Jegyzetek a rétről
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Előbb a Lebő-szigetről írtam, meg azokról a célszerű szegény emberekről, akik ötezer évvel ezelőtt lakták s azóta alszanak a földjében a kőbaltáikkal, a kovakéseikkel, meg a kutyacsontból faragott isteneikkel együtt. Talán lesz, aki elolvassa ezeket az aprócseprő dolgokat is, amiket a mostani szegény emberekről jegyezgettem föl, ötheti barátkozás során. Nem valami különös újságok, sőt némelyik olyan régi, mintha a kőkorszakból volna kiásva. Azt hiszem, inkább a miliő változott itt meg az elomlott ezer esztendő óta, mint az ember. A lebői csőszt egészen jól el tudom képzelni kőkorszakbeli királynak, bizonyosan nagy hódító lett volna belőle s akit a pulija megharapott volna, az azt igen nagy tisztességnek tartotta volna. Abban sincs semmi kétségem, hogy ha egy lebői csonttetemet talpra lehetne állítani és kipárnázni izommal, azt egész bátran be lehetne ültetni a népszövetségbe. A két világot a dombtetőn mindössze harminc centiméter választja el egymástól. A pipacsok és a somkórók elvilágtalanodott szemek gödrében állnak gyökerükkel. (Ha szemük volna a gyökereknek a végükön, akkor se találhatnák meg pontosabban, hol őrölhetnek maguknak csontlisztet. Ebben nekem is nagyon hasznavehető kalauzaim. Ahová a sovány földben nagyon odacsődülnek a gyökerek, ott bizonyosan csontban fog megkoccanni az ásó.)
Nem tudom, az a réteg, amely jóságunkat, rosszaságunkat, bölcseségünket, ostobaságunkat elválasztja az őskortól, kiteszi-e mindig a harminc centimétert.
A rét ezer holdjain csak az ősöknek van temetőjük, de a mai népeknek nincs. Aki végkép kilép a papucsból vagy a csizmából, azt először kocsira teszik és végigdöcögtetik a nagyszerűen ondolált dűlőutakon, aztán kompra teszik és úgy viszik át a vízen a faluba. Ha minden jól megy, bent vannak vele másfél óra alatt, legalább elsirathatják istenigazában. De ha valami zegernye idő van, buckákat elmozdító orkán, istenítéletes hófúvás, eget-földet reszkettető ménkűhullás, akkor nem passzió a réten se halottnak lenni, se halottnak utolsó fuvart szolgáltatni.
A tavalyi nagy télben meghalt a Lebő táján valami öreg zsellérember. Bizonyosan nem erre a vidékre való volt, csak olyan gyütt-ment, aki nem volt ismerős az itteni szokásokkal és nem tudta, hogy rendes ember a kompjáráshoz igazítja a halálát. Zajlás volt-e, mi volt-e, a komp nem közlekedett. Egy nap, két nap, három nap, négy nap. Ilyen időben se koma, se sógor, se barát nem szomszédol, ki-ki a maga kemencéje mellett rágja a pipaszárat. Négy napig virrasztani a halottat egy hó alá temetett tanyán s nem hallani más hangot, mint a lelket látó Bodri szakadatlan vonyítását – ez nem tartozik a lét megkülönböztetett örömei közé még a réten se. Ötödnapra eltemették a halottat az árokparton s persze csak úgy pap nélkül nóbiskálták el. Tizedik napra javult annyit az idő, hogy postát lehetett indítani a hetedik határba, a szomszéd vármegyébe, a halottnak valami rokonához. Csakhogy az befolyásos ember volt, béres, kocsis, vagy micsoda Mezőhegyesen s lármát ütött, hogy az ő halottját nem szentelt földbe temették, hanem az útszélen ástak neki gödröt, esett állat módjára. Igaza is volt neki, el is rendelték az exhumálást s a halottat átkompozták a temető szentelt földjébe. Egyúttal vizsgálatot is indítottak s akkor derült ki, hogy Lebő egy kicsit elmaradt a kőkorszak mögött, mert akkor volt neki rendes temetője, de azóta nincs.
