Két notesz
szerző: Gárdonyi Géza

       Hát egyszer...
Valamelyik angyalka ahogy lepillant a Mennyország ablakán, elbámul:
- Varjú! - kiáltja, - nézzétek már: egy varjú száll erre fölfelé. Hogy lehet ez?
Jelentik a varjút Szent Péternek.
Szemléli az is.
Fejét csóválja rá.
- Mars innen! - mondja az angyalkának. - Sátán az, aki jő.
Az angyalkák ijedten rebbentek el. Csak Szent Péter maradt ott az egek ablakában.
A varjú ekközben nagyobbodik. Már akkora, mint a sas. Már akkora, mint a gólya. Már akkora, mint a sárkány.
Felcsaptat egészen a Mennyország ablakáig. Ott aztán összerántja a szárnyát: letop egy felhő-buczkán.
Körültekint. Köhint.
- Hé, József ács fia! - kiáltja húzott nyakkal. - Hé, názáreti!
Senki se felel.
Kiált másodszor is, de úgy, hogy megguggan belé:
- Hé, József ács fia!
Kiált harmadszor is.
Szent Péter csak nézi, csak hallgatja. Végre is kinyitja az ablakot, kiszól:
- Mit üvöltözöl itt, ebadta ördöge! Az én Uram bizony nem áll veled szóba. Vagy azt véled-e, hogy ujra megkísértheted őt? A te időd elmúlt. A te árnyékodnak nincs itten helye, sem a Földön többé.
- De a Földön van, - feleli Sátán. Éppen azért jöttem, hogy megmondjam ezt. Mert eljártam a Földet széltében, eljártam hosszában, de a ti hiveiteket nem találtam rajta sehol.
- Vakmerő hazug te!
Sátán vállat rántott.
- Mi a hazugság? Nekem az a hazugság, ami nektek igazság. Nektek az a hazugság, ami nekem igazság.
- Éppen nem kérünk a te igazságaidból. Azt mered-e állítani, hogy nincsenek már a Földön keresztények?
- Azt. Mert aki mondja is odalent: Keresztény vagyok! - hazudik.
- Ejnye, a tagadóját! - durran rá Szent Péter. - Hát nézz le innen. Innen is láthatod mennyi a templom.
Az ördög lekandít a magasból.
- Templom, templom. Hát követ nem őröl szú. De nézz alá te is, mennyivel több a kocsma!
- Kocsmát könnyü állítani, - feleli Szent Péter. - Csak egy kis forgács és akármelyik ház is kocsma. Éshát a kocsmákban sok vizet is elmérnek. De hallgass alá: hiszen idehallatszanak a szép szent énekek. Tán biz a kocsmában szokták ezeket énekelni?
Az ördög lefelé fülel:
- Nem hallok én mást, csak kakasszót.
No evvel a mondással egyenesen a szivébe hasított Szent Péternek. Úgy elfogódott szegény Szent Péter, nem is bírt szóhoz jutni.
- Hát, - mondotta az ördög, - fogadjunk. Hozz magaddal egy noteszkönyvecskét. Nálam is van. Megállunk itt is, ott is: beirjuk amit látunk. Ha keresztényt találunk, írd be te. Ha nem keresztény, akit látunk, beírom én. És ha te csak egyet írsz is, legyen az annyi, mint nálam ezer. Láthatod, hogy becsülöm a hiveiteket. A végén aztán összeadjuk, és beterjesztjük a számadást a te Urad elé, akit Krisztusnak mondotok. Aztán majd meglátjuk, hogy hazug-e az én nevem?
Szent Péter igen megharagudott. De nem térhetett ki a fogadás elől. Mégcsak azt se mondhatta, hogy fordítsuk meg a vállalkozást: én állítok ezer keresztényt egy ördöghitü ellen, merthiszen el kellett fogadnia, hogy egy keresztény felér ezer hitetlennel.
