Két kis leány és a hét malac
szerző: Bródy Sándor
A kertész
Ujságpapirost kergetett a szél a pusztán. A vasút felől jöhetett a papiros és sokat kellett hánykódnia, a míg valami tövis vagy aszat megfogta. A lapos és egyszínű földön most fehérségével uralkodott, lármázott és pompázott, megzavarva a madarakat és bogarakat. Ember még nem látta, mert az egész határon lábon csak a kukorica állott már, a többi mind tarló, a mi ellehet magában. Csak délfelé jött egy tanyai ember, a ki gyujtóért volt benn a városban.
- Ujságlap! mondta örömmel és letelepedett melléje. A tarisznyáját is kivette, gondolta, most itt meg is ebédel. Egy darab száraz kenyeret aprónként sózogatott, de csínján bánt a sóval és a kenyér haját - a mit minden becsületes ember eldob - ette szalonna helyett. A kalapját le se vette ehhez, hanem nagyokat sóhajtott. Az aratás igen bő volt, de keresztben-kazalban állott még az új kenyér és a cseléd-ember fertálya sem következett még el.
- Jó volna szalonnát takargatni ebbe a papirosba! gondolta magában az ember, de az idejét sem tudta, a mikor szalonnát látott. Sillabizálni kezdte hát hogy mi ujság, lesz-e háború? A mi erről szólott volna, azt a szél nem hozta el, a csonka utolsó két oldalt kergette csupán. A jó ember csak a hirdetéseket olvashatta el és azok között egyet nagyon jól megértett. Valami budapesti lány kínálta magát, földmívelők gyermeke, szakácsnő, a ki legszívesebben falura, tanya helyre kivánt vonulni, szerény gazdálkodóhoz, esetleg urasági alkalmazotthoz legszívesebben özvegyemberhez.
A paraszt nagyon megörült, mert éppen özvegy volt, főtt ételt igen régen nem evett már, egy hízója élt komoly felügyelet nélkül a hidlásban és annak hét malaca. Volt két kis leány gyermeke, az első feleségétől való, fésületlen, elvadult és nagyétü gyermekek. Mindig gondolt arra, hogy anyát és gondviselőt hoz ezeknek, de a tanyákon nem akadt, a faluban sem, mert más vidékről szakadt ide. «Ez a leány jó lesz», így vélekedett magában és fogadást tett, hogy soha meg nem veri, ha jó lesz.
Irt érte vasárnap és a másik vasárnap már meg is jött az, a nagy zöld ládájával. A két gyereket is kivitte elébe és egy igás kocsin, a mely olajat hozott a gépekhez, érkezett be a tanyára a nászmenet.
- Kertész - úgy-e bár ön kertész? mondja az új asszony.
- Az volnék! mondta az ember egy kissé elszontyolodva, mert a nő nem volt kielégítő külsejű. Sovány és csontos, mintha az arcával is testi munkát végzett volna. A pesti mindenes cselédek minden nyomorúsága, szenvedése meglátszott rajta. Paraszti eredete meg nem is volt ismerhető. De hamar elárulta magát, a mint leszállt, megpillantotta a malacokat és azonnal enni adott nekik.
Fölvette a korpás tálat és csalta az állatokat magához:
- Kuc, kuc, kedvesek!
A kert
Minden étetés után, egészségi szempontból, de szórakoztatás céljából is, a két kis lány kiverte a hét malacot a kertbe.