Hát most már lesz. Nem is messze az ötezeréves temetőhöz. A napokban járt kint a megye egy-két hivatalos embere s azok kiválasztották a helyet. Â réti emberek ezután a maguk földjében alhatnak. Szép, meleg, arany csillámos homokban, amiben sokkal jobb fekvés esik, mint az ásócsorbító, goromba széki földben.
A helyszíni szemlére összeverődött néhány szüle, meg ángyó, de nem sokáig őgyelegtek a próba-sírok körül, hiszen abban lesz még módjuk elég, meg is unják majd. Hamar átvádoltak mihozzánk s csodálták fejcsóválva az ősöket, akiknek koponyái az árkok partján vigyorogtak. Föladták a szokásos kérdést: ugyan milyen korbeliek lehetnek?
– Az öregje ötezer, a fiatalja négyezer esztendős – oktatta Kotormány Jánosom a népeket.
Egyik öregasszony végigsimította a kezében tartott lapulevél-legyezővel a legkisebb koponyát.
– Szögényke, – mondja megilletődötten – pedig úgy nézőm, ez is élhetött volna még ezer esztendeig, mert mindön foga mögvan.
Rövid eszmecsere tisztázza a tévedést. Nem négyezer évet élt az illető szögényke, legföljebb húszat. Ezt azonban kevesli a néni.
– Nem löhet az. Mindég úgy hallottam én a régi öregöktül, hogy a följebbvaló időkben száz esztendőt éltek az embörök.
Egy öreg ember szedegeti az őskori kődarabokat a kilapátolt földből, bizonyos Köszönős András nevezetű. Nagyon büszke rá, hogy ő még életiben soha nem gyújtott rá gyufával, pedig mióta az anyatejről leszoktatták, azóta pipán él. Az acélja – ő ugyan acel-at mond – megvan negyven esztendeje, a taplót maga készíti hozzá, a kovát pedig, – azaz, hogy a kohá-t – amióta az eszét tudja, mindig innen szedegeti a Lebő földjéből. Szakember is benne, el kell ismerni róla.
– A sárgaszínű a legjobb, tudja, az úgy szórja a szikrát, mint a tüzes vas az üllőn; a barna is jó, meg a veres is megjárja, hanem az üvegszínűben valami huncutság van, mert az nem szikrázik.
Az üvegszínű az obszidián, messzi vulkánok megüvegesedett lávája, amivel nagy utat kellett megtenni az őskori fütyülős zsidónak, míg a hegyi vademberek közül lehozta a homoki vademberek köze. Hát hallgatja az öreg Köszönős András a beszédet arról, hogy a régi öregek száz esztendeig éltek és megszólal:
– Nono. Úgy köll ezt érteni, ahogy most is van. Ötven esztendeig él az ember, ötvenig mög beszélnek róla, oszt így van ki a száz.
Ez körülbelül így igaz s akkor se mondhatna igazabbat az öreg kovakőbányász, ha az Institut koszorús tagja volna. Az ember addig él, míg van valaki, aki emlegeti s akkor nincs többé, amikor már a kakas se kukorékol utána.
Aki csak szóba állt velem ezen a tájon, mindenkit kikérdeztem, honnan való eredés a családja, mikor kerüllek a rétre, mit tudnak azokról, akiket mindig úgy emlegetnek, hogy „a régi öregek”. Negyven ember közt mindössze egy öregasszonyt találtam, aki annyit tudott, hogy a nagyszüléje anyját Csöngő Balog Ételnek hívták. De az már sehogyse ment a fejébe, hogy a másik nagyszülőjének, az apja után valónak is kellett anyjának lenni, azt is csak hívták valaminek.
– Tudja az Isten, – mondta egy kicsit tamáskodva – azon még sose gondoskodtam.
Nemhogy az ötezer, de az ezer esztendő fogalmát. se bírom megértetni velük. Mintha azt magyaráznám nekik, hogy mennyi a Szíriusz távolsága fényévekben. Mindennap hallom azoktól, akik elballagnak a Lebő tövében, amint meghányják-vetik maguk közt, amit tőlünk hallanak az ősökről.
