Josué utolsó országgyűlése

Josué utolsó országgyűlése szerző: Rainer Maria Rilke, fordító: Kosztolányi Dezső

Mint a folyó, mely szétszakítja gátját,
mielőtt más folyóba omlana,
a legöregebb törzsön úgy kiált át
utolszor Josué kemény szava.

A nevetők megbújtak holmi zugba,
a szív, a kéz érezte a veszélyt,
mint hogyha harminc csata zaja zúgna
egyetlen szájban; és e száj beszélt.

És elámultak rajta újra ezek,
mint ama jerikói nagy napon,
de most a sok-sok kürt őbenne rezgett,
inogni kezdett életük, vakon,

hogy védtelen engedtek néki nyomban,
elfogta őket görcsös borzadály,
még meg se gondolták, hogy Gibeonban
Ő ordította fel a napra: Állj: —

S az Isten jött már, félve, mint a szolga,
tartotta a napot, hogy keze fájt,
a harcos törzs fölé, magasra tolva,
csak mert valaki kimondta az állj-t.

Ez Josué, az agg, ki mit se téve,
alig taposta már-már a porondot
és nyomta vállát száztíz súlyos éve.
Most felkelt és a sátorokba rontott.

Ropogott mint a jégeső görögve:
„Mit ígértek Istennek? Rengeteg
isten kisért, de meg ne rengjetek.
Mert akkor szertemorzsol az Úr ökle.”

Majd gőgösen csak ezt monda a népnek:
„Én és házam övé vagyunk örökre.”

És erre mind: „Küldetésünkbe védj meg,
jelet adj, gyámolítsd a tévedőt...”

De ő csak hallgatott, mint régen, egyre,
még látták, amint felhaladt a hegyre.
Aztán nem látták soha többet őt.