Jermoláj és a molnárné
Turgenyev Iván rajza
.... Este «lesni» mentünk Jermoláj vadászommal. Meglehet, hogy nem minden olvasóm tudja, mi a les. Figyeljenek uraim!
Tavasz időben, ugy négy órával a nap nyugta előtt, fegyveres kézzel, kutya nélkül kimennek az erdőbe. Valahol az erdő peremének hosszában kikeresnek egy helyet, körültekintenek, megvizsgálják a környezetet, s néhány tekintetet váltanak társaikkal. A negyedóra elmúlt. A nap leszállt, de az erdöben még világosság uralkodik ; a levegő tiszta és átlátszó; a madarak zajosan csicseregnek, a fiatal fű a smaragd vig színében tündököl. Önök várnak. Az erdő belseje fokonként sötétül; az alkonypír rózsás fénye lassanként végigkúszik a bokrokon, a fák törzsein magasbra és magasbra emelkedik; átmegy az alsó, majdnem kopasz ágakról a mozdulatlanokra, melyek elborítják a tetőt…. Im magok a tetők is elsápadtak, a piros ég kékell. Az erdei illat erősbödik; gyönge nyers fuvalom kél s az önöket megérintő szellő haldoklik. A madarak szenderegnek — nem mind ugyan — fajuk szerint ; lám, elhallgattak a pintyek; néhány pillanat múlva a vörösbegyek; utánok a sármányok. Az erdőben minden sötétebbé és sötétebbé válik. A fák nagy, fekete tömegbe olvadnak össze, a kék égbolton remegve előtűnnek az első csillagok. A madarak mind alusznak. A jegérek és némely apróbb harkályok még álmosan fütyörésznek Aztán ezek is elhallgatnak. Még valami megrezegteti a levegőt, a csíz éneke; valahol szomorút kiáltott a sárga-rigó, s a csalogány megszólalt első izben. Szivök vágygyal lesz teli, és egyszer csak — egyedül a vadászok fognak engem jól megérteni — egyszer csak a méla csendben sajátságos krákogás és sipitás támad, ügyes szárnyak nyugodt csattanása hallik, és az erdei szalonka, szépen előre nyújtva orrát, egyenesen repül a sötét nyirfa mögül, egyenesen lövésre.
Ime, ez jelenti azt, mit tesz: «lesben állani».
S igy hát Jermolájjal lesbe mentünk. Azonban bocsássanak meg az urak, hogy előbb Jermolájjal megismertetem önöket.
Képzeljenek egy negyven esztendős, magas és szikár, hosszú és vékony orrú, keskeny homlokú, savó szemű, zilált hajú és vastag, nevető ajkú embert. Ez az ember télen ugy mint nyáron németszabásu, sárgás nankin kabátban járt, de azért szijjat is kötött fölibe; kék bugyogót viselt és tarka sapkát, melyet a megboldogult földesúr jó kedvében ajándékozott neki. A szijjhoz két zacskót kötött; az egyiket előre, s ezt ügyesen két félre hajtva viselte, t. i. a lőpor és a serét számára; a másikat hátra — a vad számára; a fojtást pedig az ő kimeríthetetlennek látszó sapkájából szedte elő. Az elejtett vadak árából bízvást vehetett volna magának egy vadásztarisznyát és átalvetöt, de azért soha rá sem gondolt az ily vételre, és folytatta a régi módon fegyverének megtöltését, ámulatba ejtvén a nézőt ügyességével, hogy a puskaport meg a serétet össze nem keveri. Puskája egycsövű kovás szerszám volt s az a csúnya természete volt, hogy kegyetlenül «rugott», mitől aztán Jermoláj jobb arcza mindig kövérebb volt a balnál. Hogy lőtte meg e fegyverrel a vadat, azt az okos ember sem tudná kitalálni, elég az hozzá, hogy meglőtte.
