Kék pille
szerző: Gárdonyi Géza

Van a méhesemben egy szalmadívány. Mikor a napóra igen fekete vonással mutatja a délutáni időt, oda szoktam leheverni és olvasgatni, vagy szenderegni. Mert olvasni is jó, meg aludni is jó. Mikor olvasok, úgy érzem, mintha egy másik embernek a lelke volna bennem, és ez gyönyörűség; mikor pedig alszom, úgy érzem, mintha az én lelkem volna egy másik emberben; és ez is gyönyörűség.

Most a néhai jó Szalárdi János Siralmas Magyar Krónikája van a kezemben. De se nem olvasom, se nem alhatnám. Csak üldögélek a szalmadívány sarkán, és a fejemet a kezemre támasztva, elmélázva nézem az ajtó felé ereszkedő diófa lombjain át a kertemet.

Micsoda sokadalma ez itt az életnek!

Nincs a földön egy tenyérnyi térség, amelyen valami növény meg ne vetette volna a lábát. Ezernyi ezer rejtelmes élet emeli itt az ég felé a leveleit meg a virágait. Táplálkoznak a földből. Isszák a harmatot. Várják a napot reggel, az éjjeli árnyékot este. Az ágak meg a levelek érintik, takarják, nézik egymást. A virágok ide-oda fordítják a fejüket; hajladoznak, mint a susogó leányok. Egy lilaszínű bájos mákvirág mintha valamit keresne a földön. Egy liliom mintha a szilvafára nézne. És a borsóvirágok erre-arra hunyorgató mosolygó szemek. Mindezek között pedig ezernyi más élet rejtőzik: csigabigák, akik föl-fölágaskodnak egy-egy levélre: végigsétálnak a cukorborsó karóján és jobbra-balra gukkerozzák a kert világát. A rózsabokrokon gyönge kis aranyszemű levelészek halványzöld tüllruhákban. A ribizlibokrokon gömbölyű kis katicabogarak. Szanaszét meg ide-oda vitorlázó pillangók, akik életének úri mivolta abból is kitetszik, hogy soha egyenes irányban nem szállnak, hanem csak ötlet szerint ki meg be, egyik virágcsárdából a másikba, és mindennap lerészegednek.

Mennyi élet!

És mindnek van gondolata, vágya, akarata, vidámsága, vagy szomorúsága. Mind családos életet él, szeretkezik, haragoskodik, dolgozik és alszik, épp úgy, mint az ember.

A méhes deszkáján egy kis nefelejcsszín-kék pillangó jelent meg. Ismerem ezt a pillangófélét: a lycaenák bájos családjából való. Mikor a nap már lehajlóban van, ott rajzanak az erdő tisztásain meg a kaszálatlan réteken, a láncvirág fehér pehelygolyói fölött. Néha egy-egy csoport összegomolyodik a virágok fölött és mint valami kék labda forog föl- és alászállva a levegőben.

Mi ezeknek az életük?

Csupa gondtalanság, játék és vidámság.

A kis pillangóról Bozóki Ilonka jutott az eszembe, az én kis kék szemű, kék ruhájú tanítványom. Ilonka is a mezőn él, a pitypangok, temondádfüvek, harangvirágok és kikericsek között, mert libapásztor. Kedves kis fehér arcú gyermek. Napestig dalol meg röpköd a mezőn. A minap, hogy a kőhídon megállottam, ott láttam őt a fű között. A fűzbokor árnyékában ült és egy bodzafadarabra öltögetett rongyokat. A fadarabból baba lesz, a rongyokból selyemviganó. Aztán a fadarabot odaszorítja ahhoz az együgyű kis szívéhez. Szereti. Mert a szívnek szeretni kell, ha rongy, ha fadarab!

Csöndesen álltam ott, mégis megérzett. Az ember megérzi hátulról is, ha nézik. Fölugrott és hozzámfutott. Átölelte a két lábamat, én pedig megsimogattam.

- Tudok még mindent - szólt a kezemet megfogva -, kérdezzen.

- Hát mondd meg, hogy miért teremtett téged a jóisten?

És a kis leány az iskolai éneklő hangon felelte:

- Azért, hogy őt megismerjem, szeressem, neki szolgáljak és üdvözüljek.

A szeme szinte könnybe lábadt a boldogságtól, hogy nekem felelni tudott.

Aztán megmutatta a babáját.

A babához adtam egy piros selyempántlikát, ami a könyvemben hevert, meg kifaragtam a baba fejét.

Mondom, így eszembe jutott a kis Bozóki Ilonka, mikor a kék pillangó felém lebegett és leszállott egy rézszögre, éppen a macskám feje elé. A macskám ott aludt a napon. Szinte szétfolyva feküdt ott féloldalt, elnyújtva mind a négy lábát. Most azonban, hogy a pillangó odaröppent, megmozdult és az egyik lábával rákapott. Azután lomha mozdulattal visszavonta a lábát; a szemeivel hunyorgott, megszagolta és tovább aludt.

A pillangó pedig ott maradt szétesett szárnyakkal, mint a két kék virágszirom. Soha többé nem látja ez a virágok országát, nem kereng a napon az ő kis testvéreivel.

Volt.

Nincs.

Mi célja lehetett vele a teremtésnek, hogy életet adott neki, átdajkálta éveken keresztül a hernyó meg a bábalakon, aztán pompás kék bársonyszárnyakkal csinosította föl és a virágok illatos világába tette lakónak, s végül egy nagyobb állat egyetlen vad mozdulatának engedte áldozatul.

Arra gondoltam, hogy megütöm a macskát.

De minek?

A természet gyilkossá nevelte, s csupán bennem kiáltott föl az igazság hangja megtorlásért.

Szerencséje volt mégis a macskának, hogy a kertajtó megzördülése elfordította tőle a figyelmemet.

Ki jön?

Egy ünnepi ruhába öltözött, sovány kis parasztasszony.

Egyenesen a méhes felé tart. Félrehárítja az útba hajló almaágakat.

Most megismerem: Bozókiné, az Ilonka anyja. Sír. Temetést jelent?

- Ki halt meg, lelkem?

- A kislányom.

- Ilonka?

- Az.

- Mi baja volt? Mi érte?

- Torokgyík.

Leült a deszkára és nagy fehér zsebkendőjébe takarta el az arcát.

A macskám már eltűnt onnan. Nekem mégis úgy rémlett, mintha a fák árnyékában egy másik hunyorgó szemű óriási fekete szellemmacska lebegne el, ahogy a ragadozók szoktak: lomhán és nesztelenül.