Jellegzetes úriember a keresztanyám falujából
szerző: Krúdy Gyula
Abban a nyírségi faluban - a keresztanyám falujában -, ahol a régi kalandos nyarakat töl¬töt¬tem: lakott egy bizonyos Löki nevű falusi úriember, aki arról volt nevezetes, hogy nem akart kijönni a szobájából...
Ez időben még sokkal könnyebb volt nevezetességre szert tenni, mint manapság, amikor annyi a nevezetes ember. Néha elegendő volt egy gondosan kiszívott tajtékpipa ahhoz, hogy a pipatulajdonost bizonyos hírnév övezze. Máskor egy jó vadászkutya, egy jó paripa, egy jól főző feleség elég volt a nevezetességhez. Volt a vármegyében egy úriember, aki egy nagy fát őrzött az udvarán, amely fa alatt állítólag Rákóczi Ferenc üldögélt valaha... Löki azzal léptette elő magát a híres emberek sorába, hogy nem jött ki a szobájából.
Nem jött ki tíz esztendeig, nem jött ki húsz esztendeig, amíg a legenda pókhálóként belepte a nevét, mint valami fejfát a falusi temetőben. Le kell szedni a pókhálót, hogy az ember elolvashassa a fejfára írott nevet; - senkinek sem kellő öregeket kellett meghallgatni abból a célból, hogy Löki miért is nem jött ki húsz esztendeig a szobából. Az öregek azt mondták, hogy Löki egyszer olyasmit látott a falusi utcán, amitől örök időre elment a kedve attól, hogy valaha is átlépje szobája küszöbét...
Mit látott Löki a keresztanyám falujában, ahol voltaképpen nem volt semmi látnivaló?
*
Löki tudósembernek készült fiatal korában, mint a legtöbb ember Magyarországon, aki az életben csalódott. Ezeket az embereket arról lehetett megismerni, hogy hosszabb bajuszt viseltek a mindennapi embereknél. Lecsüngő, oroszos, elhanyagolt bajuszt, mint Madách Imrét ábrázolták a Vasárnapi Újság-ban. Bús bajuszt: amelyet legfeljebb asztalkendővel volt szokás megfésülni a leves után, vagy pipázás közben a pipaszár csutorájával félrehárítani. Vad bajuszt: amelynek hiába kínálgatta Roykó gyógyszerész úr tiszaújlaki bajuszpedrőjét; a bajusz a magános életet választotta, lefelé nyuladozott, mint Paskievics muszka tábornoké, mintha ezzel is jelezni akarná a bajusz, hogy azzal sem törődik, ha hazaárulónak mondják. Voltak ilyen különc bajuszok Magyarországon.
Természetesen többnyire nőies okok miatt jöttek létre az ilyen keserves bajuszok. Aminthogy nők szoktak előidézői lenni azoknak a szépen göndörített pofaszakállaknak, amelyek szinte leheletszerűleg vannak elhelyezve a rózsaszínű férfiarcokon. (Az ilyen pofaszakáll, amikor fehéredni kezd: olyan lesz, mint valami napló, amelybe göndör, pöndörödő betűkkel vannak beleírva régmúlt hölgyek emlékei. Az ilyen fodorintott szakállt simogatni szokta tulajdonosa, nem azért, mintha attól félne, hogy hajával együtt valahol elveszíthetné, hanem azért, mert a szakáll jól viselte magát az élet különböző körülményei közepette.)
Ámde ez a bajusz még mindig nem adott kielégítő feleletet arra nézve, hogy miért nem hagyja el Löki húsz esztendeje szobáját.
*
Közelebbről kellett megnézni Lökit a keresztanyám falujában - abban a faluvégi házban, amely a nemesi közbirtokosságnak korcsmája volt valamikor, és Löki atyja választotta magának részesedésül, amikor a közbirtokosság likvidált. Egyik falusi komposszesszor darab földet kapott, a másik udvartelket, Löki atyja a faluvégi korcsmaépületet választotta, mert már az öregnek sem volt rendben minden kereke. (Reggelenkint az udvarba vitték ki az ágyát, hogy ne jusson eszébe egész nap az ágyban feküdni.)
