Két katica-bogár

Két katica-bogár
szerző: Gárdonyi Géza

       A széna hamvasra fonnyadt a réten. Gyüjtöttek. Piros kendők és kék lajbik mozogtak mindenfelé. Gereblyéztek, boglyába rakták a szénát. Mert kényes állat a széna: ha nagyon megszárad, elpereg a jóízű füvek levele.
Májusi nap sütött a felhőtlen égből.
Egy vállas nagyfejű legény vellával ballagott a réti úton. Sárga szalmakalap volt a fején és nyári dolmány a vállán. Ő már elvégezte a dolgát. Pipázva ment a falu felé. Az egyik gereblyéző leánynál megállt.
- Aggyisten Klárika! De megnőttél!
A leány fölpillantott és elpirult.
- Nagy esső esett, - felelte mosolyogva.
S tovább gereblyélt.
A legény még valamit akart mondani, de csak állt egy percig szótlanul; megszivogatta a pipáját s tovább lépett.
Mert nem is illő az, hogy sokat beszélgessen valaki a tisztességes leányfélével. Ámbátor az is lehet, hogy a legénynek nem volt több mondanivalója.
Klári csakugyan megnyulladt a tavaszon.
Tavaly még gyermek volt. A tél óta arca, melle meggömbölyödött. A karja fehér volt, mert először dolgozott az idén ingvállban; csuklóig fehér volt.
A nyaka is. Az ő fején nem volt kendő. A haja parasztosan rá volt simítva a fejére és hátul eggyágba fonottan ereszkedett a háta közepéig.
Ez a rövid szóváltás semminek látszik így elmondva, de Klári életében korszakos volt.
Még eddig senkise köszönt neki. Még eddig senki meg nem állott, hogy ránézzen. Senkise mondta:
- De megnőttél!
Szinte remegett a keze, hogy tovább gereblyélt. Az arca piros maradt. A szeme fénylett. Holdas szemöldökű fekete szeme volt. Megállt és édes elgondolkodással nézett maga elé.
A réten ekkor egy másik leány jelent meg. A szoknyája olyan babos kék volt, mint Klárié. De rékli volt rajta, az is babos kék. A jobb kezében bot, a bal kezében korsó. Arcát az ég felé fordítva, haladt csendesen. Vak volt.
- Erre, erre Vica! - szólt a boglya mellett egy ősz ember.
A vak leány elmosolyodott, s arra felé haladt tovább, amerről szólították. A botját óvatosan maga előtt mozgatva ment az ősz ember felé. Átnyujtotta a korsót. Az ember ivott. Mások is ittak.
Utoljára Klári ivott. Ahogy leeresztette a korsót, körülpillantott, s halkan titkosan ezt mondta:
- Tudod-e mi történt?
A vak leány fölemelte a fejét:
- Mi?
- Szentgyörgyi Pista megszólított.
A vak leány arca bámulatot fejezett ki.
- Mit mondott? - kérdezte csendesen.
- Köszönt.
- Köszönt?
- Aztán azt mondta, hogy megnőttem.
- Azt mondta?
- Azt.
A vak leány bámulva nézett a semmibe, aztán újra megszólalt:
- Mást nem mondott?
- Nem. Ugye furcsa?
S hogy ezt mosolyogva kérdezte, a vak leány is mosolygott.
A két leány arca olyan egyforma volt, mintha tükörképe volna egyik a másikának. Csak éppen hogy a vak félig behúnyva tartotta a szemét, s az arca szine halaványabb volt, a keze kisebb. Bizonyára a lába is kisebb volt, de ő csizmában járt, mert a tövist nem tudta volna kikerülni.
Ikrek voltak. Vica két éves korában vakult meg valami lázas betegségben. A szeme elapadt, elkisebbedett. De azért csakúgy tett-vett mindent, mint az épszemű. Tavaszszal kertet ásott, nyáron ételt, italt hordott az apjának meg a testvérének; őszszel kukoricát morzsolt, disznót etetett, télen font a többivel. Ő hordta a vizet a falu-végéről, Tiszáról; ő járt a boltba, ha valami kellett. A faluba mindenhova el tudott menni tapogatódzás nélkül. Azt mondta, hogy megérzi amit más lát. A lombos fát tíz lépésnyire megérezte, a azt is megmondta, melyik micsoda fa. Azt mondta, hogy mindennek van lehelete. A fa lehelete illatos, a fal lehelete hideg, vagy ha nap süti, tüzes. Volt úgy, hogy tréfából eléje állott valaki az úton vagy az udvaron: nem ütközött bele.