Igen nagy kert volt ez, a melyben mindnyájan jól érezték magukat. Volt érett és éretlen manna, mindenféle fajta szilvák, különösen sok szilvafa, Voltaképpen egy félben maradt park volt az, a melybe az uraság beleúnt, látván, hogy az alföld nem kedveli az ilyen tréfaságot, csecsebecsét, dísz-cserjét, nemes gyümölcsfát. A fekete föld komor nagy ereje csúfságot is tett a növényeken, mindent rendkívül meghizlalt, a fák megrepedeztek, a mézga futott belőlök, a főzelékneműek úgy megnőttek, hogy szinte szertepuffantak. Mint egy buksi-paraszt feje olyan lett egy-egy kelerábé, sőt a virágok is elvesztették eredeti gyengéd karakterüket. A vadbúza, a repce beleakaszkodott mindenbe, verekedett a helyért fával-fűvel, a gyümölcs megférgesedett, az utakat roppant tökfejek állották el. Csak a szerény krumpli viselte magát tűrhetően. Annál rosszabban a szőlő, mert az is volt. Kicsiny maradt a fürt, a szemei, mint egy-egy serét.
A kertésznek csak a címe járt a kert után, ő maga béres volt, a ki az elhagyatott kertre is tartozott ügyelni. De keveset foglalatoskodott benne, az egész roppant, össze-visszanőtt terület át volt adva a két kis lánynak és a hét malacnak. Volt azonban egy állandó lakója is, egy remete-kutya. Valami kóbor kutya, a ki itt télen is el tudott bujni, meg is élt, meg sem fagyott. Nyáron jól élt, mert megszokta a gyümölcsöt és a gyökereket. Ásott magának krumplit is. A külvilággal nem igen érintkezett, rosszkedvűnek látszott, a gyerekek iránt is közönyös, a malacokkal ha találkozott, elment az útjukból. Nem lehetett kiverni, hát megtűrték. A kertészt egy kissé szerette is, nagy figyelemmel nézte, a mint az a legszebb ágakat letördelte tüzelőnek. A kutya szintén nem erről a vidékről származhatott, a kölönc, a melyet évek óta hordott a nyakán, kétségkívül jászsági munka.
A két kis leány nem egészen a kert termékeiből élt, tejet, sőt levest is kaptak olykor. Sőt, ha betegeskedtek, szalonnát is. Télen az apjuk főzött is egyszer-egyszer. De a nyár óta minden figyelmét és tehetségét a malacok fölnevelése és élelmezése vette igénybe.
A malacok
Heten voltak, vidámak és szemtelenek; emberekhez hasonlított valamennyi. Sorsuk tudata, mint halavány ösztön sem nyilatkozott meg bennük, végzetük éppenséggel nem nyugtalanította őket. Tele életkedvvel és reménységgel, mohósággal minden élvezettel szemben. Két szőke abban vált ki, hogy igen anyás volt, a többi öt a gyerekekkel mulatta magát, ugratta, szalajtatta, mérgesítette őket. Mindegyik mindent meg akart enni. Az egyik egészen olyan képű volt mint az a nagyvárosi ügyvéd, a ki krajcárokért árvereztet. Sunyi és mérges, a mellett tekintélyes. Voltak közöttük gyermeteg malacok is, a játék szenvedélye, a mely az egész kozmoszt és minden teremtményét átöleli, uralkodott rajtuk. Egy igen affektánsnak és kacérnak mutatkozott mindjárt az első hetekben, azonnal sírt és minden ok nélkül kétségbeesett.
Úgy látszott, mintha tudták volna, hogy mennyi reménység fűződik hozzájuk, ámbár azt nem tudhatták, hogy fölnevelésük, eladatásuk, részben megöletésük a porta legfontosabb és egyetlen nagy kérdése. Ha sejtettek is valamit, könnyelműen azzal vígasztalhatták magukat, hogy a végén majd elszökünk!
A két kis leány
Juli és Perzsi, az egyik négy éves, a másik hét, az apjukhoz hasonlítottak, a ki csúf, szeplős és vörnyeges hajú volt. De ők - a jó isten tudja, mivel tartozik a lányoknak - gyönyörű szépek, tejfehér arcuak. Az egyiknek, a kisebbiknek olyan volt a haja, mint a kukorica haja, ha a napon megsárgul. A szemét is mintha mindig a nap sütné, folyton-folyvást ragyogott, azt se lehetett tudni, milyen a színe. A nagyobbik Perzsi; fekete haja, fényes és vörösbe hajló, mint a milyen itt a föld. Az arca oly hófehér, mintha nem volna benne egy cseppnyi vér.