- Hát jó, - mondotta, - lemegyek veled egy fordulóra. Vezess ahová akarsz. De az én uram elé akkor se juthatsz, mert abban a szempillantásban porrá változol, amint az én jegyzéseimben több lesz a keresztény, mint a teszámítottad.
- Legyen úgy, - felelte vígan az ördög. - Állom az egyet ezer ellenében.
Hát akkor aztán Szent Péter beballagott a vándorbotjáért, s hozott magával egy noteszkönyvecskét is. Persze, az ő notesz-könyvecskéje fehér volt, az ördögé meg fekete. És az ő noteszának a tábláján egy keresztecske volt a dísz, az ördögének a tábláján meg egy pálinkás butykos.
Lebocsátkoznak Mennyországból. De az ám olyan hamar megtörtént, mint amennyi idő alatt egy csillag lefut. Csakogy az ő futásukat nem lehetett látni földi szemmel, mert mind a ketten lelki valójukban voltak még akkor.
Persze az ördög először is Szerecsen-országba vitte a Szentet, fából faragott bálványok közé. És éppen ott járták a szent kalamajkát a pogány papok, nagy sípszó és dobolás között, egy bálvány előtt.
- No, - mondja Sátán, - az én hiveim-e? Vagy a ti hiveitek?
- Sem a tiéid, sem a miéink, - feleli Szent Péter. - Mert ezek még értetlenek arra, hogy a láthatatlan Istent megértsék. De azért csak írd be őket, mert félhetsz, hogy nem lesz elég a számod. Hanem most már odavezess, ahol templomokat látunk.
Az ördög beír egy százast. Megint megindul egy bakfejjel előre.
Hát csak szárnyalnak, szárnyalnak. Irányítja az ördög a szállást Ázsiába, sziklából faragott templomok közé. De csupa vicsorgó bálvány az isten azokban is. Éshát ott is térdepelnek, imádkoznak az emberek.
- A ti hiveitek? - kérdezi Sátán.
- Hol hordozol te engem, hunczut! - feleli Szent Péter. - De azért csak írj be megint százat, mert kell az majd neked.
Sátán befirkantja nagyvígan a százast.
- Hová kívánod, hogy menjünk? - kérdi Szent Pétert.
- Oda ahol már leszállt a magasság tüze, - feleli Szent Péter, - és megvilágosította már az elméket.
Persze az ördög kapott a szón, s vitte Szent Pétert Ázsiának egy másik részébe, ahol a papok tűz körül tánczoItak a hiveik előtt, és énekeltek torkuk szakadtából: A tűz az isten.
- Akasztófáravaló, - mondja Szent Péter. - Ha mégegyszer ilyen helyre vezetsz, itthagylak. Mert ez már nyilvánvaló hamisság. Tudod te azt, hogy minden mezőnek megvan a maga virága, amelyet legjobban elfogad. A meszes földnek más a virága, s más a homokosnak. A kövecsesnek ismét más. De idő multával a legrosszabb föld is megérik. S akkor aztán az apostolok felszánthatják és bevethetik az Úrnak tiszta búzájával.
- Jó, - felelte Sátán, - hát szálljunk el azokra a földekre, amelyeket már felszántottatok és bevetettetek.
De előbb azért beírt megint egy százast a könyvébe.
S megint útra keltek.
Szent Péter egyremásra látta a keresztes, csillagos, kakasos templomokat, amint előtünedeztek alattok. Sátán azonban csak szállt és szállt vala, át is a tengeren. Persze az ő szárnyoknak a tenger is semmi volt. Amennyi idő alatt egy veréb átszáll a piaczon a kántor udvarából a harangozónak az udvarába, ők annyi idő alatt átszálltak a tengeren, Amerikába.
Az ördög egy nagy városnak a szélén állt meg a levegőben, mint ahogy a tánczos légy szokott megállani.
És szólott:
- Nézzük meg ezt, ha tetszik.