És mindenkit ismert a járásáról: vagy ha nem járt, a hangjáról; vagy ha nem szólt, a kezéről. Ha idegen ember szólt hozzá, meg tudta mondani a hangjáról, hogy hány lépésnyire van tőle? Milyen magas? mennyi idős? jó ember-e vagy rossz?
A faluban csak Vak Vica volt a neve.
Hogy ím a korsó kiürült, haza fogta az útját. Valamivel lassabban haladt, s a fejét lehajtva. Amit a huga mondott neki (Klári egy órával fiatalabb volt) - az ő gondolatait is beszivárványozta. Ők ketten egy szívvel éreztek. Hogy egy legény szóba állt Klárival! - érezte ebben a leányélet első ünnepét. Köszönt Klárinak! A legények nem szoktak köszönni a lányoknak, hanem a lányok a legényeknek. De Klári bizonyosan háttal volt fordulva feléje, ahogy dolgozott.
A vak leány álmodozó arccal haladt tovább. A rét szélén megállt. Virágot érzett. A virág fehér volt és szagtalan, de vaknak nem szagtalan semmiféle virág. Azt is megérezte, hogy a Salamon pecsétje nevű virág nyillott ottan. Csodálkozott, hogy erdei virág hogyan kerül oda? Leszakította és a hajába tűzte.
Aztán tovább álmodozott Szentgyörgyi Pistáról. Ismerte a legényt, de persze nem úgy, mint a látók. Ha véletlenül visszatért volna a látása, hiába rakták volna eléje a falut arcképekben. A szülőit sem ismerte volna meg. Neki az arcvonalak nem jelentettek semmit. Neki a hang volt minden, meg a tapintás. Minden embernek épp oly egyéni a hangja, mint az arca, meg minden embernek más a keze is. Hát ő a maga módja szerint ismerte a legényt. Azt is tudta mekkora, meg hogy fiatal és erős és tréfás beszédű. Különösen emlékezett arra, hogy egy gyermekkori napja Szentgyörgyi Pistával van megjegyezve.
Talán tíz éves volt, mikor a búcsun a kocsmában muzsikáltak. Valahányszor muzsikáltak, nem lehetett Vicát otthon tartani. Elment és a palánkhoz tartotta a fülét. Ha meg tánc-nótát húztak, táncolt. A táncolás volt legnagyobb gyönyörűsége.
Ha nem dolgozott, kiállt a szoba közepére és forgott, a kezét széttárva forgott. Kedves volt neki a levegőáramlás, amely körülötte hullámzott. Nem szédült. Ha meg zenét hallott, csakúgy táncolt, mint a többi. A táncot nem tanulja a magyar nő. Vérében van. Vele születik.
Akkor is a kocsma szomszédságában a Szentgyörgyiék szérüjében táncolt. Leánykák voltak ott. Egymással táncoltak. Szentgyörgyi Pista akkor lépett legénysorba. Először öltött lobogós ujju inget, először tűzött a kalapjába virágot, először vert a csizmájára sarkantyut.
Ahogy nagybüszkén végigpönög az udvaron, egy kisleány pajkosságból megszólította:
- Táncoltasson meg Pista bácsi!
A tizenhét éves fiú meglepődött, hogy bácsinak szólítják.
- Gyere no! - mondotta leereszkedőn.
És egyet-kettőt fordult vele. Rugta a levegőt, rugta a földet, rácsapott a tarkójára, rácsapott a csizmájára, azzal otthagyta.
A vak leány sóvárgó arccal hallgatta a lábuk dobogását, s hogy a tánc elvégződött, esdeklőn kiáltotta:
- Engem is Pista!
A legény tréfás kedvében volt, s a vak leánynyal is fordult egyet-kettőt; rugta a levegőt, rugta a földet, csapta a tarkót, csapta a csizmát; a tolta a leányt, hátráltatta pajkos pillogással egy oldalt heverő rúd felé.
A vak leány felbucskázott, és valamennyien nevettek. Szentgyörgyi Pista átment a kocsmába. Csak Vica nem nevetett. Hogy ő legénynyel táncolhatott, ha csak egy percig is, ez olyan ünnepi érzés volt neki, amelyért azt a durva tréfát is megbocsátotta. Azontul ha táncolt, még évek multán is mindig azt képzelte, hogy Szentgyörgyi Pistával táncol.
Pedig attólfogva nem is beszéltek. Mert melyik legény is állana szóba vak leánynyal? A többi azonnal ráköltené, hogy szeretője.