Volt neki egy kopója is, egy csodálatos teremtés, becsületes nevén Valetka. Jermoláj sohasem adott neki enni. «Minek etessem a kutyát, — igy okoskodott, — a kutya ugyis okos állat, maga is elökeriti eledelét.» És jóllehet, hogy Valetka a közönyös utast is meghatotta soványságával, de azért élt és pedig sokáig élt, sőt nyomorúságos állapota mellett egyszer sem veszett el és soha ki nem fejezte óhajtását, hogy szeretne gazdát cserélni. Egyszer fiatal korában, szerelmi viszonyok következtében, hogy s hogy nem, elvált volt vagy két napra; de e bolondságon csakhamar túltette magát. Valetka azon igen nevezetes sajátsággal birt, hogy utolérhetelen közönynyel viseltetett minden iránt a világon ... Ha nem kutyáról volna szó, a «szórakozottság» szót használnám. Ö rendesen maga alá gyűrve csimbókos farkát, ült, haragudott, néha morgott és soha sem mosolygott. (Tudvalevő, hogy a kutyák birnak nevetési képességgel és hogy nagyon is kedvesen nevetnek.) Igazán műveletlen volt, miért aztán egyetlen üres fejű s urasági udvarhoz tartozó egyén sem mulasztotta el az alkalmat, hogy külsejét boszantóan ki ne nevesse; azonban mind eme gunyolódásokat, sőt a verést is Valetka ritka hidegvérüséggel tűrte. Különösen a szakácsoknak igen nagy élvezetet szerzett, kik, midőn ő nem egy kutyával közös gyarlóságánál fogva benyujtotta ékes orrát az ingerlően meleg s jó illatu konyha ajtaján, szitkokkal s lármával rohantak neki. Vadászaton kitünt fáradhatatlan voltával, és szaglása is rendes volt: de ha történetesen sebzett nyulat üzött, azt legnagyobb élvezettel meg is ette, mindenestől az utolsó csontig, természetesen valami árnyas helyen, zöld bokrok aljában, s becsületet tudó távolságban Jermolájtól, ki ilyenekre minden ismert és ismeretlen dialektuson káromkodott.
Jermoláj egyik szomszédom volt, és a régi szabásu birtokosokhoz tartozott. A régi szabásu birtokosok nem szeretik a szalonkát és házias életet folytatnak. Csak rendkívüli esetekben, mint: születés- és névnapon és választások alkalmával, látnak a régi szabásu birtokosok szakácsai a hosszu orru madarak készítéséhez és tűzbe jővén, mi már az embernek szokása, s ekkor azt sem tudja, mit csinál, oly okos mellékleteket gondolnak ki hozzá, hogy a vendégek nagyrészt kíváncsisággal és figyelemmel néznek a feltálalt eledelre, de evésre sehogy sem tudják magukat eltökélni. Jermolájnak kötelessége volt hónaponként két pár fajdot és foglyot beszolgáltatni az urasági konyhára, különben élhetett ott és azzal, a hol és a mi neki tetszett. Róla lemondtak, mint olyan emberről, a ki minden munkára alkalmatlan, — vagy mint nálunk Orlyában mondják, a ki «rest». Magától értetik, hogy löport és serétet nem kapott, hódolván ama törvénynek, melynél fogva ö kutyáját nem etette.
Jermoláj nagyon különös természetü ember volt: gondatlan, mint a madár, eléggé beszédes, szórakozott s látszólag ügyetlen; szörnyen szeretett inni, meg nem maradt egy helyen, járás közben csoszogott a bocskorával és dülöngött, — és igy csoszogva és dülöngve huszonnégy óra alatt megtett 60 versztet (8.46 mérföld). A legkülönbözőbb kalandjai voltak: mocsárok közt, falvakban, háztetőkön, hidak alatt éjszakázott, nem egyszer be volt csukva a padláson, pinczében és csürben, elhagyta fegyverét, kutyáját, a legszükségesebb ruháját is, néha még jól el is verték, — s mindamellett egy kis idő mulva felruházva puskával s kutyával jött haza. Vig embernek sem lehetett öt nevezni, ámbár mindig tűrhető hangulatban volt; valóságos különcz volt. Jermoláj szeretett trécselni az emberekkel, kivált pityizálás közben, de azt se sokáig: fölkerekekedik és elmegy.