Szent Péternek nem volt ellene semmi szava, merthiszen ott már csupa keresztény templom tornyollott ki a házak közül.
Leereszkednek a havas háztetők közt, a város végén, s amint földet ér a lábuk hegye, abban a pillanatban átváltoznak ők is emberré, épp olyan ruhájú két emberré, aminő legtöbb él abban a városban. Csakhogy az ördög fiatal úrnak a képét ölti fel, Szent Péter meg öregnek a képét.
Hát sok embert látnak, sok sovány, szénporos embert, amint tolonganak ki egy nagy piszkos lyukon, fáradt testtel, a föld mélyéből. A vállukon csákány vagy lapát. S jönnek egyre többültön többülve, mint mikor a hangya megindul a bolyból, s hosszú fekete sávban nyüzsög.
Csodálkozik a Szent, hogy mi az? Sátán se szól semmit. Csak haladnak ők is, amerre azok. Látják, hogy a sok ember szegényes utcákba oszladoz. Csupa szennyes ház, csupa rongyos gyerek.
- Millió szegény, - szólal meg az ördög.
- Nono, - mondja a Szent. - Nem szegény, aki dolgozik. Az se mind szegény, akinek szakadt a ruhája.
Beérnek a városba. Ott már gyönyörü palotasorba jutnak. Az utczák olyan világosak, akárcsak nappal. Az ablakokon át be lehet látni a szobákba. Csupa selyem, bársony, ezüst és arany minden.
- Száz gazdag, - mondja az ördög.
- Nono, - mondja a Szent. - Nem mind gazdag, akinek sok a pénze.
- De, - feleli az ördög, - ezek is, azok is így imádkoznak: Miatyánk. Tehát testvérek. Nézz szét csak ezen az útcán...
- Gyerünk máshová, - mondja Szent Péter kedvetlenül.
Az ördög legott beírja a negyedik százast is.
S egyet fordul, háttal az útszéli keresztnek, s változik megint szellemmé. Szent Péter csak behúnyja a szemét, csak ennyit mond: Jézus. Abban a minutában változik ő is lélekké, s eltűnik az esti homályban.
Felszállnak.
Megint egy város csillagzik elő alattuk.
- Ide, - mondja az ördög.
S lebocsátkoznak a város közepén. Mihelyt a lábuk hegye földet ér, változnak emberré. S értik legott azt a nyelvet is, amelyen ott beszélnek.
Hej, de ott is az utczákon vegyest a selyem a rongygyal. Egyik testvér benn a fiákerben, másik a bakon. Egyik házban jaj, másikban tyuhaj. Az útczán különben nagy a nyüzsgés, Villamos kocsik csengése, dübörgése, autók búgása. S valahányszor egy autó elgyorsal mellettük, Sátán nagy gyönyörüséggel szippogatja a szagát.
Egy úri asszonyság épp előttük sétáltat egy nagy kövér kutyát. A kutyán finom posztótakaró és arany ebgallér. Az asszony is csupa selyem, csupa arany. A fülében akkora két gyémánt, mint a két legszebb csillag a Gönczöl-szekerében.
Egy kis rongyos mezítlábas gyerek áll egy lámpaoszlop mellett. Sovány és fakó. A nyakát behúzza. A keze is majdnem könyékig a zsebében. Didereg. Szomorúan bámulja az is a kutyát.
Az asszony rátekint a gyermekre. Tovább sétál.
Szent Péter a fejét csóválja. De nem tehet semmit, mivelhogy már őneki nincs dolga a földiekkel.
Sátán azonban, hogy hozzájok érkezik az asszony, megemeli a kalapját:
- Bocsásson meg nékem, ismeretlennek, tisztelt asszonyság, de evvel az agg barátommal fogadást kötöttem, hogy nagyságod valóban keresztény-e?
Az asszony félvállról feleli:
- Keresztény vagyok.
Szent Péter fellobban:
- Dehogy vagy te keresztény, dehogy!