A vak érezte, hogy gyepen halad. Áprilisban sok esső esett: a fű mindenfelé megnőtt. A vak leült; levetette a csizmáját, s mezítláb haladt a fűben. Kellemes volt neki, hogy a fű selymét tapossa. Azonban csollán csípte meg, s akkor ujra felvonta a csizmáját. Ahhelyett hogy hazament volna, a Tisza felé fordult.
Egy barnára ócskult hosszú tutaj hevert ottan már évek óta. Vica gyakran ült a vízbehajló végén a mult nyáron, s belelógatta a lábát a vízbe. Hallgatta a hullámok susogását, meg azt a pluttyogást, amelyet a tutaj alá becsapodó hullámok hallattak. Vica most is odaült. Levonta a csizmáját és maga mögé tette. A víz kellemes hűvösséggel örvénylett a lába körül. A csalán tüze enyhültön enyhült.
Egy asszony érkezett korsóval a vízre. Rákiáltott:
- Vigyázz te leány, mély ám ott a víz!
- Tudom, Veron néni, - felelte Vica elmosolyodva.
Este a két leány ujból meghányta-vetette a szóváltás jelentőségét. Hogy egy-ágyban háltak sugdosódtak.
- Nagyleány vagyok, - mondotta Klári.
- Nagyleányok vagyunk, - bólintott rá Vica. Aztán hogy Klári elszünt a beszéddel, azt kérdezte:
- Van-e már bajusza?
- Kis hegyes fekete, - felelte Klári. - A katonaságnál nőtt ki. Káplár volt, tudhatod.
- Aztán arról beszéltek, hogy vasárnap délután megválik, mit jelent a köszöntés? Olyankor leányok-legények kimennek csapatosan a falu végére, a temető mellé, és ott mindenféle társasjátékot játszanak, főképpen pedig cicáznak.
A mulatságot nem kezdik mingyárt cicázáson, hanem hogy a legények is külön csoportban állnak, meg a leányok is, a legénybíró egyszer csak nagyot hujánt:
- Haj, a sok vadgalamb egyrakáson! Fogjuk el őket!
Ha a legénybíró nem tudta a kiválasztottját elfogni, vagy ha meg akarja mutatni, hogy mindig csak egyet óhajt, akkor ez a játék többször is ismétlődik.
Faluhelyen, ahol cigány nincsen, így mulatnak a legények a leányokkal.
Az idén rút április volt, - egy vasárnap se lehetett játékra kimenni. De mióta május beköszöntött, egyik nap kékebb volt, mint a másik.
Vasárnap hát felöltözködtek mindaketten gondosan. Klári új pántlikát vett: rózsaszín selymet, nefelejcscsel virágosítottat. Felét Vicának adta; mert ők mindig egyformán öltözködtek.
És litánia után ők is kimentek a faluvégre.
Tavaly még a gyermekek csoportjában játszották az angyal ördögöt, meg a fogósdit, de az idén lemult róluk a vasárnapi iskola is, hát boldogan vegyültek a nagyleányok közé.
És várták a játék megkezdését.
Tavaly a gyermekek között Vak Vica is csakúgy játszott mint a többi. Még mulatságosabb volt, mert nem futottak el előle, hanem körülhancurozták. Most azonban elfogultan állott a nagyleányok között.
A legénybíró az idén Szentgyörgyi Pista volt. Ott büszkélkedett a legények között árvalányhajas pörge kalapban, és csak egy-egy oldalpillantással nézte a leányok gyülekezését.
Mikor már körülbelül annyian voltak mint a legények, egyszercsak nagyot kurjínt:
- Ni a sok vadgalamb! Fogjuk el őket! (az istenfáját!)
A leányok szétrebbentek. Vica is futásnak indult: futott-futott a két kezét maga elé tartva. Lábak dobogása, lihegés és kacagás hangzott mindenfelé. Aztán a lábdobogás megritkult. A leányok egyenkint rabul estek. Klári is ott pihegett a S,entgyörgyi Pista karjában. Csak Vicát nem érintette meg egy legény keze se.
És a játék újra kezdődött. Vica ujra futott. Futott kipirult arccal, futott hol jobbra, hol balra fülelve a legénycsizmák dobogására. Egyszer meg is lassudott, hogy egy legény közeledését érezte. De a legény elfutott mellette más leány után.
Akkor megszomorodott és kiállt a játékból. Félrehúzódott az akácfa alá, amely a temető gyepűjéből nőtt ki.