— Hát te ördög hova mégy ? Az éjszaka az udvaron.
— Csaplinóba.
— Minek mégy te Csaplinóba, mikor az tiz versztnyire van ide ?
— Szofron parasztnál akarok éjszakázni.
— Hálj meg nálunk!
— Nem lehet, el kell mennem.
És elindult Jermoláj Valetkával sötét éjszakán, bokrokon s posványokon keresztül; Szofron paraszt pedig még az udvarba sem ereszti, s mi több, még nyakon is törli: minek háborgatja a becsületes embereket. De azért senki sem mérkőzhetett vele a mesterségben, hogy kell tavaszszal zavaros vízben halat fogni, hogy kell kézzel kiszedni odujából a rákot, szaglás után fölkeresni a vadat, csalogatni a fürjeket, kifürkészni az ölyveket, és szépen szóló fülemiléket keriteni... Csak egyet nem tudott: kutyát dresszirozni; nem volt hozzá türelme.
Volt neki felesége is. Hetenként egyszer ment hozzá. Felesége piszkos, félig összedőlt házikóban lakott, ugy a hogy, azzal a mivel tengődött, és soha sem tudta este: jóllakik-e holnap; s különben is sanyaru volt sorsa. Jermoláj, ez a gondatlan, jó lelkü ember, kegyetlenül s gorombán bánt vele, mikor odahaza volt, fenyegető és durva arczot vágott — és szegény felesége azt sem tudta, hogyan kedveskedjék neki, nézésétől is reszketett, utolsó kopekjén is pálinkát vett neki és gondosan betakarta öt saját kozsuchjával,[1] mig ő nagy urasan végig dült a kemenczén s rémitö mélyen aludt. Többször volt módom, hogy észrevettem rajta a kegyetlenségnek önkénytelen jelentkezését: nem tetszett arczának kifejezése, mikor a lőtt madarat ette. Azonban Jermoláj egy napnál tovább soha sem maradt odahaza; más helységekben ismét «Jermolka» lett, a hogy őt száz versztnyi területen nevezték, s a hogy ő néhanapján magát nevezni szokta. A legutolsó földesuri cseléd is érezte, hogy ő több e csavargónál, — és lehet, hogy ez volt oka a vele való barátságos bánásmódnak; s a parasztok kezdetben nagy élvezettel üzték s kergették őt, mint a nyulat, de utóbb isten hirével eleresztették és a midőn már kiismerték egyszer a csodabogarat, nem bántották többé, sőt kenyeret is adtak neki és szóba is álltak vele... Ezt az embert vittem én magammal a vadászatra, vele indultam én lesbe az Iszta folyó partján fekvő nagyobb nyirfásba.
Sok orosz folyónál, ép ugy mint ez a Volgánál látható, az egyik part hegyes, a másik meg sik; igy van ez az Isztánál is. Ennek a kis folyócskának a folyása szerfölött szeszélyes, kigyómodra csúszik, fél verszten keresztül sem foly egyenesen és némely helyen, magas domb tetejéről tiz versztnyi területen is látható töltéseivel, tavaival, malmaival, rakottyja és sürü gyümölcsfákkal övezett kertjeivel. Az Isztában tömérdek hal van, főleg czigányhal; a parasztok meleg napokon szabad kézzel fogdossák a cserjék között. Az apró szalonkák sipítva röpködnek a sziklás partok mentében, melyeket számtalan hűs és szőke forrás borit; a vadkacsák kiúsznak a tavak közepére és figyelmesen kémlelődnek; a gólyák egy lábon állnak az árnyékban, bokrok mögött s repedések között ... Vagy két órát álltunk lesben, megöltünk két pár erdei szalonkát és a nap feljötte előtt újra meg akarván próbálni a szerencsét (hajnal előtt is lehet lesbe menni), elhatároztuk, hogy meghálunk a legközelebbi malomban. Kiértünk az erdőből s leereszkedtünk a dombon. A folyó sötétkék habjait üzte előre; a levegő, megnehezítve az éjjeli párák által, sürübb lön. Kopogtunk a kapun. Az udvaron ugatni kezdtek a kutyák. «Ki az?» hangzott egy erős, álmos hang.
