító - szövetségnek tulajdonítható, hogy az irodalommal is kacérkodó idegpatológusok soha se cáfoltak és pirítottak rá a belletrisztikára, amikor ez a "nemi nyomorúság“-ot főképpen a nő szexualitásának s az utóbbi aberrációinak tulajdonította, bár nem sok tanulmány és megfigyelés kell annak megismeréséhez, hogy noha a nő a testiséggel járó bajoknak csakugyan jobban alá van rendelve, mint a férfi, amennyiben "nemi nyomorúság“-ról lehet szó, ebben sokkal nagyobb szerepe van a férfiak, mint a nők nemi nyomorékságának.

Az kétségtelen, hogy a temérdek "union mal assortie“-ban - legyenek ezek akár házasságok, akár csak "szabad egyesülés“-ek - szép számmal szerepelnek olyan esetek is, amelyekben az együttélés békességének a fő megrontója: az egyik vagy a másik, néha mind a két fél nemi nyomoréksága. És azokkal szemben, akik a szóban forgó bajokat mind a házasság intézményének tulajdonítják, itt mindjárt meg lehet jegyezni, hogy ugyanez a jelenség a "szeretők“-nél csak úgy megtalálható, mint a házasfeleknél, pedig a szerelem mindig "választ“, legalábbis jobban válogathat, mint a házasság, amely sok esetben nem választ, hanem csak vállal. És a házasságkötésről lemondó szerelmespároknak nem csupán a hosszú együttélésében mutatható ki ugyanez a jelenség (amikor már a korral is felléphet a nemi nyomorúság), hanem az együttélésnek már az első idejében is, csak úgy, mint a házasságok egy meg nem határozható, de nem nagy százalékában. Igaz, hogy a szabad egyesülésben élők könnyebben, hamarabb szabadulhatnak ki az ilyen nemi nyomorúságnak az átka alól, mint a házasságban élők, de ez még nem perdöntő érv a házasság intézménye ellenében, mert a körültekintő megfigyelés arról győz meg, hogy a sokszor említett alterkációkat s általában az együttélés békétlenségét csak kis részben, tíz eset közül csupán egyben okozza ez a baj; kilenctized részben más okozza: nem a nemi nyomorúság s nem a testi bajok, hanem a lelki különbözőségek, nem is a két különböző nemű ember életének természetes másfélesége, hanem egyszerűen a két ember összeütköző önzése, a két külön léleknek a másik akaratához simulni, alkalmazkodni nem tudó külön akarata, s ha éppen valami specialitást keresünk: a leggyakrabban talán a gazdasági élet fejlődésének minden emberre kiható következései.

Hogy mennyire túlzott a belletrisztika, amikor a házasfelek és a szerelmesek minden elégedetlenségét, békétlenségét, viszálykodását stb. mindig a testiségnek s majdnem mindig a nemi nyomorúságnak tulajdonította, ez onnan is kitetszik, hogy ha a világirodalom legutolsó irányának a produktumaiból kellene megismernünk a világot, azt kellene gondolnunk, hogy a nemi nyomorúság valami szörnyen általános valami, hogy a világ rohamosan halad valami eddig nem ismert, a múlt minden korszakában hallatlan, megdöbbentő degenerálódás felé, és hogy máris csupa nemi nyomorékkal van tele a világ, az ép férfi és ép nő már csak ritka kivétel - az óriások világából még itt maradt néhány Fafner és Fasolt meg a párjaik, akikről még nem tudni, hogy ki fogja-e őket túrni a világból az elszaporodott nyomorékok sokasága, vagy ezek kiirtásával egy új, erősebb, egészségesebb, hatalmasabb nemzedékkel fogják-e benépesíteni a világot? Pedig az emberiség története, míg egyrészt csakugyan a fejlődés lassúságát, másrészt éppen nem azt mutatja, mintha az emberiség a degenerálódás - és pláne a rohamos degenerálódás - felé haladna; pedig az egészséges ivadék produkálásában az emberiség a legcsekélyebb fennakadást se tanúsítja és az erőcsökkenésnek meg éppen semmi jelét se adja; pedig, hogy a nemi nyomorúság csak egy törpe kisebbség baja, hogy a szexualitásában nyomorék férfi és nő ma se normális jelenség, hogy az emberiség legnagyobb része ma is ép, egészséges férfiakból és nőkből áll, és hogy a degenerált férfi és nő ma is jelentéktelen - mondjuk: egy tizedrésznyi - kivétel: erről mindenkit meggyőzhet a világ folyása.