A leányok tovább játszottak. Vica csak állt búsan egymagában az akácfa alatt. Azon gondolkodott, hogy azok a fiúk, akik vele tavaly játszottak, mért nem foglalkoznak vele az idén is? Hiszen ő tavaly is vak volt, és mégis szivesen játszottak ővele.
Aztán áttértek a cica-játékra, s Klári Vicát is bevonta a körbe. De Vicát nem csapta meg senki a zsebkendővel: se egér nem volt, se macska. Mégis boldogan állt a többi közt és nevetett a többivel. Mert ha nem is látta, hallotta a robogást, érezte a karok feszüléséről, tágulásáról, hol fut az egér, hol tör át a macska.
Egyszer Szentgyörgyi az ő karja alatt bujt át, és akkor édes megijedéssel emelte föl a karját.
Végre leszállt a nap a távoli nyárfák közé, s a leányok haza indultak.
Vica meg se várta, míg hazaérkeznek, belesugott a Klári fülébe:
- Megfogott?
- Négyszer, - felelte Klári boldogan.
- Mondott is valamit?
- Azt mondta, mikor a karjába zárt: Eszem azt a szép ragyogó szemedet.
Vica nem kérdezett többet. Mélázó arccal haladt tovább a Klári karján.
Hanem este, mikor lefeküdtek, újra megbeszélték a játék mozzanatait. Hogy Szentgyörgyi egyenesen Klárit futotta-e, vagy hogy Klári kanyarodott úgy, hogy a Szentgyörgyi kezébe jusson?
Hát bizony Szentgyörgyi szembetünően vadászott Klárira. Egyszer se kellett magát eléje játszania. Nyílt vallomás volt ez. Klári boldogan csevegett róla, míg végre ásított egyet s elhallgatott.
Már talán el is aludt volna, de Vica újból megszólalt.
- Csakugyan olyan szép a szemed?
- Szép, nagyon szép, - felelte Klári álmosan.
Nem beszéltek többet. A vak leány még sokáig ébren volt. Hallgatta a testvére halk egyenletes lélekzését. Egyszer kinyujtotta a kezét, és ovatosan átsímította a testvére szemén. Épp olyan szeme, szemöldöke van, mint nekem, gondolta elmélázva, csak éppen a szemhéja duzzadtabb. Aztán ő is elaludt. Álmában mosolygott.
Másnap szótlanabb volt, mint szokott lenni. Senkinek se tünt föl. A vakféle különben is hallgatag. Csak Klári kérdezte egyszer:
- Bajod van?
- Nincs, - felelte Vica.
- Eltörtél valamit?
- Nem.
Kis idő mulva aztán ő szólalt meg:
- A fiúk már nem játszanak velem.
Klári ezekben a napokban dalosabb és nevetgélőbb volt, mint máskor. Egy délután katicabogarat vett le a rózsafáról és hangosan dalolta:
- Szállj el, szállj el katóka! Mutasd meg az útat, merre visznek engem? Keletnek-e, nyugotnak-e? égnek-e? földnek-e vagy csak itten hagynak?
És a kisbogár azonnal megindult: mászott-mászott fölfelé a Klári kezefején, föl az ujja hegyére. Egyszer csak kiterjesztette a szárnyát és elszállott.
- Merre száll? - kérdezte lázasan Vica.
- Szentgyörgyiék felé! - felelte Klári tündöklő örömmel.
És akkor Vica is Szentgyörgyiék irányába fordult. Arca áhitatos csodálkozást fejezett ki.
Ezen az estén Klári négyszer is kiillant a kertbe. Senkinek se tünt föl, mert csak jött-ment, fordult egyet-egyet.
Este aztán, mikor lefeküdtek, forró ajakkal súgta a Vica fülébe:
- Pista itt volt.
A vak összerezzent.
- Beszéltél vele? - kérdezte halkan.
- A kert végén, - felelte Klári.
- Mit mondott?
- Hát ahogy ott álltam, köszönt, hogy aszongya: "Jóestét Klárika!" Visszamondom neki a jóestét. Arra oszt odahágott a garád mellé, oszt aszongya, hogy aszongya: "De ritkán lehet látni téged gyönyörüm!" Igy mondta: "gyönyörűm" Akartam oszt neki mondani, hogy megtanálhat aki keres, de úgy megzavarodtam, hogy bennem akadt a szó.
- Hát aztán?