— Vadászok. Bocsáss be éjszakára! (Semmi válasz.) — Megfizetünk!
«Elmegyek s megmondom a gazdának.. .. Csiba átkozott ! hogy nem jön rátok a dögvész ! »
Hallottuk, hogy a szolga bement a házba; csakhamar viszszajött a kapuhoz.
«Nem» mondá «a gazda nem engedi, hogy bebocsássam.»
— Miért nem engedi?
«Fél, maguk vadászok : maguktól nem sokjó telik, még felgyújtanák a malmot; aztán maguknak milyen fegyverük van?»
— Ez már szemtelenség !
«A malmunk ugy is leégett a múlt évben: megháltak nálunk a halkereskedők, s hogy, hogy nem, felgyujtották. »
— Hát földi, nem éjszakázhatnánk az udvaron ?
«Nem tudom...» S elment czammogó lépésekkel.
Jermoláj mindenféle rosszat kívánt neki. «Menjünk a faluba», szólt végre felsóhajtva. De hát a falu legalább is két versztnyire feküdt. «Éjszakázzunk itt» mondám «kinn az udvaron; az éj meleg; pénzért csak küld szalmát a molnár.» Jermoláj ellenvetés nélkül beleegyezett. Újra hozzá fogtunk a dörömbözéshez. «Mi kell?» hangzott újra a szolga hangja: «megmondtam, hogy nem lehet.» Megmagyaráztuk neki, hogy mit akarunk. Elment tanácskozni a gazdához, kivel aztán együtt jött ki. Nyikorgott a kapu. Előttünk a molnár, egy magas termetü, hizott arczu, bika nyakü, gömbölyü, potrohos hasu ember. Elfogadta ajánlatunkat. Vagy száz lépésnyire a malomtól feküdt egy minden oldalról nyilt, eresz. Ide hoztak nekünk szénát és szalmát; a szolga a folyó mellett, a füvön, felállította a számovárt s lába sarkára ülve, elkezdte éleszteni a tüzet... A fellobogó tüz élesen megvilágította fiatal arczát. A molnár elment, hogy fölkeresse a feleségét és végre azt az ajánlatot tette nekem, hogy háljak a szobában; azonban én többre becsültem, ha a szabad levegőn maradok. A molnárné tejet, tojást, burgonyát s kenyeret hozott nekünk. A számovárban a viz mihamar forrni kezdett s mi hozzá fogtunk a theaiváshoz. A folyóból fölfelé emelkedtek a párák; szél nem volt; köröskörül lármáztak a harizsok; a malom kerekei táján gyönge hangok keletkeztek : a lapátokról hullottak a cseppek, s a sövényen keresztül folydogált a viz. Kis tüzet raktunk. Mig Jermoláj burgonyát sütött a hamuban, én elszenderedtem.
Könnyü, tartós suttogás ébresztett föl; a tüz előtt felforditott dézsán ült a molnárné s beszélgetett vadászommal. Már előbb ruhájáról, testmozgásáról s kiejtéséről felismertem, hogy a földesuri udvarból való — s nem falusi aszszony; de csak most vizsgálhattam meg figyelmesebben vonásait. Külseje után itélve lehetett harmincz éves; szikár, sáppadt arcza még magán viselte régi szépségének nyomait; különösen megtetszettek nekem komor, nagy szemei. Térdére támasztotta könyökét s fejét kezére nyugasztá. Jermoláj háttal ült felém s rőzsét rakott a tűzre.
— Zseltuchinóban ismét marhavész van, — mondotta a molnárné, — apámnak mind a két tehene elhullott... Istenem, könyörülj rajtunk!
— Mit csinálnak sertéseitek ? — kérdé szünet után Jermoláj.
— Élnek.
— Legalább kis malaczot ajándékoznának nekem.
A molnárné hallgatott, utóbb felsohajtott.
— Kivel jött ? — kérdé.
— Kosztomárovszki úrral.
Jermoláj néhány fenyögalyat vetett a tüzre, az ágacskák rögtön barátságosan zúgtak s a sürü fehér füst egyenesen az arczába tódult.