S még többet is mondott volna, de meglátta, hogy az ördög már jegyez a noteszába.
- Ez csak egy, - mondja az ördög diadalmasan, - de ilyen él itt ötszáz.
Csak azokat irhatod be, - feleli búsan Szent Péter, - akiket látunk.
Megint más városba mennek. Ott is a főútczán szállnak le. Ott is vegyest a nagygazdagok és az inséges szegények.
Szent Péter elfordul egy bolti kirakatnak, hogy ne lássa őket, se azt, hogy az ördög írja már be az ötödik százast is. Hát ahogy a kirakatnak fordul, egyszerrre földerül az arcza. Mert lám, a kirakatban a másvilágra utazók hajócskái vannak szemléletre rakolva: csupa szép koporsó, s mindeniken kereszt.
- No végre! - gondolja, - csakhogy egyszer már én is kezdhetem a jegyzést.
Azonban Sátán is megügyíti a találmányt. A boltos épp ott szivarozik az ajtajában. Elibe lép és megemeli a kalapját:
- Bocsánat, uram, hogy megszólítom. De fogadást kötöttem evvel az agg barátommal, hogy melyik az a szentség, amelyet a többi között, többi fölött, legtöbbre becsül a keresztény boltos?
A boltos gondolkodik egyet. Dünnyög:
- Többi között, többi fölött...
Néz egy perczig libanézéssel a levegőbe. Aztán kivágja:
- A pénz.
Szent Péter majd hanyatt esett.
- A nagyvárosokból elég volt, - mondja elkeseredetten. Gyerünk kisebb helyekre. Gyerünk Európába.
S megint változnak lélekké. Az ördög háttal fordulással egy keresztnek, Szent Péter egy ájtatos Jézus szóval. Felszállnak. A tengeren is átszállnak olyan rövid idő alatt, mint amennyi alatt egy fecske átnyilamodik a Dunán.
Persze a ravasz ördög Európában is igen ismerte a járást: csupa olyan helyeken hordozta a szentet, ahol csak ő jegyezhetett a noteszába.
Hogy többet ne is mondjak, egy városban - valahol Muszka-országban, - azon a helyen ereszkedett le Szent Péterrel, ahol lovas rendőrök gázolták a népet.
- Mi történik itt? - kérdezte ijedten Szent Péter.
- Hát, - felelte egy lisztes vállú ember, ebben a veszett hidegben mindenki be akar jutni a menedékházba. Hiába: sokan vagyunk.
- Micsoda házba?
- A hajléktalanok menedékházába.
Az ördög sunyítva nevetett, s elővette a noteszát:
- Keresztények?
Szent Péter elkeseredett:
- Vezess a püspökhöz! Lehetetetlen, hogy az ne tudjon erről.
Sátán a földre kancsalított:
- Nem tudom hol lakik.
- Hol lakik? Hát hol lakna? Gyerünk a külvárosba, a szegénysorra, ott valahol majd csak megtaláljuk.
Sátán elfordult kissé, s beszorította a száját nevettében.
Szent Péter azonban meglátta, fellobbant:
- Vezess hát engem ennek az országnak a királyához. Az az egy bizonyára a tökéletesség embere, különben nem választotta volna királyának a nép.
Sátán még a térdét is felvonta nevettében.
Szent Péter a két tenyerébe fogta a fejét, úgy csóválta:
- Óh gonoszság, óh krisztustalanság! De nem lehet ez így mindenütt! A te ravaszságod hordoz engem a városokon, a magad-válogatta helyeken. Vezess engem a mezők népe közé. Azok jámborok. Ha az én Uram is, in illo tempore, a mezők népe között marad, a Jordán partján, meg a Tibériás partján, bizony nem kellett volna átszenvednie a keresztet. A város a ti alkotástok.
- Jó, - felelte az ördög, - gyerünk a mezőkre.
De előbb bejegyezte azt a két megnevetett számot is a noteszába.