- Azután osztán aszongya hogy: "Nem nyujtasz-e nekem kezet lelkem? Elhidd hogy nem enyves." Hát kezet nyujtottam neki a garádon át, oszt mondok: "Hol jár erre kend?" Aszongya hogy: "Virágot keresek én." "Micsoda virágot?" mondok. Aszongya: "Amilyet tanálok." De mondok: "Setét van mán, nem tanál." Aszongya: "Majd csak megkönyörülsz rajtam Klárika, oszt adsz te magad a kalapom mellé." Avval, hogy megint megzavarodtam, aszongya: "Nem szólsz-e semmit tubám." Igy mondta: "tubám." Mondok: "Nincs itt virág a kezem ügyébe." "Hát" - aszongya: "hónap ha megin erre járok, lesz-e?" "Lesz" - mondok. - Aztán... aztán erre elszaladtam.
És ekkor Klári hevesen átölelte a testvérét.
- Ugye furcsa?
- Furcsa, - susogta a vakleány.
Kis idő multán újból megszólalt:
- Nem kellett volna elfutnod.
A következő estén még hosszabb volt a sugdosódás. Klári rózsát adott a legénynek. s beszélgettek időjárásról, a termésnek mutatkozásáról. Közben a legény gyöngyömnek, csillagomnak nevezte Klárit, és a kezét simogatta. Vica hallgatta érdeklődéssel, eltünődéssel.
A leány aztán a további estéken is megjelent és beszélgetett az időjárásról és a termésnek mutatkozásáról. Kalapján most már mindig ékeskedett valami virág. A vasárnapi játékokból tudta a falu, hogy kitől kapja.
Akkor aztán Klári már hosszasabban künn időzhetett esténkint a kertben. A szülők rendjénvalónak ítélték az ismeretséget.
Vica ébren várta meg, míg Klári visszatért. És kíváncsian hallgatta, hogyan haladnak a szeretetben.
- Ma nagy estém volt, - susogta Klári, - Pista megcsókolt.
Vica keze megrezzent, ahogy ott nyugodott a Klári vállán:
- Hogyan volt, hogyan? Apróra mondd el!
- Hát ahogy ott állok a garádnál, aszongya, hogy: De szurós ez a garád! Avval csak átlépi, oszt odaálltunk a diófa alá. Oszt ahogy fogja a kezemet, magához von a mellére, oszt megcsókolja az arcomat. De hosszan, hosszan, végtelen hosszan.
- Hogyan? Hogyan?
Klári fölemelte a fejét, s ajka rátapadt Vicának az arcára.
- Igy.
Vica testén forróság ömlött végig.
- Milyen boldog vagy, - susogta.
Másnap esett az esső. Vica estefelé odaszólt halkan a hugának:
- Hogy mégy ki ma?
Klári elmosolyodott.
- Megbeszéltük már ezt is. Az este, hogy borult volt az ég, azt kérdezte tőlem, hogy hogyan találkozunk? "Sehogyan, - feleltem, - megvárjuk, míg kitisztul." "De, aszongya, hátha egy hétig se tisztul ki?" Aztán megegyesültünk abba, hogy a félszer mellett találkozunk.
A félszer a régi rossz épületük volt; roskadozó agyagfala belefarolt a kertbe. Az eresze alatt száraz maradt a föld.
Este elállt az esső. Klári a fejére vetette a felső szoknyáját és kisuhant a pitarból. Vica hallotta, hogyan nyikkanik a kertajtó.
Egy darabig elgondolkozva ült a pitarban; arca a kert felé mélázott. Aztán fölkelt, kifordult ő is.
Érezte, hogy a levegő tele van enyhe nedvességgel és hogy nincs világosság. Mégis meghajoltan lappangott a félszer felé. Olykor megállt és hallgatódzott.
A falu csendes. A fülemülék is hallgattak. Csak a távolban ugat egy vastaghangu kutya, a plébánosnak a kutyája. A kert is csendes. Egy-egy essőcsepp halk koppanása hallatszik csupán, ahogy lehull a nedves lombokról s lapura pottyanik.
Vica tovább lappang a félszer felé.
Megint hallgatódzik. Most már hallja a halk susogást is. Tehát a legény már itt van.
A kertajtó nyitva maradt. Vica árnyékként vonul át rajta. Óvatosan kikerüli a hagymaágyat, egresbokrot, borsó-palántákat. Csaknem a földig hajoltan vonaglik a félszer felé.
A beszélgetés hangja szellő-susogásként hatol hozzá. Már a félszer belső sarkához lapul, de még mindig nem érti a szavakat.