— Miért nem eresztett férjed bennünket a házba?
— Fél.
— Nézd a potrohost... Kedves galambom, Arina Timofjejevna, hozz ki nekem egy pohár papramorgót!
A molnárné fölkelt s eltünt a sötétben.
Jermoláj félhangosan énekelte:
Mikor a rózsámhoz jártam,
A csizmámat is lejártam …
Arina egy kis palaczkkal és pohárral tért vissza. Jermoláj fölemelkedett, keresztet vetett magára s egy hajtásra kiürítette. «Szeretek!» mondotta.
A molnárné ujra leült a dézsára.
— Nos Arina Timofjejevna még mindig betegeskedel ?
— Betegeskedem.
— Mi a bajod ?
— Éjjelenként gyötör a köhögés.
— Ugy látszik, az uram elaludt, — szólt Jermoláj rövid hallgatás után. — Te Arina, ne járj az orvoshoz, még rosszabbul leszesz.
— Nem járok.
— De térj be hozzám egy kis lakomára. Arina lesütötte szemeit.
— Én akkorára eltávolítom a feleségemet, — folytatá Jermoláj. — Jó lesz?
— Inkább fölkeltené az urat, Jermoláj Petrovics: látja, hogy a krumpli megsült.
— Hadd aludjék, — jegyzé meg közönyösen az én hü szolgám, — kifutkározta magát, hát alszik.
Elköhögtem magamat a szénán. Jermoláj fölkelt s hozzám jött:
— A krumpli kész; tessék enni. Kijöttem az eresz alól; a molnárné fölkelt a kádról s el akart menni. Beszédbe ereszkedtem vele.
— Régóta birjátok e malmot?
— Két éve mult szent háromság napján.
— Férjed hova való.
Arina nem hallotta jól kérdésemet.
— Hát hova való az urad ? — szólt Jermoláj jóval magasabb hangon, mint előbb.
— Bjelyevóba. Bjelyevszki gazda.
— Te szintén bjelyevi vagy?
— Nem, én az urasági udvarból való vagyok, — az udvarhoz tartoztam.
— Melyik uraságnál ?
— A Zvjerkov uraság udvaránál. Most már szabad vagyok.
Melyik Zvjerkovnál ?
— Szilyev Sándornál.
— Nem voltál-e felesége mellett szobaleány ?
— Hát ezt honnét tudja ? — Voltam.
Kétszeres kíváncsisággal és részvéttel tekintettem Arinára.
— Földesuradat ismerem, — folytatám.
— Ismeri? — szólt ő alig hallhatón s lesütötte szemeit.
Kötelességemnek tartom közölni az olvasóval, miért néztem én oly részvéttel Arinára. Pétervárott időzvén, véletlenségből megismerkedtem Zvjerkov urral. Eléggé tisztes állást foglalt el, tanult és hasznavehető embernek tartották. Felesége gyenge, érzelgős, gyakran siró és gonosz s meglehetősen nehézkes teremtés volt; volt egy fiuk is, a jelenlegi földesúr, elkényeztetett bamba gyermek. Zvjerkov ur külseje nem igen ütött ki előnyére: széles, majdnem négyszögletes arczából mereven kikandikált a két apró szem, a nagy és hegyes orron tág orrlyukak tátongtak; jól megnyírt ösz haja ég felé állt a ránczos homlok felett, vékony ajkai szüntelen mozogtak s izetlenül mosolyogtak. Zvjerkov ur rendesen szétvetve lábait s kezeit zsebébe dugva állott. Egyszer, magam sem tudom hogy, együtt mentünk kocsin a vidékre. Beszélgetni kezdtünk. Mint tapasztalt s hasznavehető ember tanitani kezdett engem, hogyan lehet eljutni «az igazak utjára».
