Két vers (A szegény kisgyermek panaszai)
szerző: Kosztolányi Dezső
Egy téli délben.
Jött a kanyaró.
Piskótát adtak enni s fanyar, ó
Bort inni és mikor kezem
Törültem,
Vörös kesztyű volt rajta és
Örültem.
A piskótának és a régi bornak
S a kesztyűnek, melyet lassan, vigyázva
Viseltem én a forró-furcsa lázba,
Csókokra nyújtva, mint egy kis bíbornok.
Fényképek.
Az albumban és az állvány
Nádas fonatján, a sarok homályán.
Sok pap-rokon, délceg katona köztük.
Kis, furcsa nénikék. Násfák, kösöntyűk,
Kesztyűk, legyezők, lenge fátyolok.
Itt egy magas leányzó mosolyog.
Anyám barátnője. Mily hűs, kevély,
Hattyú-nyakát emeli. Már nem él.
Jeges vizet ivott egy báli éjen,
Reggelre meghalt, húszéves korában.
Azóta alszik elborulva, mélyen,
A szabadkai temető porában.
Élők, halottak. Ez a társaságom.
Olykor magamra hagynak délelőtt
S az életük egyszerre visszalátom,
Mikor beszélek egy-egy kép előtt.
Minthogyha kérdenék, ki ez a gyermek?
Figyelnek.
Csak képek.
De az élőkéi barnák s nevetnek
És a halottakéi oly meredtek
És kékek.