Lassan, óvatosan fordult be. A saroknál bent egy rossz ajtóval is meg kell küzdenie. A télen libát rekesztettek ottan. Munka kinyitni az ajtót, s percekig tart, míg annyira elfordítja, hogy beléphet. A félszer falán a kert felől lyuk van. Oda nyomakodik. Ha oda eljuthat, hallani fogja, mit beszélnek?
Csakhogy ez nem könnyü. A félszerben egy rakás ponyván kell átmennie. Beljebb meg egy szétdőlt szekérnek a részei hevernek. Vigyáznia kell, hogy valamelyik kerék fel ne billenjen, meg ne roppanjon, félre ne zördüljön.
És megy tapogatózva, fülelve. Ahányat lép, mindig lassan nehezedik át egyik lábáról a másikra.
Azt is tudja, hogy az ablak alatt egy régi lyukas dézsa hever. Azt fel kell fordítania. Mindez percekbe kerül.
Végre eljut a lyukig. Óvatosan ráemelkedik a dézsára és fülel.
A legény beszél:
- Álmodtál-e rólam az éjjel?
- Nem szoktam legényekről álmodni, - feleli pajkosan Klári.
- Hiszen magad mondtad tegnap, hogy velem jártál álmodban.
- Hát az igaz is. De többen is voltak a malomban. Mink ketten búzát őrlettünk.
- Miről is álmodna a galamb, ha nem buzáról?
Erre Klári nem felel. Olyanféle hang hallatszik, mint mikor az essőcsep vízbe csöppent.
Vica megremeg.
Aztán tovább folyik a beszélgetés. Arról beszélnek, hogy ha vasárnap is essős lesz az idő, a leány kérje meg a szülőit, hogy Pista hadd látogassa meg őket.
- Kérje maga, - feleli vonakodva Klári.
Sokáig nem tudtak megegyezni. Végre a legény elfogadja, hogy hazakiséri az apát a litániáról és szívesen beszél vele. A szülők úgyis pedzik már az ügyet. Az apa bizonyosan azt mondja a kapunál, hogy "kerülj beljebb fiam."
Ennek aztán úgy megörültek, hogy egy nagy-hangos csepp-csuppanás következett.
Vica szive szinte hallhatóan dobogott. Az arca lángolt. Kövülten, kábultan állt ott a rejtekben. Megfordult, hogy visszaosonjon, de aztán megint csak a lyukhoz hajolt és a füléhez emelte a tenyerét.
De akkor már búcsúztak is a szeretők:
- Isten veled egyetlenem!
- Isten áldja meg, Pista!
És ismét halk cuppanások következtek. Klári édes-bágyadtan nógatta:
- No menjen már, menjen! Soká maradtam künn!
De a legény még mindig késett.
Ekkor csizma-kopogás hallatszott a pitarajtó felől, s Klári ijedten susogta:
- Jaj az édesanyám l
Akkor aztán hallatszott, hogyan suhog a szoknyája, hogyan nyikkan be a kertajtó.
A legény még egy percig ott állt, aztán ő is megmozdult: kiballagott a kertből, átropogott a garádon, és a törést beigazította.
Vica nem szólt a lefekvéskor semmit. Életében először rejtőzött a huga előtt. Hallgatag és gondolkodó volt napokig. Ha vízért küldték, sokáig odajárt. Lekerült a rétre és ott andalgott. Olykor virágot szedett és koszorút font belőle. A fejére tette s mosolyogva tapogatott reá. Igy ült sokszor percekig egy kövön, vagy a fűben. Igy ült álmodozva, mozdulatlanul. Aztán levetette a koszoruját és elfosztotta.
Egy délután a libapásztor gyerekek közé ment, magához szólított egy leánykát.
- Marika, - mondotta titkolózva, - katókát fogtam. Nézzük meg, merre száll?
A markában csakugyan egy kis katóka ült. A vak eltárta a tenyerét, a mosolygó figyelemmel kisérte, hogyan indul meg a bogárka, hogyan sétál az ujjain fölfelé.
S énekelt neki:
- Szállj el, szállj el katóka! Mutasd meg az útat, merre visznek engem? Keletnek-e? nyugotnak-e? égnek-e? földnek-e? Vagy csak itten hagynak?
A katóka lassan kászolódott. Kétszer is el kellett neki mondani a kérdéseket.
Végre mégis megindult: mászott-mászott a kisasszonyos fehér tenyérből fölfelé, fölfelé.
A vak érezte, hogy kibontja a szárnyát s elrepül.
- Merre száll? - kérdezte pillogva.