Annál a felfogásnál kell tehát megállapodnunk, hogy azokat a nyilván mindinkább szaporodó bajokat, amelyek a házasfelek vagy a szeretők együttélését egyre nehezebbé, békétlenebbé és zavartabbá teszik, csak jelentéktelen részben okozza: a férfi és a nő, akár az egyik, akár a másik, vagy mind a két fél életének a rendellenessége, nemi nyomoréksága, de ha nem is ennyire jelentéktelen, szintén csak kis részben okozza: a testiség, a nemi különbözőség következése, a férfi és a nő életének természetes másfélesége, szóval: általában mindaz, ami a szexualitásból következik. Sokkal nagyobb részben egészen más okozza. A lehető legrövidebben szólva: nem a testi, hanem a lelki összekülönbözés, a minduntalan összeütköző két önzés kiélesedése, amelyet kétfelől két tényező is növel: egyfelől a nő szellemi előhaladása és felszabadulása, meg a férfi mind nagyobb öntudatossága (az, hogy mind a kettő tisztábban látja a másik fél társadalmi kötelességét), másfelől pedig: a gazdasági élet fejlődésének minden emberre kiható következései (az, hogy a megélhetés úgyszólván napról-napra nehezebb és ehhez képest természetszerűen az együttélés is, hogy tehát úgy a megélhetés, mint ezzel kapcsolatosan az együttélés mind nagyobb életművészetet kíván).

Minthogy úgy az öntudatosság, mint a megélhetés nehézsége egyre csak növekedhetik, mi következik ebből a férfi és a nő együttélésére nézve? Az-e, amit a legmesszebb menő társadalmi reformerek hirdetnek, hogy a férfi és a nő együttélésének meg kell szűnnie és hogy a férfi és nő ne a családi életre, hanem csak a párosodásra kerüljenek együvé? Nem tekintve ennek a kérdésnek egész nagy komplexumát, e kategorikus imperativus és általában a fölötte radikális megoldás tervének ellenében tökéletesen elégséges azt az egy ellenvetést említeni fel: de hiszen ezt az együttélést természeti szükségérzés alkotta meg, nem illúziók, fallácia, önáltatás!... nem "visszafejlődés“ volna-e ez együvé húzódás megszüntetésének a kísérlete, hasonló ahhoz, amellyel mások azt követelik, hogy ne legyenek többé városok?!... és nem voltak-e meg, nincsenek-e meg ennek az együttélésnek a maga kellemességei is?!... És mért mindjárt elpusztítani azt, amiben tagadhatatlanul van valami jó is?!...

Madame Aurel is azon a nézeten van, hogy érdemes konzerválni ezt az ősi valamit. És azt, hogy a férfi és nő együttélése mindegyre zavartabb, békétlenebb, nehezebb és több-több veszedelemmel teli, olyan határozottan csakis a lelki összekülönbözésnek és nem a testiség következéseinek tulajdonítja, hogy - hasonló hibát követve el, mint azok, akik az övével ellentétes véleményt vallanak - egyáltalán meg se emlékszik arról a szerepről, amelyet a testiség természetes következései vagy éppen a nemi nyomorúság: sok férfi és nő degeneráltsága, szexuális nyomoréksága játszanak a férfi és nő viszonyának a feldúlásában.

Madame Aurel ott látja a bajt, hogy a férfi és a nő még ma se tudják megérteni egymást. Szerinte a férfi, még ha szereti is, majdnem mindig rosszul ismeri, nem érti meg, félreismeri a nőt, a nő pedig öntudatlanul is rajta van, hogy ez a félreértés megmaradjon, hogy a férfi ne ismerje meg jobban, mert neki rendkívül nehéz teljesen őszintének lennie azzal szemben, akit meg kell nyernie, akit meg kell hódítani és akit csak magának akar megtartani. Ahhoz, hogy a férfi és a nő kölcsönösen jól megérthesse és tisztán láthassa egymást, Madame Aurel szerint hosszú, meredek utat kell megtenni, s ezen az úton csak lassan, egész odaadással lehet fölfelé haladni... márpedig e nélkül a kölcsönös megértés nélkül nincs tartós szerelem és olyan összekapcsolódás, amelyet az élet nem szakít szét. A boldogság nem ajándék, amelyet a szerelem vagy a házasság egyszerre megadhatna; a boldogságért meg kell dolgozni és pedig olyan munkát végezni, amely sok művészetet kíván.