Soha ilyen vidám és boldog gyerekeket. Az apjuk csak akkor bántotta őket, ha rossz kedvvel volt, nem akadt egy fél pipa dohány sem, vagy ha kiszalasztották a portából a malacokat.
- Topp le! kiáltotta ilyenkor.
A kicsinyek, mint a pillék, letoptak.
Az ember végig vert rajtuk egy nyaklószíjjal, hol többet, hol kevesebbet, néha kivérezte a testüket, néha nem. De szerette őket, minden sátoros ünnepen behalzsírozta a kis csizmájukat és bement velük a templomba. Csak néha szidta őket, az anyjukkal hozakodván elő, a ki igen zavaros viszonyok között mult ki. A nagyobbik leány tudott egy levélről, a melyet egy kút káváján találtak. A levél tartalmát is tudta szó szerint, mert igen sokszor hallotta a tanyán, ugy is mint szép mondást:
«Itt fekszik egy szülő anya, szülött gyermekével. Isten verje meg a szivet!»
A szülött gyermeket azonban az utolsó pillanatban beletette a vederbe, azt feltaszította és maga lebukott az alacsony vizű tanyai kútba...
- Mit nyávogtok, nevezzetek engem mamának! mondá a budapesti nő és mindakettő csakhamar úgy nevezte: mamám!
Mannaérés volt, gyönyörű ősz, hajnaltól holdvilágig kint játszottak a kertben.
Nagy szerencsétlenség
A kisebbik lány nagy hazug volt és ezért méltán haragudott rá az édesatyja. Az ürgéket leste egész nap, mit csinálnak és mit beszélnek a kert földturásaiban és azt állította, hogy a malacokra ügyel. S így történt, hogy az egyik malac, a beteges kitörte a lábát, a másik az ügyvédképű pedig beszabadult az idegen kukoricásba, a honnan nem lehetett beterelni. A nagyobbik leány nem hazudott, hanem igen alamuszi volt, mindig, mindig elmélázott. Ilyenformán sok zavar esett, a gyerekek egész nap a malacokat hajkurászták, a gyerekeket pedig viszont a szülők. Kétségbeesve szaladgált a kicsiny Juli, a kinek szaladásában, járásában még benne volt az apró lények, a járni most kezdők tötyögése. Inkább is szóval próbálta az állatokat szelídségre birni, beszélt hozzájuk, a minthogy fűhöz, fához, még a bogárhoz is beszélt.
Nem használt misem: a szerencsétlenség minden oldalról megérkezett. A malacok elszökdöstek, elhulltak, elfogytak. A legimpertinensebb és legkövérebb a remete kutyával került össze, a végén már csak kettő maradt.
- Erre való a lánygyermek - mondá a kertész iszonyúan nekikeseredve! Ezt cselekedte ez a béka, a lelketlen hazudozásaival.
Az asszony csitította:
- Már most éhen halhat kend jövő aratásig.
A nagyobbik igen rimánkodott, hogy ne verjék már őket ilyen nagyon. De a két kis malac is elúnta magát társaság nélkül, az anyjuk egyedül maradt szomorúan, soványan. Vége volt minden reménységnek, a kölcsön-kukorica is fogyatékán volt. A pesti nő is tovább akart menni, de a kertész ráfogta a villát:
- Élve innen el nem mégysz! mondta, mivel nagyon megszokta már a sok ügyességeért és női kedvességeért.
- Hanem ezt a nyelvest és ezt a hazugot viszem be holnap a városba, adom be az apácákhoz!
