Két menyasszony (Gárdonyi Géza)

Két menyasszony szerző: Gárdonyi Géza

                                              Az egyik

                                        Kedves Hugom!


7-én esküdtünk, és ma 14-ike van. Mennyi minden történt ezalatt az egy hét alatt!
6-ikán este háltunk utoljára a csöndes leányszobában.
- Holnap ilyenkor - mondottuk egymást átölelve - holnap ilyenkor asszonyok leszünk.
Te már éjfélkor elaludtál. A hold az arcodra sütött. Láttam, hogy mosolyogva alszol. Én még az egyet is hallottam ütni. Azután egész éjjel Daniról álmodtam. Dani király volt, én meg királyné, és az angyalok voltak az udvari népünk.
Szép álom volt, el se mondhattam neked. De csak az álom szép, Julcsám, az álom a szép ebben a földi életben.
Másnap délben már asszonynévvel csókoltuk meg egymást.
- Az Isten szereti magukat, édes leányaim, - dikciózott az asztalnál a plébános úr, - mert két izben bocsátott két örömet a kegyetek nevével erre a házra: akkor, mikor születtek és most, hogy egy napon tették a fejükre a menyasszonyi koszorút.
Milyen szép voltál, Juliska, a menyasszonyi ruhában: a fátyol tündérleánynyá változtatott téged. De én is szép voltam.
Nem leszek ilyen szép többé soha! Életünknek legkülönösebb napja volt ez, Juliska.
A végtelen hosszu ebéd, aztán ti jobbra, mi balra.
Magamban sajnáltalak, hogy a te nászutad csak félóráig tart, és amennyire ezen a boldog napon boszankodni lehetett, hát boszankodtam is a vőlegényedre. Azt gondoltam: takarékoskodik.
Engem, amint kívántam: Dani Velencébe vitt. Nem értem ezeket a férfiakat: ő is csak a szomszéd vármegyébe nászutazott
volna velem, ha ráhagyom. Nem: Velencét nem engedem el!
De ott kezdem, ahogy beültünk a fiakerbe. Amint a kocsi megindult, Dani szerelmesen a szemembe nézett. Ebben a tekintetében benne volt a lutrizó boldogsága, aki megnyerte a főnyereményt.
Fájdalom: nyitott kocsin mentünk, és így bármennyire óhajtottunk is egymásnak a karjába borulni, az utcánjárók miatt nem lehetett. És én mégis boldognak éreztem magamat: asszony vagyok, gondoltam, örökre asszony. Ez a szó asszony: fölszabadulás, napfény, élet! És elvégre is, gondoltam, mingyárt a vonaton leszünk, ahol az én kis baglyomat kedvemre összecsókolhatom.

Egymás kezét boldogan szorongatva érünk az állomásra. A váróterem tele volt.
Soha nem láttam ilyen kellemesnek a vasuti várótermet. A lokomotivok is barátságosan tüszkölve dohogtak el a síneken előttünk. Minden, minden a világon mintha résztvett volna a mi örömünkben. Csak az utazók arca nem volt olyan boldog, mint a miénk. Szegények: ők nem a boldogság utasai.
Egy vörös plüsdiványon meghúzódva vártuk a csöngetést.
- Még egy negyedóra, még öt perc - mondotta Dani, az óráját föl-fölpattantva. - De Mariskám, én mégis külön kupét váltok.
- Hova gondol? Velencéig elsőosztályu külön kupé!
- Igaz, - felelte, - hiszen első osztályon mindig kevés az utazó. De mégis boszantó, hogy az ember a tulajdon feleségét meg se csókolhatja. Azt hiszem, nem okozna itt feltünést...
- Ugyan Dani: szégyelje magát!
Végre csengettek. A hordár előrohant a táskákkal és elveszett a tömegben. Mikorra megtaláltuk a kupét, ahová a táskáimat betette, már akkor behelyezkedett oda egy beretvált képű, feketeruhás öreg úr. Behelyezkedett úgy, mintha a vonat feltalálása óta más hivatala nem is volt volna, csak az hogy ott üljön.