– Ötezer esztendőt mondott az igazgató úr. Mög hogy itten temető vót. De hát öreg embör vót az apám, hetvenkilencedikben járt, mikor möghótt, nagy időt mögért, látott, hallott sokat, de sose emlegette, hogy itt valaha temető lőtt vóna.
Tizenegy emberrel dolgoztatok, mind oda volt a háborúban, de magától egy se beszél róla. Az adó, a disznó, a búza, a jégeső, a jó kis ásó, a kutya, a macska, a ser vasárnap délután és elkomorodott nagy-nagy csöndök olyankor, mikor hallják, hogy arról értekezünk a Jánossal, tudok-e még pénzt szerezni a jövőheti ásatásra? Mi lesz aztán, teremtő Isten, ha megint elfogy ez a kis munka is?
– De mi lössz itten a télön? – mindig ez a felhördülés koppan bele a csöndbe.
A városi szegénynek eddig is ez volt a miatyánkja s ezt is rossz volt hallgatni. De abban valami különösen szívszorító, hogy most már a paraszt is ezt imádkozza. Tudja-e valaki? Tudják-e azt, hogy a Belsacárok palotáin sohase ég olyan ijesztő menetekel, mint amikor parasztok ujja írja azt rá?
– Mi lössz? Hát úgy járunk, mint a gólyák.
A gólyákra pedig nagyon rossz világ jár az idén a magyar Kánaánban. Kiszáradtak a semlyékek, elapadtak az erek s az emeletes madár most jut ínségbe, mikor már majd a fiókák is tátogatják a szájukat. Kénytelen egy kis külföldi kölcsönhöz folyamodni, vagyis hogy csirkét halászni a tanyaudvar gyöpén. Az ember még csak elnézné neki, de az asszony átkozódik és szidja Isten madarát a teremtőjével együtt. Nincs mit tenni, le kell verni a gólyafészket a kazalról, meg a tanyatetőről.
Magam hallottam, amikor az egyik emberem újságolta a többinek:
– Tegnap én is fölmondtam a szállást a gólyánknak. Úgy jajveszékölt szögény pára jószág, mikor leszedtem a fészkit, hogy jobb szerettem volna mögsiketülni, mint ezt hallgatni. Most már ötödik esztendeje vót a mi kvártélyosunk.
A kevésbeszédű, mord embernek elharmatosodik a szeme, mikor beszámol a kilakoltatási eljárásról.
Nem felel rá senki, csak a száraz föld döngül ángyot, ahogy keményebben vágódnak bele az ásók. Mindenki arra gondol, amire én. A gólya szent madár s távoltartja a háztól a tűzveszedelmet. Aki a fészkét elpusztítja, azt szerencsétlenség éri.
Attól félek, a gólyák meghazátlanítása még roszszabbat jelent, mint az, hogy mostanában a varjak még éjszaka is kárognak a réten.
Hát ilyen beszédek folynak itt, mert tetszik tudni, ezek csak szűklátókörű parasztok. Ne vegyék sértésnek hazánk táglátókörű jelesei, de őket nem emlegeti senki. Erre nézve ugyan nem indítottam nyomozást, de nem tartom lehetetlennek, hogy itt a Lebőn, harminc centiméterre a kőkorszakhoz, esetleg a nevüket se ismerik. Az utolsó történeti név, amit itt emlegetnek, a trónörökösé, a „Rudol”.
Ez igencsak így van másfelé is, hanem itt egészen különös indokát hallottam a Rudolf halhatatlanságának.
– Nem löhet az, hogy möghalt volna a „Rudol”– mondja egy élemedett menyecske. – Én már nagyocska lány vótam akkor, úgy emlékszök rá, mintha tegnap lőtt vóna, mikor rebösgették az esetjét. De mink itt a Lebőn akkor is tudtuk, hogy nem történhetett az mög.
– Miből tudták, lelkem? – Nem ögyébbül, mint abból, hogy itten nem vót kiadva miatta a gyász...
Lebőnek most már lesz temetője, könnyebben rászánja magát az ember a meghalásra, hanem a megszületés még mindig meggondolandó dolog. Tegnap meséltek valami Lakó nevezetű népekről, akiknek a héten szép nagyfejű gyereket adott az Isten, csak már krumplit is teremtene hozzá.