- A füzesnek, - felelte a gyermek.
- A falu felé?
- Dehogy. A Tisza felé.
Vica elgondolkozva tért haza.
Utközben köszönni szokott az embereknek: Jónapot Örzse néni, jónapot Lukács bácsi! De most hárman is elhaladtak mellette. Nem ügyelt rájok.
Hanem egyszer mégis felfigyelmezett. Mögötte jött valaki. Megösmerte a lépéseit: Szentgyörgyi volt.
A legény kapát vitt a vállán, s fütyörészve lépkedett hazafelé.
Vica meglassúdott.
A legény azonban elhaladt mellette szótlanul.
Mikor már vagy hat lépésnyire volt, Vica megszólalt szemrehányón:
- Pista bácsi.
Szentgyörgyi megfordult:
- Nini, te vagy!
- Én. Nem is szól az embernek.
- Hogyne szólnék Vicus. De úgy elgondolkodtam, hogy meg se láttalak. Mit csinál a hugod?
- Vasal, - felelte a vak. És halvány arcán rózsaszín árnyék terült el.
- Mondd meg neki, - szólt a legény halkan, - mondd meg, hogy kérdezősködtem felőle. De most sietek. Isten áldjon meg kedves!
A leány mosolygó arccal haladt tovább. Otthon azonnal elujságolta Klárinak, hogy Szentgyörgyivel találkozott, és hogy az mit izent.
- És tudod-e mit mondott nekem? Azt mondta, hogy: kedves.
Klári nevetve ölelte meg a testvérét.
- Oh te bolondos te! Hát mért ne mondta volna, hogy "kedves", hiszen te igazán kedves vagy, kedves, kedves!
És megcsókolta az arcát.
A következő vasárnapon csakugyan náluk volt a legény. Az apával litánia után szót váltott, s hogy az öreg nyájasan beszélt vele, bizony azt is meg merte említeni, hogy azt mondja:
- Derék szép nagy lány lett a Klárikából!
- Hát, - felelte az öreg, - megnyől a lány is, mint a bodza.
- Dejszen bátyám rózsának is beillik a! Nagyon takaros lány.
Az öreg jókedvűen vonogatta a vállát. Nem felelt. De mikor a kapuhoz érkeztek, s a legény elköszönt volna, az öreg kezet nyujtott neki, s nem bocsátotta el a kezét:
- Nincs tán ma dógod, hogy annyira sietsz?
- Nincs.
- Nohát akkor fordulj be hozzánk. Megihatunk talán egy pohár bort mink is.
És a legény ott töltötte a vasárnap délutánját. A következő vasárnapon már a legény szülői voltak a látogatón. Az asszonyok kávét főztek, a két öreg borozgatott. A zsidótól zsemlyét hozattak ezen a napon.
Hogy Vica is ott ült a nők között, Szentgyörgyiné azt mondta:
- Te nagyon szereted a kávét, látom: úgy iszod, mint a vizet.
Vica elpirúlt. Nem azért itta ő a kávét úgy mint a vizet, mintha nagyon szerette volna, hanem mert nem tudott kanállal enni. A levest is mindig bögrében adták neki. Késsel, villával bánni nem tudott. A húst össze kellett neki vágni. Kézzel ette. Az igaz, hogy mindig mosta a kezét és fehér volt, mint a papé. De kicsikorában hiába biztatták; hogy kanállal, villával egyen. Később megszokták ráhagyták.
Este megbeszélték, hogy a látogatást viszonozzák. Szentgyörgyiék nem is uzsonnára hivták őket,. hanem vacsorára. Annak a jele az volt, hogy beleegyeznek a házasságba.
Vica másnap kanalat, kést, villát tett a maga tányérja mellé is, és azt mondta Klárinak:
- Taníts meg, hogyan kell bánni kanállal, késsel, villával?
- Oh te bolond, - felelte nevetve Klári. Mintha azt tanulni kellene.
Vica belemeritette a kanalát a levesbe, de a szája helyett a füléhez vitte a kanalat.
Nevették.
- Még a szádat se tudod, hol van!
A leány letörülte a kiömlött levest. Ujra próbálkozott. A levest újra a füléhez vitte.
Akkor aztán letette a kanalat és sírva fakadt.
Aznap nem tudták megvigasztalni. Nem panaszkodott pedig, csak magában könnyezett. De szomorú volt azt nézni. Éjjel aztán, mikor mindenki elaludt, fölkelt a vakleány és kanalat meg tányért vett elő. A kanál végét balkézzel kisérte, úgy vezette a szájához. Enni tanult.