— Engedje megjegyeznem, — igy szólt végre, — önök, fiatalok, egytől egyig csak ugy találomra itélnek s beszélnek a dolgokról; önök kevéssé ismerik saját hazájukat; Oroszországot nem ismerik önök — és ez baj!... Mindig csak német könyveket olvasnak. Igy például ön most ezt meg ezt annak meg amannak a rovására, vagyis az udvari emberek rovására mondja... Jól van, én nem vitatkozom, nagyon jól van; de hát ön nem ismeri őket, nem ismeri, micsoda népség ez. (Zvjerkov ur nagy hangon kifujta az orrát s tobákot szippantott.) Engedje meg, kérem, hogy elbeszéljek önnek egy adomát: meglehet, érdekelni fogja önt. (Zvjerkov ur köhécselt.) Hisz ön is tudja, hogy milyen az én feleségem: ugy látszik, hogy nálánál jobb nőt találni sem lehet, mint ön maga is beláthatja. A szobalányoknak nála nem közönséges, hanem — paradicsomi életük van... De hát feleségemnél törvény, hogy férjezett szobalányokat nem tart. Jól van ez igy: elmenne gyermekei, ez meg ez után, — hát akkor hogy viselhetné szobalány létére asszonyának gondját, hogy tanulhatná ki, mint illik, az ő szokásait: nem az forog a fejében, s nem is jut az eszébe. Csak emberi módon kell itélnünk. Egyszer keresztül mentünk falunkon, lehet körülbelül — hogy ne hazudjam — tizenöt éve. Nézegetés közben észrevettük, hogy a sztárosztának (a birónak) gyönyörű lánya van; tudja, valami nagyon rokonszenves volt az arczán. Feleségem azt mondja nekem: «Koko, — hisz önnek tudnia kell, hogy feleségem rendesen igy szólit engem, — vigyük magunkkal e lányt Pétervárra; nagyon tetszik nekem.» ... Én meg azt mondom : vigyük el, szivesen beleegyezem. Magától értetődik, hogy a sztároszta lábainkhoz borult; ilyen szerencsét, ön is átláthatja, nem is remélhetett... No a kis lány pityergett egy kicsit, de csak azért, mert még bolond volt. Igaz, hogy rosszul esik az embernek először odahagyni az atyai házat... Különben... nos, mi csodálatos van ebben ? Hanem azért hamar hozzánk szokott; kezdetben a lányok szobájában volt; itt tanitották is. Mit gondol ön ?... A leányka rettentő sikert tudott felmutatni; feleségem nagyon kezdett hozzá vonzódni; megsajnálta s mellőzve a többieket, a maga személyéhez szobalánynak teszi... értsen meg jól!... És ha meg kell vallani az igazat: még ilyen szobalánya nem volt a feleségemnek, csakugyan nem volt; dolgos, szerény, szófogadó — szóval megvolt benne minden kellék. S ezért, mondhatom önnek, feleségem majdnem dédelgette; szépen ruházta, uri ételekkel etette, theával itatta... nos képzelheti magának! Igy szolgált feleségemnél tíz esztendeig. Egy szép reggelen, képzelje csak, bejön hozzám Arina — ez volt neve — minden bejelentés nélkül — s leborul lábaimhoz ... Megvallom önnek őszintén, hogy az ilyesmit nem szenvedhetem. Nemde, igazam van, hogy az embernek soha sem szabad megfeledkezni méltóságáról? — «Mit akarsz?» — Édes Alexander Szilyev egy kérésem van.» — «No mi az?» — «Engedje meg, hogy férjhez mehessek.» Megvallom elbámultam. «Hát nem tudod bohó, hogy az asszonyságnak nincs más szobalánya?» — «Én csak ugy fogom szolgálni asszonyomat, mint eddig.» — «Ez gazság, gyalázat ! feleségem nem tart férjezett szobalányokat.» — «Málánya betöltheti helyemet.» — Kérlek, ne tanácsolj semmit!» — «A mint parancsolni méltóztatik». Beismerem, hogy egészen oda voltam. Megvallom önnek, hogy én olyan ember vagyok, kit semmi sem sért meg annyira, bátran