Jeremiás
Egykor voltam, mint a zsenge búza,
ám te jöttél, háborgó Erő,
mely szivünk tövissel koszorúzza
s szívem, mint oroszlán szíve fő.
Mit adtál nekem, miféle szájat,
már, hogy apró gyermek voltam én:
seb lett most belőle: fáj és fájat
s vért kiáltok, bút bomoltan én.
Minden nap csak a jajt és bajt zengem,
mit, te Telhetetlen, ránk kimérsz
és nem ölhetik meg szájam s Engem,
csöndesitsd le búját, ha kimélsz.
Hogy, mikor mi rontók, lenn a porba
fekszünk, a világot eltiporva
és a földön nem lesz semmi más,
csak romhalmok néznek föl az égre, megzengessem hangom újra, végre,
mely jaj volt mindég és orditás.