Dani leugrott. A konduktort kereste. Láttam, hogy pénzt nyom a markába A konduktor vállat vont, és alázatosan magyarázott. A kocsikat új meg új tömegek lepték el: egymást taszigálva rohantak föl a kocsilépcsőkön, és furakodtak be az ajtókon.
Dani kedvetlenül tért vissza. A kupéban még akkor az öreg mellett egy fiatal vörös úr is helyet foglalt, Dani becsapta az ajtót, és az ablakok kárpitját összerántotta. A két idegenre úgy nézett, mintha meg akarná őket gyilkolni.
Megszorítottam a kezét és a szemébe mosolyogtam, csakhogy ne haragudjék. Hát el is feledte abban a pillanatban az egész világot; annyira elfeledte, hogy csaknem megcsókolt.
- Dani, Dani, - mondottam, elhárítva a csókját, - nem vagyunk magunkban.
Akkor lehülten pillantott szét, - én pedig alig tudtam erőt venni magamon, hogy könnyek ne gyűljenek a szemembe.
A vonat elindult. A konduktor bejött a jegyekért.
- Minden kupéban nyolcan vannak, - mondta mentegetőzve, - útközben majd kiszállanak, csak tessék rámbízni.
- No lássa, - súgom Daninak, - az a fő, hogy nyugodtak legyünk.
Átöltöttem a karján a karomat, és vidáman néztem a szeme közé.
A velünk szembenülő vörös fiatalember monoklit igazított a szemére, és úgy tett, mintha hírlapot olvasna, pedig csak az arcát födte vele Dani felől, hogy szabadon rám pisloghasson.
Dani végignézte őt is, meg az öreg urat is, aztán búsan emelte a szemét reám.
- Gyujtson rá, - mondottam.
Azzal elővontam a zsebéből a szivartárcáját.
Ez megint helyrehozta őt. Az öreg úr is engedelmet kért, hogy rágyujthasson. Megadtam neki. A vörös szakálu tüsszögve vonult a kanapé másik sarkába.
- Meddig utaznak az urak? - kérdezte Dani.
- Én csak Kanizsáig megyek, - felelte az öreg ur, a rajta lévő fekete kabátok zsebeiben motoszkálva.
- Kanizsáig? - kiáltott föl Dani, - hiszen az rettentő messze van!
- Dehogy is, - felelt jókedvűen az öreg ur, - manapság már semmi sincs messze. A régi világban egy hétig jöttünk Kanizsától Budáig. Rablók, zsiványok állták utunkat; csárdákban aludtunk, tarisznyából ebédeltünk, kulacs nélkül meg nem is lehetett képzelni utazást.
A gyufatartóját folytonosan keresgélve, beszélte az utazásait. Kedves, jó öreg ur volt. Később megtudtam, hogy váci kanonok. Jó
pincéje lehetett, mert az orra vörös volt. Az utazásai fölsorolásában is mindig megjegyezte, hogy hol milyen bort mértek, és hogy egy icéért abban az időben mennyit kellett fizetni.
Dani látta, hogy érdeklődéssel hallgatom az öreget, hát ő is mosolygott a beszédein. Ah, de hát micsoda nászút az, amelynek egyetlen élvezete, hogy egy váci kanonoktól megtudja az ember, mikor milyen bort ivott, és hogy a seinkrajcár milyen pénz volt.
A vörös kecskeszakálu úrról megtudtuk, hogy német, de azt is, hogy Triesztig utazik.
- Ne szálljunk itt ki? - kérdezte Dani, mikor a székesfehérvári állomásra érkeztünk.
- Ne! - feleltem szinte megrettenve.
Attól a gondolattól rettentem meg, hogy egy kis városnak valamelyik rongyos hoteléhez fűződik majd az első asszonyi napok emléke.
Dani a konduktort leste, meg azt, hogy szállanak-e le sokan? Hát szállottak is le elegen, de föl még többen.