merem állítani, semmi sem sért meg annyira, mint a háládatlanság... De felesleges önnek beszélni, — ön tudja, hogy feleségem emberi testben lakozó angyal, kimondhatatlan jóság... Én azt hiszem, hogy a gonosztevő is megsajnálná. Elkergettem szobámból Arinát. Azt hittem, talán észre tér; tudja, még sem akartam hinni, hogy ily fekete lelkü hálátlanság lakozzék benne. És mit gondol ? Fél év múlva megint ilyen kéréssel állit be hozzám. Megvallom, hogy megharagudtam rá, megdorgáltam s fenyegettem, hogy megmondom a feleségemnek. Egészen fel voltam háborodva... De hát képzelje magának bámulatomat: egy kis idő múlva könyezve, és oly ingerült állapotban, hogy megijedtem, jön hozzám a feleségem. — «Mi történt?» kérdem. — «Arina... Ön ért engem... szégyenlem kimondani.» — «Lehetetlen ?... kivel ?»;.. «Petruska lakájjal.» Ez aztán felboszantott. Én olyan ember vagyok, hogy nem szeretem azt, a mi túl megy a mértéken!.. Petruska... nem hibás. Meg lehet öt büntetni, de szerintem ő nem hibás. Arina... nos hát ! igen, itt nincs mit mentegetőzni. Magától értetődik, hogy rögtön lenyirattam a haját, s haza küldtem. Igy vált meg feleségem a jó szobalánytól, de hiába: a házban rendetlenségeket türni még sem szabad. A fájó testrészt jobb egyszerre levágni... No hát most itéljen — hisz ismeri feleségemet, ő, ő, ő végre is — angyal!...
Hisz ő szerette Arinát, és Arina tudta ezt, és még sem szégyelte magát... Ugy-e ? nem ugy van? Minek itt a magyarázat? Különben másképen nem cselekedhettem. S engem, engem sokáig keserített és sértett e leány hálátlansága. Bármit mondjon is... szivet, érzést — ne keressen ez emberekben! Bárhogy neveled a farkast, mindig erdő után vágyódik... No, én csak be akartam önnek bizonyítani állításomat ...
És Zvjerkov ur be nem fejezve mondókáját, lehajtotta fejét, erősen beburkolózott s el akarta fojtani önkénytelen fölindulását.
Az olvasó most bizonyára megérti, miért néztem én részvéttel Arinára.
— Rég óta vagy már a molnár felesége ? — kérdem őt.
— Két év óta.
— Hát a földesur felszabaditott?
— Engemet megváltottak.
— Kicsoda?
— Szavelij Alexjevics.
— Kicsoda az ?
— Az én férjem. (Jermoláj magában mosolygott). Talán beszélt rólam önnel is az ur? — toldotta hozzá Arina kis szünet után.
Nem tudtam mit feleljek neki. «Arina!» kiáltotta a molnár. Fölkelt és elment.
— Derék ember a férje? — kérdem Jermolájt.
— Semmiházi.
— Vannak gyermekeik?
— Volt egy, de meghalt.
— Hát nagyon megtetszett volt a molnárnak, vagy mi?.. Sok váltságdijt fizetett-e érte?
— Nem tudom. Az asszony irni is tud; aztán soruk... igen jól megyén soruk. Ugy kell lenni, hogy megtetszett neki.
— Hát te mióta ismered ?
— Régóta. Az ő földesurához ez előtt be szoktam volt térni. Falujuk nem messze van innét.
— Hát Petruska lakájt ismered?
— Péter Vaszilyevicsot? Hogyne ismerném.
— Hol van most ő ?
— Beállott katonának. Elhallgattunk.
— Ugy látszik, hogy az asszony beteges, nemde ? — kérdem végre Jermolájt.
— Hát ilyen az egészség!... Ej, nézze csak, mily pompás lesz holnap a les. Nem volna rossz, ha lefeküdnék.
Egy falka vadkacsa sipogva repült fejünk fölött s hallottuk, hogyan szállt le nem messze tőlünk a folyóba. Már egészen sötét volt, s hűvösödni is kezdett; az erdőben szépen szólt a fülemile. Beturtuk magunkat a szénába és jót aludtunk.
Jegyzet
szerkesztés- ↑ Kozsuch, báránybőrből készült felső ruha.