Persze a korcsma mint ilyen, megszűnt Löki idejében, de még nagyon sokáig idejártak a legyek a sörszagra, a muslincák a borosedényeket keresték, és a régi fuvaroslovak maguktól megállottak a ház előtt, amikor kocsisuk elszundikált a bakon. Éjszakának idején Löki néha arra ébredt, hogy türelmetlen utasemberek rugdalják a kaput, hangos tanakodás folyik arról, hogy talán rablók verték agyon a csárdást, megpróbálgattak bekopogtatni a kert felé nyíló ablakokon, ahol valamikor a csárdalány lakott, télidőben leverték a pince lakatját, mert bort sejtettek odabent. Löki házának sokáig megmaradt a korcsmai híre, bár a tudósnak készülő férfiú nem eresztett be vendéget magához, bezárkózott a szobájába, nem jött elő semmi hívásra, hogy az árverési hirdetményeket az ajtajára kellett kiszögezni. Remete volt: éppen abban az épületben, ahol sohasem volt divat a remetéskedés.
*
Persze, Lökinek az udvara is olyan volt, mint az olyan emberé szokott lenni, akitől nem kell tartani, hogy majd görbe kis bottal alkonyattal sétát tesz a ház környékén, és megpiszkálja a kerítés bokrait - a garádot, mint errefelé nevezték -, amely bokrok között cinegehangon fütyö¬részett a fűzfa, bolondos, ákombákomos gallyakat eregetett a bodzafa, sűrűsödött a tüskés ecetfa, mintha azt jelképezné, hogy a régi, telhetetlen szomjúságok helyett csak a fanyar ízek maradtak meg a ház lakójában. Amolyan borús, őszi esőket váró fák voltak ezek a Löki udvarában, amelyekről nyilvánvaló volt, hogy voltaképpen akkor érzik jól magukat, amikor az őszi köd láthatatlanná teszi őket. A ködben talán megkeresik egymás gallyait, kezet fognak, barátkoznak, régi dolgokról beszélgetnek, régi korcsmavendégekről emlékeznek, akik elgon¬dol¬kozva, elmerülve álldogáltak valamely fa alatt, és azon gondolkoztak: nem volna jobb kötőféket vetni a legerősebb ágra... Löki még embergyűlölő fáira sem volt kíváncsi - nem vághatott olyan fanyar képet az ecetfa, amelynél keservesebbet ő nem tudott volna vágni a tükörben.
*
Mit csinált a szobában Löki, aki húsz esztendeig nem jött ki onnan, mintha valami fogadalmat tett volna?
Kevesen tudják, de én mindentudó keresztanyám révén még ezt is megtudhattam. Löki fel és alá sétált a szobájában.
Ez a szoba volt valamikor az úgynevezett extra szoba, ahol a közbirtokosság tagjai találkozni szoktak, söröshordókat puffantottak el egy-egy fogadás emlékezetére, megbeszélték a távollévőknek dolgait, mintha ez volna a legfontosabb dolog a világon, az ajtóra kiírták, hogy Nemesi Kaszinó, és sokat búsultak itt a haza sorsán. A Nemesi Kaszinó tagjai régen elszéledtek e helyről, miután már nem volt célja, sem magja az itteni összejöveteleknek, a korcsma magánház lett - a borozó urak messzi környékről nem keltek útra éjszakának idején, hogy az alvó mezőkön, éjszakára szökésben lévő gyalogutakon és elbújt árkokon át megláto¬gas¬sák a kaszinót, hogy ott esetleges társaságot találjanak. De az asztalok és egyéb felszere¬lések ott maradtak az extra szobában, amelyet Löki húsz esztendőre lakóhelyül választott.