- Megbolondult az egész világ! - sóhajtott Dani elfojtott boszusággal.
- Miért? Danikám.
- Mindenki utazik! Éppen ma utazik mindenki!
Hozzánk egy császárszakálu vén gyalogos-kapitány küzdötte be magát. Akkor már magam is azon voltam: hogy itt leszálljunk.
De rösteltem neki mondani. Tudod, nem jó, ha a férj határozatlannak látja a feleségét: akkor mingyárt a maga akaratát veszi elő. Bíztam a jó csillagomban, hogy egyszer csak kiürül a kupé, és mi magunkra maradunk.
A tiszt a vörös németünkkel bocsátkozott beszédbe. Az öreg kanonok az emlékeiben rákmódra haladva, a diákkoráról beszélt élményeket. Így baktatott az idő éjfélig. Akkor az öreg úr elhallgatott és bóbiskolni kezdett. De még így az alvásában is derült maradt az arca, mintha álmában folytatná az életének vidám eseményeire való visszaemlékezéseket.
Magam is megálmosodtam. Fejem a Dani vállára hajlott.
Ime, a jó Isten nem szeret engem, gondoltam szomorúan.
- Aludjék, kedvesem - mondotta búsan Dani, - aludjék, virágom, kényelmesen.
Megkérte a tisztet, hogy üljön át a tulsó oldalra. Szabadkoztam, hogy nem akarok aludni. Lehetetlennek látszott az, hogy ennyi idegen szeme előtt egy nyomorult vasuti kupéban elnyujtózkodva aludjam. Egy óra hosszáig dacoltam az álommal. Akkor magam kértem Danit, hogy tegyen valamit a fejem alá, és hogy a pléddel teritsen be. És ledőltem. A vonat rázása és mormogása, a kanonok ájtatos horkolása csakhamar mély álomba merített. Micsoda szomorú alvás!
Mikor fölnyitottam a szememet, a vonat állott. Velem szemben egy kövér, feketeszemü nő ült; mellette egy nagyszakálu, beesett arcu, erdészféle ember. A reggeli világosság ólomszinü fénynyel áradt be az ablakon:
Hol vagyok? A lábamnál megpillantottam Danit. Ott ült. Fejét az ablakhoz támasztva aludt. Talán éppen most aludt el szegény. Az ölében az én meghervadt virágbokrétámat tartotta. A kabátja gallérja fölhajtva; a cvikker az orrán. Ugy ült ott, mint ahogy a bálból hazatérő korhelyeket festik a szalonélet festői.
Megnéztem magamat a kis kézitükrömben: kissé haloványnak mutatott, de egyébként nem változtam. Azután lassan és óvatosan emelkedtem föl, hogy Danit meg ne zavarjam. Kinéztem az ablakon; Prágerhofon voltunk.
Ime, Juliskám, így telt el az én asszony-koromnak első éjszakája.
A kocsi előtt egy kávéhordó pincér szaladgált. Felköltsem Danit? Nem, hadd aludjék. Aki alszik, annak édesebb az álom, mint a kávé. Magamhoz intettem a fiut. Csak öt percnyi idő volt még. Sietve kellett reggeliznem, mint a levélhordó-házmesterünk szokott otthon.
Ime, az én asszonykoromnak első reggelije.
Dani olyan mélyen aludt, mintha eltökélte volna, hogy végigalussza egész Európát. Nem költöttem fel, mert akkor ébren maradt volna. Jobb így, gondoltam, könnyebben átszenvedem az utat egymagamban, mint hogy őt levertnek lássam. A kövér hölgy fecsegésére sem ébredt föl. Utitársaim olaszul beszéltek.
Danitól ugyan beszélhettek volna akármilyen nyelven, ha Laibachban át nem kell vala szállnunk.
Sohasem feledem el azt a bámulást, mikor a szólításomra fölnyitotta a szemeit. Először a hosszúszakálu olaszra nézett, azután a kövér asszonyságra.
