Jegyesem
A hitvestársat kit szivemnek szánt a végzet,
Betöltni ifjú vágyamat,
Nem láttam még soha; de egyet bizton érzek :
Hogy élnie kell itt alant.
Kora s kötelmei létét szűk körbe vonják,
Tanyája üde kis szoba:
Szép engedelmesen naponta ott vesz órát
S az anyja nincs távol soha.
Anyám, beszélj neki az Istenről, a Szűzről
S a szentekről unatlanul,
Hadd égessen gyertyát, félvén a sújtó tűztől,
Midőn az ég haragra gyúl.
Milyennek kívánom? Legyen komoly, de gyöngéd.
Szeressen s féljen: így neveld!
Oltalmul hadd vegye véremnek minden csöppjét
S dédelgetőül szívemet !
Így ismeretlenül társam vagy és szeretlek.
Régóta élsz együtt velem,
Láthatlan jegyesem, kit nem nevezhetek meg,
De szólítgatlak szűntelen.
Hogy nem láthat szemem, álmom bűvöl elébem,
Gondozlak s óhajod lesem:
„Mi kívánsz?─ Ime vedd! ─ Vigyázz, az esti szélben
Meghűlsz, ne menj ki édesem!"
Szigort is tettetek, éreztetvén hatalmam,
Szeliden feddlek olykoron,
De letörlöm könnyed a másik pillanatban
S bocsánatért rimánkodom.
Fehér ruhádba’ majd, távol hely rejtekében,
A partra ülsz, ha jő a nyár.
Mily édes lesz veled elszökni észrevétlen,
Ha új vidék bűbája vár.
S mégis, minő sivár mit folytatok, az élet,
Pedig boldogságom, lehet,
Mellettem elhalad s a nagy tömegbe téved,
Hol rá többé sosem lelek.
Lehet, hogy már talán a sors utamba hozta
Imádott eszményképemül,
Lehet, hogy ugyanegy utczán járunk naponta.
De ő mögöttem, én elül.
S hahogy találkoznánk bármely pontján a térnek,
Mosolyganom se vón' szabad;
Hisz ismeretlennel nem ekképen beszélnek:
„Te vagy, kit rég várok, magad.”
Egy nap, ─ csak én tudom, mit szenvedek azóta
Gondoltam: Ő közelg feléd!
S így szóltam: „Te vagy!” Csalódtam, visszavonta,
Midőn kezem nyujtám, kezét.
Azóta hallgatok, azóta árva lelkem
Frigyünk távol bilincseit
Istenre bízza, ki az átfutó szelekben
Növényt nővénynyel egyesít;
Hacsak, hogy megfoszszon bírásától örökre,
El nem ragadta a halál, ─
Gyermekkorába' még, téged, sorsom jövője,
Ki hitvesem sosem valál.