S változtak megint lélekké.
Szállanak meges-megint sok városon át, templomon át, egy irdatlan nagy havas hegységen is által, egy kanyargó folyón is által. Végre lebocsátkoznak egy nagy sík földön.
Szent Péter azt a formáját ölti fel, amelyikben akkor élt, mikor még igazában ember volt. Csak éppen hogy kalapot is tett, mivelhogy a feje kopaszát igen érdekelte volna a hideg. Sátán is a legkedvesebb formáját ölti fel: kigyóvá változik. Rátekergődzik Szent Péternek a botjára.
Hajnal van. A föld havas, a fák zuzmarásak. A mezőn egy szűrös ember hajt marhákat valahova, vagy ötvenet.
Valami közeli faluból harangszó hallatszik. Az ember leveszi a kalapját, keresztet vet.
Szent Péter szinte megrándul örömében. De mivelhogy első az imádság, ő is leveszi a kalapját, keresztet vet, mondja magában szép ájtatosan az Urangyalát.
Csak azután mikor már azt elvégezte, nyúl a noteszáért. Még egy vonást se írhatott be, oly furfangosan vezetgette az ördög mindenfelé.
Azonban csak épp hogy megnyálazta a plajbászát, az ördög felszólt:
- Várj csak, ne siess.
S leperdül a botról, változik hirtelen légygyé. Beszáll egy marhának a fülébe.
A marha csak rázza a fejét, kanyarog, megszalad, le az útról oldalt a mezőre. Kanyarog futtában is.
A csordás utána!
- Hej azt a szentséges, fitykes-fütykös...
S következik olyan cifra emlegetése az Istennek, Krisztusnak, Boldogságos Szűznek, szent doktoroknak és mártiroknak, hogy Szent Péter befogja a fülét. Elfordul. Még a hideg is rázza. Sátán visszakeringőzik a botjára:
- Keresztény?
Szent Péter majdnem eldobta a noteszát keserűségében.
Azonban mégiscsak visszadugta a kebelébe.
- Vezess oda, - felelte búsan, - ahonnan mostanában kérték legtöbbször az Isten áldását.
Ötféle nép is egy országban. Vezess oda, ha mersz.
- Egyenesen, - felelte vígan az ördög.
S változnak ismét lélekké. Szállnak át a nagy síkságon Délnek. Sátán útközben jegyzi a noteszába a csordást.
Hát hol szállanak le? Egy köves-hegyes országban egy emeletes nagy sárga ház előtt.
Szent Péter megörül, hogy az is hajléktalanok menedékháza talán. Azonban, hogy jobban kinyitja a szemét, látja, hogy csupa fegyveres nép bozsog a házban, meg kivül is körülötte. Csupa bocskoros, báránybőr-süveges nép. Valamennyinek a derekán övkendő, s a kendőben pöttyös díszü kések, pisztolyok. S az úton ágyus szekereknek hosszú sora nyikorog a havon.
Már akkor ők is, hogy földet érintett a lábuk, emberré változtak át mind a ketten, épp olyan két bocskoros emberré, aminők ott sokadoztak a ház körül. Csak épp hogy rajtuk nem volt fegyver, meg hogy őrajtuk nem lehetett volna érezni a pálinka-szagot.
Szent Péter attól tartott, hogy majd az ördög szólal meg megint, azért hát elébe vágott: ő kérdezett meg egy éltes atyafit:
- Mondd csak testvérem, mink ketten sohse jártunk még itt, hát hogy mi az a nagy ház?
- Hát mi vóna? Kaszárnya, - felelte az ember.
Az is olyan illatú volt, mint a spirituszos hordó.
- Kaszárnya? - tünődik Szent Péter, micsoda intézet is az?
- Micsoda? Ejnye hát te az egész életedet a hegyekben aludtad át talán? Hát: iskola.
- Iskola? És mit tanítanak benne?