A mennyországban
A kertész, a ki több ízben volt kocsis a városban is, abban a tévedésben élt, hogy a gyermekeit a kik egyrészt árvák, másrészt katholikusok, minden nagyobb baj nélkül be lehet adni kis apácáknak és majd megnőnek. Be is vitte őket a főapáca szobájába, a mely tele volt most fiatalabb, öregebb testvérekkel, pirosakkal, halványokkal, vígakkal, szomorkodókkal.
A paraszt nem szégyelte magát:
- Apácáknak hoztam ezeket! mondá és maga elé tolta Julit és Perzsit.
A szent életű lányok nevettek, a fejedelemasszony is nevetett, mert a kis parasztlányokat nézték, amint azok mereven állottak a nagy csizmájukban, se nem szomorúan, se nem vígan, hanem igen komolyan. Az egyik testvér leguggolt hozzájuk, a másik felfogta a kisebbiket, a fejedelemasszony parancsolta: «Cukrot hozzanak!» Mulattak, nevettek rajtuk, nagyon megszerették őket.
Itten mennyországba jutott a két gyermek, mert az apácák befogadták őket és az apjukat elküldték haza. Ágyat vetettek nekik, imádkozni tanították őket és közöttük nevelődött, növekedett Jézus két kis parasztmenyasszonya. A kisebbiknek hamarosan gyönyörű látásai lettek, a nagyobbik oly szépen tudott imádkozni s halottakért, a betegekért, mindenkiért, a kit nem is ismert, hogy sok apáca megkérte, imádkoznék ő érte is.
Gyönyörűek lettek testben, lélekben, földi gond nem férkőzött hozzájuk, Jézus jósága és szerelme eltávoztatott tőlük minden gonoszságot. És a mikorra fejükre tették a fehér főkötőt, minden hiúság eltávozott dús hajú fejükből. Csak a hajukat fonták még mindig be a gyermekkori parasztszokás szerint, egy ágra, vékony színes szalaggal és elrejtették a fehér főkötő alá. És néha a gonosz malacokkal álmodtak.
A kertész látogatása
Amikor megnőttek, mindketten ugyanegy teremben ápolták a betegeket, a varangyos férfiakat és nem utálták, hanem szánták őket.
Estve, egyszer, mondja az egyik:
- Az öreg paraszt, a kit tegnap hoztak be, össze-vissza beszél. Talán az éjjel mellette imádkoznánk.
A spanyol falat odahúzták, a többi beteg ne lássa, ha az öreg haldokolni kezd és békétlenül, engedetlenül fogadja a földi életből való elszólíttatásait. Hívattak hozzá papot és csendes áhítattal, de minden rémület nélkül imádkoztak mellette.
Pipát kért az öreg, majd valakin a fűrészét kereste.
- Talán favágó volt élete utolsó szakában, mondá Juli, a ki még mindig igen szeretett beszélni.
Rorátéra - annak az ideje volt éppen - az öreg meghalt. Az idősebbik testvér szelíd érzelemmel, de erősen leszorította a szemét. Betakarta, nézte egy kicsinyt:
- Nagyon ismerős nekem! szólt ifjabbik testvéréhez. Mintha láttam volna valamikor!
A kisebbik is megnézte, de nem emlékezett reá. Betakarták, olvasót tettek a kezei közé. De nem könnyeztek, megszokták már a halált; nem valami rút szörnynek, hanem komoly barna hajósnak nézték, a ki áthajózik a lélekkel a fekete vízen a fehér sugár világra.
- Meg kéne kérdezni, hogy hívják! Megnézni a nagy könyvben, - szólt a nagyobbik. De az akaratnál maradtak, mert Jézus két parasztmenyasszonyának a szívében az öröm úgy felillatozott, mint a fehér viola illata nyári eső után. Várták a hajnalt.
Vőlegényük megszületését várták és lent a sötét templomban roráté előtt, nehány szál gyertyánál, ők díszítették nagy rózsákkal szűz Mária ruháját.