Két Babits-könyv margójára
szerző: Bálint György
I.
Egy kötet novella: A torony árnyéka és egy kötet műfordítás: Oedipus király. Két, szépségekkel és kultúrával súlyos kötet. Bajos a kettő között a rangkülönbséget megjelölni. A konvencionális megkülönböztetés a fordításokat a második helyre tenné. Hiszen a fordítás nem „eredeti”. De Babits műfordításai nem kerülhetnek ilyen alapon második helyre. Babits már régen bebizonyította, hogy a műfordítás is műalkotás. Szuverén művészi munka. Mint ahogyan vitathatatlanul szuverén műalkotás Hubermann Beethoven-interpretációja vagy Moissi Shakespeare- és Ibsen-interpretációja. (Ezt akarjuk dokumentálni, amikor most sorrendben elsőnek foglalkozom a műfordításokkal.)
*
Remek témákról csak remek író írjon. És remek írásokat csak remek író fordítson. Milyen nehezen jönnek rá, és főképpen nálunk, hogy igazi költői alkotásokat csak igazi költővel szabad fordíttatni. Az Oedipus király-t, az Iphigeniá-t, a Vihar-t éppen úgy nem lehet irodalmi kisiparosokkal fordíttatni, mint ahogyan Beethoven hegedűversenyét nem lehet cigányprímással eljátszatni. Babits Oedipus-fordítása vagy Vihar-fordítása egy művészi teremtőerő inspirációjában született meg. Ha Babits fordít, ha igazi költő fordít, akkor az eredeti mű téma a számára, mint ahogy az eredeti mű alkotója számára téma volt az életnek egy darabja.
*
A műfordító tehát művész, mert átadja magát az eredeti mű szuggesztív hatásának, hogy azután a művet újjáalkossa a maga nyelvén, a maga formáló eszközeivel. De ez még nem elég. Az eredeti mű szerzője lehet csak művész. A fordító azonban nemcsak művész, hanem tudós is. Módszerrel kontrollálja az inspirációt. Belemélyed az eredeti műbe, analizálja, felkutatja rejtett értékeit, magáévá teszi a szépségeit. Mint művész: átéli az idegen művet, mint tudós: feldolgozza. És a művész és tudós egyesített munkája teremti meg a fordítást, amely új mű, és mégis azonos az eredetivel. Olvassuk el Babits Oedipus-fordítását. Milyen sajátos, egyedülálló költői mű. Milyen görög és milyen magyar. Milyen betű szerint hű az eredeti szöveghez, az eredeti ritmushoz, és milyen egyénien babitsi, milyen modern valőrökkel van tele. Vagy nézzük a három nagy dráma, az Oedipus, a Vihar és az Iphigenia után a kis, dióhéjba foglalt lírai világantológiát. Anakreontól Verlaine-ig és Theokritosztól Poe-ig. Mennyire más minden egyes vers, mennyire megérezzük – a közös fordításokon át is – a mély tartalmi, temperamentumbeli, ritmus-, stílus- és formanyelvbeli különbségeket, mondjuk Baudelaire és Verlaine között; és mennyire megérezzük mégis mindegyiken a közös költő-fordító erős egyéniségét. Babits ezeknek a lefordított verseknek társszerzője – a szó legnemesebb értelmében.
II.
Huszonhárom novella van A torony árnyéká-ban. Babits összes rövidebb elbeszélései. Ez a szám nem nagy: de ki méregeti számok szerint egy író munkásságát? Ha Babits eddig huszonhárom novellát írt, ez azt jelenti, hogy eddig huszonháromszor érezte parancsoló belső szükségességét annak, hogy novellakeretekben revelálja érzéseit. És jelenti azt is, hogy huszonháromszor találta meg lelki állapotainak és mondanivalóinak tökéletesen adekvát kifejezéseit a novella formanyelvén. Mert a művészet, mint Benedetto Croce mondja, nem más, mint a tökéletes expresszió. („Tökéletes képzeletforma, amelyet egy lelki állapot magára ölt.”) És Babits huszonhárom novellája huszonhárom lelki állapot maradéktalanul teljes és szuggesztív kifejezése.
*
A Nyugtalanság völgye – ezt a címet adta Babits egyik legszebb verskötetének. A cím mély és kifejező. Babits a nyugtalanság költője, az élet az ő számára az örök, nagy, kozmikus nyugtalanságot jelenti. Az örök kavargást, átváltozást, keresést, vívódást, a válságokat, az örök vonzást és taszítást. Ezt jelenti számára az élet. A művészet pedig ennek az univerzális nyugtalanságnak lelki és intellektuális reakcióját: a sejtést, a tépelődést, az idegek és agysejtek felfokozott érzékenységi vibrálását, szeizmográfszerű szenzibilitását. Sötét és misztikus erők kavarognak kint a világban és bent a lélekben. Nincs béke, nincs megállás, nincs megnyugvás. Káosz van tehát, izgalmas, termékeny, gazdag káosz, csodálatos, vak erők káosza.
*
És e fölött a káosz fölött honol kérlelhetetlen szigorral a Logosz, a művészi intellektus. A nyugtalanság fölött tehát egy magasabbrendű nyugalom őrködik, a művész öntudatos, biztos nyugalma. Babits az élet és a lélek örök nyugtalanságát beleépíti a művészet nyugalmába és rendjébe. Babits művészete, költészete és prózája rendet, konstrukciót, szigorú proporcionáltságot jelent. Apollói jelenség tehát, hogy a nietzschei terminológiával éljünk. De az apollói elrendezettség csak arra jó, hogy még erősebben kihangsúlyozza a benne rejlő dionüszoszi forrongást és nyugtalanságot. A kristályosan hűvös apollói keretet dionüszoszi lüktetés és vívódás tölti be. Ez adja meg Babits írásainak különleges varázsát, sokrétű, sok perspektívájú szépségét. Ez teszi olyan sajátosan vonzóvá huszonhárom rövid novelláját is. Ezért különös, nyugtalanító élmény mindegyik novella. Néha ezt a nagy és végzetes kettősséget választja témájának, mint például a Mithológia és az Odysseus és a szirének esetében (a kötet két legszebb, legtökéletesebb írása), néha pedig igénytelennek látszó meséket ír a fűszálról vagy a guruló aranygarasról. De még ezekben a csodálatos koloritú kis mesékben is sejtelmes, titokzatos feszítő erőket érzünk a mondatok klasszikus, tiszta verete mögött. Még élesebb ez az érzés, ha misztikus lelki jelenségekről, nyomasztó hallucinációkról ír, a torony árnyékáról vagy a húsról és csontokról szóló novellákban. Úgy hatnak ezek a zsúfoltan tömör, gazdag írások, mintha különös, prózában írt verseket olvasnánk. Talán csak Baudelaire prózai költeményeihez és Poe rejtelmes történeteihez lehetne bizonyos fokig hasonlítani Babits novelláit.
*
Ennyit lehet hirtelen odavetve megjegyezni a két új Babits-könyvről. Megjelenésük a bágyadt és közömbös júniusi napot az év irodalmi életének egyik legfontosabb dátumává avatja.
Forrás
szerkesztés- Lásd a vitalapot!