- Ölni, az istenfáját! Embert ölni!
Szent Péter majd lerogyott.
- Minek a? Mirevaló? - rebegte fájdalmasan.
- Mirevaló? De elmaradt ember vagy öreg! Hallgasd csak amott a pópát: megértheted a szavából.
A hátuk mögött valóban épp egy pópa szónokolt. Kereszt csillogott a mellén, aranyból való, és ezüstös pásztorbot a kezében. Körülte sok pap, katonatiszt, sok katona.
Hadi zászlót szentelt.
- Istenem, Krisztusom, és ti Mindenszentek, - így imádkozott a pópa, - segítsetek minket győzelmekre e zászló alatt, míg csak a törököt mind ki nem irtjuk a Balkánból.
Szent Péter csak elfordult, mint aki világ összeomlását várja. Nem volt hatalma, hogy fordítson a földi dolgokon.
Sátán meg ezalatt mohón számlálta az ott látható népet a pópával együtt.
- Hatezer négyszáz öt, - mondotta diadalmasan. - Az eddigivel éppen kilencezer kilencszáz kilencven kilenc.
Szent Péter csak állt, mint aki hirtelen megsiketült. Neki még egy vonása se volt a noteszában.
Már azon gondolkodott, hogy visszatér a Mennybe. De hogyan lehessen azt megvallania, hogy ő a vesztes?
Csak engedte hát, hogy megint felszálljanak. Olyan sóhajtással mondta ki a Jézus nevét, ahogy Pilátus óta nem. Éshát szállott, amerre az ördög vezette.
Hát szálltak. De nem magasan. Csak mint a pitypang pelyhe, mikor csendes szél hordozza a füvek, bokrok fölött. Hova vezette Sátán? Hát csak a szomszédos köves országba, eldúlt falvak közé.
De ha csak dülevény falvak volnának, elpusztult üres hajlékok... Bizony voltak ott szomorúbb látnivalók is.
Egy égett háznak az udvarán egy csoport holttest hevert, egymásra dőlt mindenféle holttest. De csupa asszony, csupa gyermek, csupa agg ember. Kezükön, lábukon kötél. Körülöttük térdigérő szalmapernye. Haja, szemöldöke, szemepillája egynek sincs, se ép ruhája, hanem csak égett seb minden fej, minden váll, s némelyik egész testében szénné, korommá égett.
Sátán megszólalt :
- Ezt azok a bocskoros katonák cselekszik, akiknek zászlaját a ti papotok szentelgeti. Keresztények?
Szent Péter elirtózva rebegte:
- Még csak nem is emberek.
És szállonganak tovább a föld színe fölött, emberi szemeknek láthatatlanul. De nem is találkozott akkor arra élő szem. Mindenfelé holttestek hevertek. Sebesültek, csonkítottak, kettéhasítottak. Többnyire asszonyok, gyermekek, aggok. S fölöttük hollók serege kavargott.
Szent Péter szeméből ki nem fogyott a könny.
Szállnak.
Egyszercsak Sátán a hegyoldalra les, arra gyorsítja az útját. Szent Péter csak száll vala gondolatokba borultan.
Hát a hegyi úton valami szegény család bandukol. Három férfi, négy nő, meg három gyermek. Két fiucska meg egy leányka. No meg egy pólyás kisded is, az egyik asszonynak a karján.
Valami rossz szekeret kisérnek. Ágynemű van a szekéren, meg szekrény, meg két zsák valami, - élelem talán. A három férfinak a feje gyolcscsal van körültekerve. A három asszony arcán olcsófajta fekete fátyol. Batyu a hátukon. Még a gyermekek hátán is.
Holttestek arra is úton és útfélen. Mint mikor itéletidő viharol át a tájon és úgy szétszórja a gabonakereszteket, hogy szerteszéjjel hevernek a kévék.
A szekérvezető ha útban talál testet, elkerülteti a lovakkal. Ha útfélen látnak testet, rá se néznek már.