A látogatás aztán megtörtént. Vica rendes módon evett a többivel, csak a keze remegett kevéssé. Szentgyörgyiék beszéd közben előemlítették hogy a fiokat immár meg kéne házasítani! Vargáék bölogattak rá, hogy bizony itt az ideje. A két öreg aztán másnap délután ismét találkozott, s pipaszó mellett megegyesültek a fiatalok akaratán. Elhatározták, hogy mikor az ujbor kiforr, összeadják őket. Szentgyörgyi szép rojtos Ilka-kendővel ajándékozta meg a mátkáját.
Hát most már nem is jártak többé a játszó helyre, hanem otthon töltötték az ünnepi délutánokat. A legény most már nem is a garádon járt be, hanem a kapun. Esténkint az udvarra ültek a nagy eperfa alá. Tisztesség okából azonban Vica is melléjük ült.
Többnyire kötött, vagy babot pirgált ottan és a szokott mélabús csendességgel hallgatta a beszélgetésüket. Szentgyörgyi néha neki is szólott, de többnyire csak Klárival beszélt, A vak leány megérezte azt is, mikor öleli át a hugát a legény. Olyankor a hangjuk elbágyadt és forró volt.
És így folyt ez mind a nyáron át.
Az őszi hidegekkel aztán beszorultak a szobába. Néha vasárnap a szomszédi lányok is átmentek hozzájuk, meg egy-két olyan legény, aki még csak "véletlenül" találkozhatott a választottjával. Ott játszottak gyűrűdugdosót. Vagy tréfálkoztak. A leányok titkon gyufát, lencsét, viaszt dugtak a legények pipájába, vagy összeöltötték valamelyik leány kendőével valamelyik szűr ujját. A legények meg katonafotografiát csempésztek a leányok imádságos könyvébe, s azon okkal, hogy a szent képeket óhajtják látni, fölfedték a hamis titkot. Efféle tréfa minden vasárnapra jutott.
Egy novemberi vasárnapon négy leány tért be hozzájuk litánia után. Várták a legényeket. Az egyik pajkos leány azt eszelte ki, hogy adják rá az Ilka-kendőt Vicára, s tévesszék meg vele a vőlegényt.
Mert a legények nem egyszerre mentek oda, hanem mikor megszimatolták, hogy van társaság a háznál. De Szentgyörgyi mindig előbb járt a többinél.
Klári vonakodott, de nem akarta elrontani a lánypajtások kedvét. Vica akkor nem volt a szobában. Azzal adták rá a kendőt, hogy próbálják: hogyan illik! Vica mosolyogva engedte. Különben is szeretett csinosan öltözködni, mióta a nagylányok maguk közé számították.
- Ni hogyan illik l Mennyire szép vagy Vica! - mondogatták neki;
És Vica boldogan hallgatta a szavukat. Addig addig próbálgatták a kendőt, mígnem egyszercsak az utcai kiskapu fakilincse megkattant. Akkor a lányok hinnyogva, kuncogva szétrebbentek, és a szögletekbe lapultak.
A szoba homályos volt. Vica megzavarodottan állt a középen. Szentgyörgyi betoppant.
- Dicsérjük a Jézust!
Egyet pillantott széjjel a szobában, és örvendezve szólott:
- Csakhogy magad vagy csillagom, tubicám.
A következő pillanatban már a mellére szorította a leányt, és melegen megcsókolta.
Ekkor a leányok kacagva ugrottak elő. Szentgyörgyi pedig meglepetten nézett a vakra.
- Phü te csesznye! - mondotta nevetve.
S ellökte. Aztán hogy a tréfát élénkítse, a füle tövét vakarta, és nevetve töppögött a nyelve hegyéről:
- Tp-tp-tp, de megjártam!
A leányok annyira kacagtak, hogy szinte sikoltoztak belé.
A vakleány arca elfehéredett. Rémülten, kövülten állt ott egy percig. Aztán bágyadt mozdulattal vonta le a kendőt a válláról. A földre ejtette, s kiment.
Az anyja a konyhában kukoricát pattogtatott és szólt neki:
- Gyere csak, add a tálat!
De Vica nem felelt. Kifordult csendesen az udvarra, onnan az utcára. Ment sápadtan, alvajáró arccal, bot nélkül. Ment le a Tisza felé.
Azt vélték, hogy valakihez elment látogatóba. Csak későn este kezdtek nyugtalankodni:
- HoI marad? Hova ment?
De Vica nem került elő többé soha.