John Galsworthy meghalt
szerző: Bálint György
Alig élvezhette a Nobel-díj felemelő nimbuszát John Galsworthy, a Forsyte Saga írója. Betegen érte a nagy kitüntetés, már nem utazhatott Stockholmba, az ünnepélyes díj-átadásra. Állapota egyre rosszabb lett, az utóbbi hetekben egyre reménytelenebbül vívta heroikus harcát a halál ellen az ősz író törékeny szervezete. Az az irodalmi és erkölcsi világelismerés, amit a Nobel-díj a kitüntetett írónak jelent, nem volt egészen zavartalan Galsworthy számára. A Nobel-bizottság döntése után sokfelől erős tiltakozó hangok hallatszottak Galsworthy Nobel-díja ellen. Közte és Gorkij között kellett választania a Nobel-akadémiának. A választás nem Gorkijra esett, nyilván arra való hivatkozással, hogy Gorkij politikailag exponált író. Ez az állásfoglalás, amely természetesen szintén nem nélkülözi a politikai szempontokat, maga után vonta Gorkij és Galsworthy írói értékeinek összehasonlítását. Nem követünk el kegyeletsértést a halott íróval szemben, ha megállapítjuk, hogy ez az összehasonlítás Gorkij javára dőlt el. Gorkij nagyobb író, mint Galsworthy – ez olyan tény, amely végeredményben semmit sem von le Galsworthy igaz, maradandó írói értékeiből. John Galsworthy nem tartozott napjaink legnagyobb írói közé – de kitűnő író volt, értékes, tiszta, meg nem alkuvó művésze az angol írásnak.
*
Igazi angol író volt és igazi angol ember. Előkelő londoni patrícius ügyvéd volt az apja, és ő maga Harrowban, majd Oxfordban tanult, az előkelő angolok középiskolájában, illetve egyetemén. Külső megjelenésében is típusa volt az angol gentlemannek: szikár termetével, keskeny, piros arcával, ezüstös hajával, hűvös tekintetű kék szemével, finom mosolyával, halk, tartózkodó beszédével olyan volt, mint egy igazi Galsworthy-regényalak – mint egy igazi angol nagypolgár.
És igazi angol író is volt. Mint minden angol író – moralista volt. Az orosz írók és az angol írók mindig moralisták. Az orosz írók társadalmi moralizálása mély, keserű, mindent átfogó és legtöbbször humortalan. Az angoloké: könnyed, aforisztikus, fölényes és gyakran humorosan gúnyolódó. Az angol moralista író rendszerint egy szempontból bírálja a társadalom hibáit. Ez a szempont: a puritán angol polgári erkölcs hazug, a társadalmi konvenció súlyosan képmutató, az angol gentleman tulajdonképpen nem is olyan tiszta, feddhetetlen lelkű és életű, és nem is olyan értelmes lény, mint amilyennek első pillanatra látszik. Ez az angol moralista írók alaptétele.
Úgyszólván nincs modern angol író, akinek munkásságában nem foglal el fontos helyet az angol gentleman-puritanizmus bírálata. Galsworthy nemcsak igazi angol gentleman, hanem igazi író és igazi független szellem is volt, és így megszerezte azt az erkölcsi függetlenséget és önmegtagadást, amire mindig szükség van ahhoz, hogy valaki a saját körét, saját világát bírálja, sőt támadja. Ezt tette Galsworthy fő művében, a hatkötetes Forsyte-eposzban, amelyet az „angol Buddenbrooks-nak” szoktak nevezni, és amely egy angol nagypolgári család életét, fejlődését és hanyatlását mondja el nagyvonalúan, éles karakterábrázolással és sok helyen költőien. Az angol felsőbb körök életének, társadalmi szerepének és lelki világának finom, halk szavú, de meglehetősen éles kritikája ez a monumentális felépítésű könyv, amelyben tömegesen vonulnak fel a kiváló pszichológiával meglátott, és plasztikus erővel megrajzolt, eleven, hús és vér emberek. Más regényeiben: a Fraternity-ben, a Dark Flower-ben és a többi elbeszélő munkájában és darabjaiban: a Justice-ben, a The Escape-ben, a The Silver Box-ban, a Loyalites-ben, a Windows-ban is az angol uralkodó körök erkölcsét kritizálja hűvösen, és egészen halkan, finoman állást foglal a megvetettek, az elnyomottak és az igazságtalanul meghurcoltak mellett. Ez az állásfoglalás minden, csak nem forradalmi.
Az a szemrehányás, amellyel egy spanyol író Anatole France-ot illette, hogy „sohasem tud felháborodni”, John Galsworthyra is érvényes. Nem tartozott a nagy felháborodók, a nagy elkeseredők, a nagy vádolók és a nagy lázadók közé. E kemény és patetikus kiállások helyett megelégedett a kimért, rosszalló fejcsóválással, a pátoszmentes, bíróian hűvös megrovással. Forradalmár helyett megmaradt tartózkodó, de szigorú bírálónak. Oeuvrejének társadalmi szerepe így kizárólag a polgári osztály zárt körén belül maradt. De ezen a körön belül határozottan és becsületesen hű maradt egy tisztes elvhez: szerette az igazságot.
*
Mint író, nem keresett új és izgalmas mondanivaló- és formalehetőségeket. Mindvégig megmaradt a realizmus határain belül, ennek az iránynak azonban remek, szuverén művésze volt. Nem volt kaján és csúfondárosan szatirikus, mint Bernard Shaw, nem volt nyugtalanítóan zseniális és ragyogóan arrogáns, mint Aldous Huxley, nem volt fojtottan és forrón dionüszoszi, mint D. H. Lawrence, és nem volt nagystílűen mély és zavaros, mint James Joyce, de fölötte állt H. G. Wellsnek, Kiplingnek és sok más népszerű angol írónak. Mondanivalójának és kifejezésmódjának birodalma nem volt túlságosan tág területű, de a maga szellemi határain belül igazi, értékes művész volt. Nem volt nagy író, de jó író volt, nem volt merész író, de becsületes író volt. Alkotása nem örök érvényű, de maradandó. Majdnem nagy író volt – és ez is sokat jelent.
Forrás
szerkesztés- Lásd a vitalapot!