Löki reggelenkint megnézte a naptárt, amely a falra volt szegezve, mint valamely hivatalban. Sárga volt a falinaptár papirosa, a piros szín eloldalgott azokból a betűkből, amely betűk valamikor az emlékezetes napokat jelentették, a vasárnap éppen olyan fakó lett, mint a szerda, és odakünn a világban bizonyosan más napról tudnak az emberek a boltban, a jegyzői irodá¬ban vagy a csendőrlaktanyában, mint amilyen napot ez a húsz esztendő előtti kalendárium mutatott. Volt ezen a falinaptáron egy nap, bizonyos október 21-e, amely elhalványodott ceruzavonással volt megjelölve, nem jelentősebben, mint ahogyan azokat a napokat szokták megjelölni, amikor vásár van valahol a környéken, vagy pedig megellett a tehén. Löki mégis ettől a halovány ceruzajegyzéstől számította araszokkal az esztendőket a falinaptáron...
- Még négyarasznyira vagyunk október 21-étől - mondogatta annak a piszkafa alakú öreg¬asszony¬nak, aki reggelenkint takarítás ürügye alatt megnézte, hogy vajon életben van-e még Löki.
- Hál’ istennek, már két arasszal elhagytuk október 21-ét - derengett máskor, pedig egyébként mindig félt attól az időponttól, amikor tüzelőfából boglyát kellett rakatni az udvarába, amely boglya néha éjszakánkint nagy ropogással összedőlt a fatolvajok miatt.
A piszkafa fél szemmel figyelte Lökit, mert magában bolond embernek tartotta, akiről nem lehet tudni, hogy mikor kezd majd a lábán lévő bütykökhöz beszélgetni, miután felébredt álmából.
Október 21-én Löki még a piszkafát sem bocsátotta be szobájába, mialatt divatjamúlt, régi öltönydarabjait, prémes, hosszú télikabátját (amelyben közönségesen otthon üldögélni szokott), levitézlett papucsait és fejfájós taplósapkáját elővette. Csak olyankor maradt az ágyban október 21-én, amikor véletlenül csendőrjárőr ment el a ház előtt, az országúton. A kakastollasok láttára az volt a meggyőződése, hogy őt keresik valamely okból, ugyanezért fogvacogva feküdt ócska párnák és takarók között, amelyek valószínűleg ismerték már minden gondolatát.
Hát még mit csinált Löki egész nap, amely a keresztanyám falujában sokkal több órából volt összeállítva, mint más helyen? Különösen estefelé nyújtózkodott hosszant a nap, amikor már azt lehetett volna hinni, hogy vége szakad minden bajnak, fáradtságnak, tennivalónak, legfeljebb mindenféle mesemondásokon törik a fejüket az arra való emberek, amely mesék éppen úgy elmulattatják a mesemondókat is, mint a hallgatókat. A keresztanyám szerette az esti mesemondást, és e regélgetéseibe őszi alkonyatokon gyakran belekeverte Löki fantasz¬tikus alakját:
- Sajnos, Lökinek főműve, az örökmozdony feltalálása éppen úgy nem sikerült, mint a házassága... Bécsben is járt fiatal korában abban az ügyben, hogy találmányát értékesítse, mint mondják, megvert néhány németet a Piros almához címzett bécsi korcsmában, amiért darab ideig a rendőrség foglya volt. A vörös Burger zsidó szabadította ki a börtönből, miután gyapjúeladás végett Burgernek éppen dolga volt Bécsben. A bécsi börtön azonban kissé hosszadalmas volt, a megrakott németek nem engedtek a maguk igazából. Löki vasrácsos ablakon nézte az eget, és a négy falat úgy megszokta, hogy itthon is börtönt rendezett be magának. Bebörtönözése idejében a felesége is elhagyta, valamely bűvésszel vagy színésszel megszökött a háztól. Nem lehet egy fiatalasszonyt egészen magára hagyni.