Meg vagyok győződve róla - mondja Madame Aurel -, hogy az együttélés tartós békéje csakis szerelmen s a szerelem (már t. i. az a szerelem, melyet érdemes ezzel a szóval disztingválni) csakis lelki összehangzáson alapulhat. És ám mondják rólam, hogy túlságosan idealista vagyok, bizonyos vagyok benne, hogy a lelki megegyezésekből, a szellemi találkozásokból fakadó melegáramok megilletik a testet is, hatással és igen nagy hatással vannak erre is. A nőt ösztönei uralma alatt lévőnek, logikátlannak, titkolózónak, tehát titokzatosnak, ravasznak és álnoknak szokás mondani. Ideje volna már végképpen leszámolni ezzel a hagyományos babonával és helyébe azt ajánlani, hogy minden erőnkből iparkodjunk teljesen megismerni egymást, mert csak ez vezethet a szerelemhez. Ha pedig valaki talán azt veti a szememre, hogy olyasmit keresgélek, ami a valóságon kívül, a valóságnak fölötte van, azt felelem, amit a delfii papnő mondott: "Csak azok az álmok nem valósulnak meg, amelyek nem voltak eléggé szépek.“

Nos hát, Madame Aurel, ön csakugyan ábrándozik. Az ábrándja szép és megejtően asszonyos, de ábránd. Ábránd: nem a kölcsönös megértés, hanem amit ettől vár. A kölcsönös megértés, ha csakugyan nehéz és munkát kíván valami is, amint mondja, nem tartozik azok közé az ideálok közé, amelyek megvalósítása egyhamar nem várható. Többet lehet mondani. A nő a férfit - alapjában véve, nagyjában, többnyire - eddig is megértette. A férfiak közül is az álnokabbja (pedig több közöttük az álnok, mint az egyenes) szintén egészen jól megértette a nőt, csak tettette, mintha nem értené meg, mintha félreismerné, hogy jobban kihasználhassa. A kölcsönös megértés, egy kis igyekezettel, nagyon megközelíthető valami, mert az önmegismerés fáklyája igen messzire elvilágít.

De ábránd, hogy a kölcsönös megértés már maga is panaceája volna a szóvá tett állapotnak, vagy legalább sokat segíthetne rajta... és hogy a férfi meg a nő együttélésének a békétlensége mindjárt megszűnnék vagy legalábbis nagyot szelídülne, mihelyt az egymásra utalt két lény egészen megérti egymást... A kölcsönös megértés az önzések összeütközésének az élességét semmivel se enyhíti. Milyen jól értik ma már egymást gazda és cseléd!... s a harcuk a kölcsönös megértéssel nem vált szelídebbre, csak még élesebbé.

Igen, ha majd elkövetkezik az a világ, amelyről Tolsztoj ábrándozott!... Ha majd a dolgok egybefüggésének tisztább átlátása és a lelki finomultság az emberek nagy sokaságát altruisztikusabbá, a másik irányában részvevőbbé, együttérzőbbé, figyelmesebbé, türelmesebbé, engedékenyebbé teszi! Ha majd az emberek egész sokasága kinemesedik a farkastermészetből és képes lesz a nagyobb önzéstelenségre, sőt még az önmegtagadásra is!...

De hogy milyen messzi még ez a világ, csak a delfii papnő tudná megmondani. Az emberiség még most is a gyermekkorát éli, s milyen ostoba és vad önzéssel ragaszkodik a gyermek a maga apró haszontalanságaihoz!... "Még az is csak fenevad, aki a legkülönb köztetek!..." - csiripelik fölöttünk a verebek és csipogják körülöttünk a csirkék.