Hanem egy helyen az árok szélén egy asszony hever hanyatt a földön, s a mellén pólyás baba. Az asszony félkarral öleli magához.
Az egyik utas-asszony, amelyiknél a csecsemő van, megáll, megszólal:
- Az a kisded él!
Nem is lehetett látni azt a kisdedet, úgy be volt burkolva egy rongyos nagykendőbe. Csak a kezecskéje volt ki. Mozdult-e a keze? Vagy úgy hidegtől lilán is látszott benne élet? Elég annyi, hogy az az asszony élőnek látta.
- Él, - mondta rá a másik asszony is.
- Aj, szegények, - mondja a harmadik asszony is, a legöregebb. - Vegyük fel tán őket a szekerünkre.
- Az ágynemű fölött megfekhetne az az aszszony, - vélekedik a csecsemős is.
- Elfér, - mondja vállat vonva az egyik ember.
S kiált a szekeresnek, hogy álljon meg.
Odacsoportosulnak az út mellet heverő aszszony köré. Látják, hogy vérben fekszik. De már fagyott volt a vér, s asszonynak az arcza elkékült, a haja, a szemöldöke deres.
Az egyik ember a válla alá nyúlt az asszonynak a botjával. Emelni próbálta. Merev volt már, mint a fa. A mozdítástól félrecsúszott a kendő a nyakán. Mély seb látszott ottan és zsinóron egy rézkeresztecske.
- Szegény nyomorult, - mondja a másik ember, - halálos sebbel menekült. Elvérzett. És semmi egyébbel nem futott, csak a gyermekével.
Elvonja botvéggel a csecsemő arcáról is a kendőt. Fehérképü kisdedke. Sírásra tátong, de már nincsen hangja.
Állnak ott. Nézik szótlanul. Mindeniknek a szemében egy könnycsepp. Még a gyermekek szemén is.
- Oh csöppke, - mondja a leányka, - megeszik itt a hollók.
A legöregebb asszony lehajlik s kivonja a halott kendője alól a pólyás babát. Tán féléves lehet. Nyöszörög a kicsi.
Nézik.
- Add ide, - mondja az, amelyiknél a baba van.
S odaadja a maga kicsijét a másiknak, a talált kisdedet meg a keblére veszi. Kibontja neki a mellét. A kis poronty amint megérzi a meleget, mohó szájjal keres. És fal, ahogy csak a szájacskájába belefér. Még a kezecskéjével is belekapaszkodik.
- Haj de jó, - mondja vígan az egyik ember. Valamennyien mosolyogják.
Aztán a szekér indul tovább. Ballagnak tovább.
Szent Péter meghatódottan nézett utánok. Elővette a noteszét.
Sátán csak szorítja a száját a markába, csak szorítja. Egyszer aztán kitruccan belőle a nevetés.
- Mit nevetsz? - kérdezi Szent Péter. - Ezek csak mihozzánk tartoznak talán?
Sátán úgy nevetett, hogy tekergődzött belé.
- Miről ismerted meg? - cikákolt nevettében.
- Cselekedetükről, - felelte Péter.
Sátán a földre vetette magát. Ott fetrengett nevettében. Kezét, lábát rázta, rikoltozott.
- Pogányok! Török pogányok valamennyien!
S előkapta a noteszát.
Szent Péter azonban kiütötte a kezéből.
- Ezeket be nem írod, álnok!
S rátaposott a könyvre.
Sátán fölpattant.
- Hogyne írnám be! Hát meg vannak ezek keresztelve?
- Meg!
Sátán eltátotta a száját.
- Mikor keresztelkedtek volna meg?
- Az imént.
- Hogyan!
- Egy könnycseppben. Abban a könnycseppben, amelyet te is láttál.
S beírta a noteszába méltóságos nyugodtan, szép öreg betükkel:
Tizenegy keresztény.
Sátán legottan porrá változott.