Igen megcsodálta őket. A kismacska szokott ilyen határozatlan karikára nyílt szemekkel nézni. Ujra szóltam neki, akkor tért magához. Jóreggelt kívánt. Bocsánatot kért, hogy aludt. Azután lekiabált egy hordárnak: és átültünk.
A hosszúszakálu urat egy vastagbajuszu, nyirottfejü barna úr cserélte föl. Ez is asszonynyal utazott, egy szeplős, büszkenyaku német asszonynyal. Egy tízéves sovány fiúcska is volt velök. Az is szeplős volt és egyenes nyaku. Arra az asszony minduntalan ráherregett. Mert izgett-mozgott szegényke, szeretett volna a kárpit-bojtokkal játszani. Ajánlottam Daninak, hogy feküdjék le, most majd én őrzöm. Nem, világért sem. Azt kérdezte, hogy haragszom-e rá, amiért folyton tanuk előtt kell utaznunk? Aztán meg a szememre vetette, hogy ennek az én fösvénységem az oka. Kicsi híja volt, hogy össze nem vesztünk.
- Legyen türelmes Dani, -mondottam nyugalmat erőltetve magamra, - hisz már csak egynéhány óra...
De az örökkévalóság útja is rövidebb lehet egynéhány mértfölddel, mint a mi utunk Velencéig. A vastagbajuszu fekete ember buzgón udvarolt a német asszonynak, s ez is kifogyhatatlan volt a fecsegésben. A német beszédtől pedig, tudod Juliska, hogy nekem a fejem mindig megfájdul.
Végre két órakor odaérkeztünk. Borús, szeptemberi nap. Dani fázik, pedig nincs is hideg. A víztől én is megborzongok, sötétszürke, szennyes víz. A gondolások mind kopott ruháju, durva arcu emberek: nincs a derekukon se kék kendő, se vörös; és nem dalolnak se barcarolákat, se operett-áriákat. Szegény Dani álmosan néz szét maga körül. Nem látok Velencén semmi bűvöset, vízáradás alatt levő ócska város.
A Bauer-Grünwaldba akartunk szállani. Ott a portás azt mondta, hogy nincs hely.
Ideiglenes lakásul egy magánházat ajánlott. Elfogadtuk.
Ujabb vándorlás. A ház a Rialto-híd közelében egy kis zugutcában van. Jó ideig kell csengetnünk, míg ajtót nyitnak.
- No, hála a jó Istennek, - mondjuk, mikor belépünk a dohos kis ódonbútorzatu szobába.
Olyan fáradtak és elgyötörtek voltunk mind a ketten, mintha nem is esküvőről jönnénk, hanem valami kocsmai verekedésből.
Az asszony, (szoknyában járó fekete agár) szerencsémre fölajánlotta a szobáját, hogy ott öltözködjem át. Danit még nem szoktam meg annyira, hogy előtte csak a kabátomat is le mertem volna vetni magamról.
Azalatt Dani is átöltözködött. Mikor előjöttem a világos-zöld ruhámban, forrón átölelt és összevissza csókolt, akárhogyan is szabadkoztam. No, tudod a cseléd miatt, aki a szobában rendezkedett, és akit nem tudtunk kiküldeni, mert csak olaszul értett.
- Hát most legelőször is ebédelni menjünk, - mondottam Daninak, - maga, lelkem, még csak nem is reggelizett.
A Márktérre mentünk. Itt csakhamar ráakadtunk a Capello nero vendéglőre, amit a vőlegényed ajánlott. Dani jóízüen is evett, de én mindenen megéreztem az olajszagot.
- No most, angyalkám, - szólt Dani, a szalvétát letéve, - megyünk ám haza.
- Dehogy megyünk haza, - feleltem, mintha az ellenkezés ördöge szállott volna belém, - előbb sétálunk egyet, lelkem, mert ha korán elalszunk, hajnalban ébredünk, és annál nincs rettenetesebb.
Különben is szoktatni akartam arra, hogy mindig az én kívánságom legyen az övé is. Ajánlom figyelmedbe!
