Kárhozott asszonyok
szerző: Charles Baudelaire, fordító: Babits Mihály

Kikönyökölve mély, süppedő párnadombból,
míg lámpák illatos, halovány fénye dől,
Hippolita a bús, nagy ölelésre gondol,
mely élte függönyét most lebbentette föl.

Zivatartól zavart szemmel ugy nézi tiszta
fiatalsága tűnt egének messzijét,
mint fáradt utazó fordítja sírva vissza
a reggel elhagyott kék táj felé fejét.

Megtört szemeiben a könnyek lomha nedve,
a bágyadt, tompa kéj, amellyel föltekint,
s két karja, hasztalan fegyverként szertevetve,
kényes szépségének bús szolgálója mind.

Lábánál hangtalan - még rajta kéje láza -
Delphine heverve vad szemekkel ég s figyel
erős állat gyanánt, ki zsákmányát vigyázza,
melyet fogaival jegyzett magának el.

Térdein az erős szépség a gyenge mellett,
diadala borát issza gőggel teli,
s felé nyujtózva lágy kéjjel a karcsu termet
édes köszönetét lankatag szürcsöli.

Keresi halovány áldozata szemében
a néma éneket, melyet a kéj dalol,
a hála énekét, mely mint sóhaj az éjben,
lassan dereng elő a szempillák alól.

- "Mit szólsz, Hippolitám, ez édes lanyhasághoz?
Megérted végre hát, mennyire nem szabad,
hogy durvább szerelem vad számumának áldozz
hervadni ennyi bájt: első rózsáidat?

Csókjaim könnyüek, mint a tiszavirágnak
nyomai tiszta nagy esteli tó felett;
de szeretőidé majd oly mélyen bevágnak
szivedbe, mint ekék és súlyos szekerek.

Úgy mennek rajtad át, mintha porba kavargott
úton ökörfogat megy kímélettelen...
Szivem, Hippolitám, fordítsd felém az arcod
te egész mindenem! te édes-egy felem!

Fordítsd felém szemed, mely kék ég s csupa csillag!
csak egy tekinteted isteni balzsamát:
és titkos gyönyörök sötét kútjai nyilnak,
oly szent, nagy álmokat igézek én reád!"

S szólt most, ifju fejét emelve, Hippolíta:
"Hálátlan nem vagyok, s semmitse bánok én,
de, Delphine, szívemet valami elszorítja,
akár egy végzetes tivornya reggelén.

Érzem lecsapni rám szárnyát a rémületnek
s fekete fantomok zilált bataillonát,
amelyek nyugtalan s véres uton vezetnek,
véres, s mindenfelől zárt horizonton át.

Mondd, ha tudod okát különös zavaromnak:
mily titkos, ritka bűnt követtünk el ma itt?
Megborzongok ha szólsz, s szólítasz ,angyalom!'-nak,
és mégis ajkamat úgy vonzzák ajkaid.

Ne vesd hát oly vadul szemednek parazsát rám,
lelkem nővére, kit örökre szeretek,
szeretek, bár te vagy nem-alvó lángu máglyám,
és a Pokol nekem teveled kezdetett!"

Delphine, mint Pythia, vas triposzán tiporva,
s rázva fején a vad, tragikus fürtöket,
a végzetes szemü, zsarnokul válaszolja:
- "Poklot a szerelem előtt ki emleget?

Örökös átok a hasztalan álmodóra,
kitől a képtelen, bús balgaság kitellt,
mely meddő bölcseség vitáiba fonódva
a szerelembe is erényt és bűnt kevert!

Aki hőt és fagyot akar, reggelt meg estét
keverni misztikus összhangba szüntelen,
az olyan sohasem hevíti béna testét
a vörös Nap tüzén, amely a Szerelem!

Menj csak, ha akarod, a bamba vőlegényhez,
kegyetlen csókjait türni szűz testeden:
borzalommal teli hozod majd vissza kényes
lelked és meggyötört kebleidet nekem...

Csak egy úrnak lehet szolgálni e világon!" -
mondta, s a gyermek így kiálta rá naív
fájdalmában: "Jaj, az örvényt már nyílni látom!
magamban érzem azt! s ez az örvény a szív!

Oly mély ez mint az űr, és úgy ég mint a vulkán.
Vad szörny! mely áldozat lehet elég neki,
az ádáz Fúria szörnyű szomját eloltván,
ki fáklyát hordoz és vad vérét égeti?

Jer hát, jer! s függönyünk mindentől messzezárjon:
nyugtasson legalább e bágyadt gyöngeség!
Tudatom oltsa el mély öledben az álom,
s leljem meg kebleden a mély sirok hüsét."

- Szálljatok, szálljatok örökös poklotokban,
szálljatok lefelé, szegény áldozatok,
s az örvény fenekén, a szörnyü forgatagban,
mely nem égből ered, kínban forogjatok,

és korbácsolva, más bűnökkel, összevissza,
vak árnyak, vágyatok mélyéig érve, és
örjöngő lelketek semmise csillapítsa;
kéjeitek közül keljen a Büntetés!

Soha még friss sugár nem ért barlangotokba;
melynek résein át miazmás permeteg
szivárog, különös fényjátékban lobogva,
s iszonyu illatát beissza testetek.

Meddő kéjeitek fanyar emléke marja
bőrötök vánkosát, és fájó szomja bánt;
s a vak vágyakozás dühös szélű viharja
csavarja húsotok vén lobogó gyanánt.

Távol az eleven világtól, elitélve,
bolygva pusztákon át, mint éhes farkasok,
a bennetek levő végtelentől kisérve,
óh szent Rendetlenek! s üldözve, fussatok!