Keresztanyám persze nem ilyen röviden mesélte el Löki ügyes-bajos dolgát - többször megemlítette azt is, hogy Löki, bár csak a korcsmaépület esett rá a közbirtokosság vagyonából, nem volt utolsó embernek mondható, sőt bizonyára akadt volna asszony, aki talán boldoggá is tehette volna. A férfi sorsát a nő intézi, a nőtől függ, hogy kiből legyen szép életű, hosszú életű, nyugodalmas öregember, aki minden tiszteletre érdemes.
- Egy kóklerrel ment világgá Anna, aki leány korában barátném volt, de ilyesmit sohasem tételeztem volna fel róla. Igaz, mindig fantasztikus volt kissé, a hölgyválasznál olyan fiatalembereket tüntetett ki a bálokon, akikkel egyébként nem volt szokás szóba állani.
De még mindig nem tudtam, hogy mit csinál a szobájában Löki húsz esztendő óta... Keresztanyám legyintett:
- Hát az olyan nagy dolog? Megmaradt neki a régi biliárdasztal, amelyen a nemes urak valamikor mindenféle játékokat űztek, amelyek mellett, dákójukra támaszkodva olyan merengve álltak, mintha a legszebb dolgokon gondolkoznának. Mi, hölgyek, legalábbis ezt hittük, és szentül meg voltunk győződve arról, hogy a férfiak biliárdozás közben is reánk gondolnak. Még akkor is, mikor nézeteltérés esetén a lökőbotot néha egymás fejének fordítják. Löki délutánonként biliárdozik a régi barátaival, jegyez a táblán, játszik helyettük, gurít, mesterlökéseket tesz helyettük, különösen egy Ring nevű mérnök helyett, aki nagy huncut volt ezen a környéken. Úgy van ez a dolog, mint mikor mi, asszonyok, a cirmos kandúrunkkal beszélgetünk el régi férfiismerőseinkről.
- Hát még mit csinál a biliárdozáson kívül Löki? - kérdeztem keresztanyámat.
- Kártyázik - egymagában. Mert a kártyaasztalok is megmaradtak. Csupán a régi partnerek szökdöstek el az asztalok mellől. Löki játszik most mindegyik helyett, és pontosan feljegyzi azt is, hogy Keresztesi úr mennyit nyert volna ebben vagy amabban a játszmában, mert Keresztesi úr nagy kártyakozák volt ezen a vidéken, az urak pénze többnyire hozzá vándorolt. Löki mindenki helyett kártyázik, egyetlen régi kaszinótag sem tehet szemrehányást neki a másvilágról.
Megvallom, hogy keresztanyám magyarázatai nem mindenben elégítették ki a fantáziámat, több titkot gondoltam Löki mögött, aki húsz esztendeje nem hagyta el szobáját. A titok megoldása egy őszkor, késő októberben valóban elérkezett - az ökörnyál hozta magával a vészkomoly levegővel.
Löki októberben eltűnt házából, amelyre különben is árverés volt kitűzve, amelyet többé elhalasztani nem lehetett. Eltűnése után levelet találtak, amelyet valamely okból kereszt¬anyámhoz intézett. A levélben körülbelül ezeket írta:
- A bűvészt, aki feleségemet elszöktette: meggyilkoltam, és a kút mellett, az öreg fűzfa tövében ástam el. Ha a csendőrök kutatnak utána: csontjait a fagyökerek között megtalál¬hatják. A gyilkosságért leültem a magam húszesztendős börtönét, mert tudtommal körülbelül húsz évet szoktak ülni a magamfajta emberölők. Húsz évet töltöttem börtönben, a magam szobájában. Most elérkezett a szabadulás ideje, rendes rabhoz méltóan örökre eltávozom börtönömből, és igyekszem új életet kezdeni. Isten vele, Klári.
Keresztanyám megmutatta a levelet a csendőröknek, akik valóban ástak is a kút mellett, az öreg fűzfa körül, de a bűvész földi maradványait nem találták meg. Ilyenformán továbbra is rejtély marad Löki a keresztanyám falujában.