Sétáltunk, csónakáztunk, etettünk galambokat, uzsonnáztunk a Flóriánnál, akit a vőlegényed ajánlott, szóval eltöltöttük a délutánt, ahogy lehetett.
Végre is alkonyodott. Csak akkor, tehát majdnem két nap mulva juthattunk el ahhoz a pillanathoz, hogy megölelhettük és megcsókolhattuk egymást a szivünk szerint, tanuk nélkül.
Az ablakon a velencei langyos, tengerszagu levegő áramlott be. A cseléd megint ki meg be kezdett járni: gyertyát meg vizet hozott mignem nagy mulatságomra Dani kilökte, és az ajtón megfordította a kulcsot is.
Mindebben, Juliskám, eddig semmi rendkivüli nincsen: mindez megtörténhetik minden nászutazóval, aki idejön. De még rendkívüli kellemetlenség történt mivelünk: a gyertya kanóca talán meg se hűlt még, mikor egyszerre rémes emberordítás rázta meg a falakat. Egy pillanatnyi csend. Mintha maga a sötétség is kővé meredten hallgatóznék. Azután hörgés.
- Dani! - mondom elfulladó lélekzettel, - Dani!
- Valakit megöltek, - felelte Dani, a rémület didergő hangján.
- Fölugrott és a gyujtót kereste.
- Mit akar? - mondom, csaknem sikoltva, - az isten szerelmére, ki ne menjen!
Engedett. Mind a ketten remegve hallgatóztunk: két férfihang... Az egyik mély, a másik érdes... A lépcsőn lassu, nehéz lépések .
Percekig öleltük így egymást hallgatózva, meg-megborzongva a félelemtől.
Akkor újból neszt hallottunk: ajtónyitások és ajtócsukások. Néhány perc mulva megint egy halk ordítás. Hasonlított valamit ez az ordítás az állatkerti oroszlán ordításához.
- De hisz ez rettenetes! - kiáltotta Dani, - hol vagyunk?
A gyertyához kapott. Meggyújtotta és kinyitotta az ajtót: hallgatódzott.
Én elájultam.
Mikor felocsudtam, Dani állott előttem: az arca csupa aggodalom, a kezében vizes kancsó.
- Nincs ok az ijedelemre, - mondotta még mindig sápadtan, - ezek az átkozott fogorvosok.
- Hát fogat húztak?
- Azt: a szomszédunkban fogorvos lakik.
Felöltöztünk és elhagytuk a lakást. Különben is csak kilenc óra volt még. A nagy csatornán javában szólt a szerenád. A Luna-hotelben találtunk egy jó kis szobát, azután kicsónakáztunk, hogy a szerenádot meghallgassuk. De még annak a hangjai sem feledtették el velem azt az iszonyu órát: egész éjjel fogorvosokról álmodtam.

Ideje azonban, hogy befejezzem a levelemet: Dani már türelmetlenkedik. Hát a többit majd szóval mondom, el, otthon, kedvesem.
Ölellek és csókollak!
Mari.

                                          A másik

                                     Kedves Marim!


Nem tudom, hányadika van, és hogy a hétnek micsoda napján írom ezt a levelemet. A boldogságnak nincsen kalendáriuma.
De elölről kezdem, amint egymásnak megigértük.
Pista már az esküvő előtt való héten gondoskodott mindenről: kibérelt egy kis háromszobás nyaralót a Zugligetben; felfogadott oda egy siket, de amúgy ügyes szakácsnét, meg egy kis, feketeszemű, jámbor cselédet, a Zsuzskát, akinek nem szabad máskor a konyhából előjönnie, csak mikor csöngetünk.
Csukott fiakerben mentünk a Zugligetbe. Az ilyen fiaker azért jó, hogy ha az ember hátra ül benne, az utcánjárók nem látják. Alig hogy beültünk, Pista tüzesen átölelt és össze-vissza csókolgatott.
- Az Istenért, - mondottam, - meglátnak.