– Mög is sertötte a kézit Mihály a szüléskor – trécselte valaki s erre ütöttem föl a fejem a térképről, amelyikbe eltelekkönyveltem a kőkori sírokat.
– Hát mi keresni valója volt ott a Mihálynak!
– Hát ű az apa. Ű bánt el a gyerökkel, mög az asszonnyal.
– Bába nincsen ezen a tájon? Azt is a Tiszántúlról kell hozatni?
– Hát akinek telik rá. Ugyan itt is van a rétön, arra a tanyák közt, de az is messzi van, mög kocsit is kíván éccakának üdejin, osztán mög a díjját is nagyon mögkéri. Nem gyün ki három pöngőn alul. Így osztán a szegényebbik embör maga töszi mög a szolgálatot az asszony körül.
Alighanem így volt a kőkorszakban is, de abban nem vagyok biztos. Hanem azt most már értem, honnan az a nagy anatómiai jártasság, ami mingyárt az első nap megütötte a fülemet egy idevaló, nem nagyon komolyan mondott, de mégis hátborzongató átkozódásban.
– Akadtál volna körösztbe az édesanyádban!
Ezt ugyan a kutyának is mondják, meg az ásónyélnek is, de, gondolom, a tapasztalatot nem azok körül szerezték.
Pedig micsoda humoruk, micsoda fantáziájuk van ezeknek az embereknek, ha jókedvükben érem őket. Például szombat esténként, mikor kiszámolom nekik a napi héttől hétig tartó munkáért a heti huszonnégy pengőket.
Már kitörülköztek a hamuból, porból, már a vállon az ásó, lapát, mikor odaköszön hozzájuk bizonyos nevezetű Négyökrű József. Beteg ember ez a József, hasrágásos s az ellen legjobb lehasalni a földre. De hogy ne vesszen kárba az idő, ilyenkor a hasrágás mellett picézéssel is foglalkozik. Most is e kettős foglalkozásból jön a Porgány mellől, amely az ősidőkben mint hatalmas folyam fogta körül a Lebőt, most azonban igen hitvány erecske.
Nagyon savanyúképű férfiú ez a Négyökrű, ha halat fogott volna, azt okvetlen ecetes halnak fogta volna ki, s a humorának is van valami cibere-íze.
– No, embörök, – kiált föl a dombra – rágyujtanátok-e, ha dohánytok mög masinátok volna? Mert pipám neköm is van.
Etetik a fenével, aminek itt tíz válfaját ismerik, de ez csak barátságból van, ami abból is látható, hogy végül mégis csak Nagyökrű teszi le az acskót a haza oltárára. Ki cigaretlit sodor, ki pipát töm belőle és Vince, akit úgy is hívnak, hogy sáskabajuszú, az egész respublika nevében hálát mond a nagylelkű adakozónak.
– No, Jóska, adnék neköd valami nagyon jó tanácsot az embörségödért, ha megfogadnád.
– Mondja kend, no.
– Ne a Porgányra eredj máskor picézni, hanem a Tiszára. De úgy, hogy először gyújts alá a víznek, oszt ha fölforr a Tisza, akkor mindjárt főtt halat horgászhatsz ki belőle.
Különös szavaik és különös metaforáik vannak ezeknek a réti embereknek. A Imreolkodást úgy mondják, hogy cubúlkodás, aki dologtalanul sütkérezik a napon, azt szidják, hogy mért pirizsel, aki lassan jár, az lentetve mén s a kötözködő ember izgáncs-ot vet. Ezt mintha hallottam volna már Tiszán innen is, hanem a másik hármat nem találom a Tájszótárban se.
Két szokásmondásakat is érdemesnek látom följegyezni.
Könnyű neki, mikor a kenyér is az ő keziben van, meg a kés is, – ez az egyik. Nagyon ajánlom publicista kollégáim figyelmébe vezércikk-címnek.
A másik meg ez: Kenyere sincs, mégis karajt akar szegni. Ebben meg a mai magyar sors van benne. Mottója lehetett volna az országgyűlés költségvetési vitájának.