- Dehogy látnak, - felelte, - én a kocsit tegnap kipróbáltam.
Ennyire gondos volt.
Még a hídpénzt is előre odaadta a kocsisnak, hogy amiatt se háborgassanak bennünket.
Hát szépen összeölelkeztünk és mint ahogy a csókolódzó angyalok szállnak a mennyországba, úgy szállottunk mi a Zugligetbe.
Ő azt mondta nekem:
- Édes kis feleségem!
Én meg azt mondtam neki:
- Édes kis mókusom!
Aztán azt kérdezte:
- Örökre az enyém vagy-e, vagy pedig csak álmodom?
Én meg azt feleltem:
- Örökre a magáé vagyok, nem álmodik.
Erre ő azt mondta:
- Te angyal!
Én meg azt mondtam:
- Maga csúf ördög!
Észre se vettük, mikor hagyjuk el a várost és mikor érkezünk ki a hegyekbe. Csak mikor a fiaker megállott, akkor tudtuk meg, hogy célhoz érkeztünk.
A nyaralót mintha csak új házaspárok számára építették volna. Csupa lomb és virág mindenütt. Az ablakokat a kerti iszalag eleven koszorui ölelik körül. Csend és magányosság. Ha Pistának kedvez valamikor a szerencse, megveszi ezt a házat, az én nevemről nevezzük el, és benne tartjuk meg az aranylakodalmat.
A szakácsné pompás uzsonnával várt bennünket. Erről is Pista gondoskodott. A menyasszonyok, - mondotta, - nem szoktak az esküvőjük napján ebédelni. Ezt eltalálta. Én a vendégek miatt olyan elfogult, olyan szorongó voltam, hogy az ebéden mindössze egy csirkeszárnyat ettem. A pohárköszöntők, tudod, nekem nem a szívemre hatottak, hanem az étvágyamra. Csak édesanyánk sírása hatott a szívemre. Hogyisne: szegényt egyszerre két lányától fosztotta meg ez a két kegyetlen ember!
Hát itt a friss levegőn, hogy elfeledkeztünk az egész világról: jótétemény volt a kávé, vaj, méz, gyümölcs, sütemény, minden, amit ez a gonosz ember összegondolt, és megvásároltatott.
Hanem micsoda érzékeny ember ez a Pista: mikor az uzsonna után magunkra maradtunk, letérdelt elém és a kezemet csókolgatta, aztán azt mondta, hogy ezt a nagy boldogságot ő, a szegény árván nőtt fiu, nem tudja, mivel érdemlette meg az Istentől.
- Enyém vagy, igazán az enyém? - kérdezte százszor is.
Örömmel biztosítottam, hogy az övé vagyok. Ó, hát kié is volnék másé a világon!
- Csípjen meg, hogy nem álmodom-e?
Hát megcsíptem. Erre mind a ketten nevettünk. Tudod, ő hol magáz, hol tegez engem és ez olyan kellemesen furcsa! Én nehezen tudtam az első te szót kimondani, de aztán ha egyszer-kétszer kimondja az ember, tovább már könnyebben megy. Hát ti tegezitek-e már egymást?
Ezen a napon nem vettem észre, mikor szállt le a nap, és mikor jött el az éj. Csak mikor a hold besütött az ablakon, és a szőnyegekre rajzolta az iszalag leveleinek árnyékképét, akkor vettük észre, hogy hol jár az idő, mióta róla megfeledkeztünk.
Pista a vacsoráért csenget. Vidáman és boldogan költjük el. Azután kiülünk az erkélyre, fürdünk a holdfényben.
Az éj mesésen csillagos. A levegő tele van susogással és a mi szívünk boldogsággal. Egymás karjában ábrándozzuk át az éjszakát és egymást ölelve ébredünk. Micsoda gyönyörüség asszonynak lenni! Mindennap gyönyörüség! És ez az igazi élet! Tudom, te is boldog vagy ott a szép Velencében!
Csókollak, kedvesem, ezerszer!
Juli.