Jakab-napi muzsikások
szerző: Krúdy Gyula
A Menczer név a felvidéken hajdanában, még néhány évtized előtt is, csaknem olyan jó hangzású volt, mint akár az Esterházi név a Dunántúl. A Menczerek voltak a Felvidék mágnásai. Aminek értéke, becse van e földi életben, az mind a Menczeréké volt: erdőségek és bányák, falvak és tömérdek házak. A legenda szerint még a pénzveretés joga is az övék volt. Valamelyik régi Menczer éppen úgy a tallérokra üttette az arcképét, mint akár a király Budán.
De ez már nagyon régen lehetett, mert a későbbi Menczerek már a király tallérjait is nagyon szívesen fogadták volna, de a király nem küldött nekik a tallérjaiból. Azonban mit jelent az, hogy a Menczerek megszűntek a leggazdagabbak lenni? Esterházi nem lehet olyan szegény, hogy Esterházi ne maradjon. A nimbuszt nem a pénzért mérik, meg aztán külsőleg nem is igen látszott megfogyni a Menczer ősök legendás vagyona. A vármegyék székházaiban még ott függtek a Menczerek arcképei, és alig akadt város a lengyel határszéltől Kassáig, ahol egy-egy régi ház - néhol kettő is - ne hirdette volna a Menczerek uraságát. Jóformán még ezek a régi, ódon házak - a kapu felett a szarvasagancsos címerrel - tartották a Menczerekben a lelket. Minden városban még mindig a Menczer ház volt a legszebb, a legnagyobb és a legelőkelőbb, habár az idő folyamán új paloták is épültek a felvidéki városokban. Igaz, hogy a házak nagy része nem volt már a Menczerek tulajdona. Idegenek laktak benne, de hát változtat ez a Menczerek uraságán? Eperjesen vagy Lőcsén az idők végezetéig Menczer háznak fogják hívni a házat, ahol esetleg valami állami hivatal ütötte fel tanyáját. A kézsmárki Menczer János, igaz, hogy csak városi gazda őkegyelme, a templomban, tanácskozásban a saját címeres székében ül, és a fiatal Menczer Pál Eperjesen, bár csak díjtalan joggyakornok a vármegyénél, esztendőnkint temérdek ezer forintot ad ki kezéből az iskolai vizsgálatokon: az ősök alapítványait. Mert az ősök úgy rendelkeztek, hogy az iskolák által kezelt alapítványi összeget mindig egy eleven Menczer ossza széjjel... A lőcsei Menczer Gáspár egyszerű fűszerkereskedő létére kegyura vagy tucat környékbeli templomnak, arról pedig, hogy a temetkezési helyéről egy Menczernek sem kell gondoskodni a világ végezetéig, talán fölösleges is beszélni: sírboltjuk annyi van, mint ahány házuk.
A hangya is elvándorol néha arról a helyről, ahol a napvilágot megpillantotta, sőt, mint újabban a tudósok kiderítették, vannak vándorló fák is Dél-Amerikában. Nem csoda tehát, ha akadtak a Menczerek között is olyanok, akik elhagyták zegzugos felvidéki városaikat, el erdővel borított hegyeiket és a hegytetőkön merengő lovagváraikat, őseik dicsőséges földjét, és a boldogulást más tájakon keresték. Így az Alföldre is elvándorolt a Menczereknek egyik ága, amely az Alföld homokján, az akácfák alatt mondhatatlanul sóvárgott vissza régi hazájába. Mintha csak átutazó vendégek lettek volna, akik elhagyott felvidéki városkájukba talán már holnap visszatérendenek; mindazáltal az Alföldre származott Menczer hivatalt vállalt (már amilyent kaphatott az alföldi parasztok között), és nagy szegénységében családostól együtt örökkön az elhagyott felvidéki kastélyokról és uradalmakról álmodott. Az adónál működött ez az elszármazott Menczer, bár, mint néha emlegette, odahaza főispán is lehetett volna. A gyermekei bár együtt játszadoztak a helybeli gyerekekkel, valahogyan mindig megmaradtak idegennek az akácfák világában. A kis Menczerek éppen úgy ismerték a családi legendákat, mintha a Hernád vagy a Poprád vizében fürödtek volna meg először. Nyaranta az egész család útra kelt, és gyalog és vasúton bejárták őseik birodalmát. Egy esztendeig szólt aztán a rege az ősök lovagvárairól, a csodálatos Menczer házakról és a végtelen erdőségekről. Ezen a réven bizonyos tekintélye volt az alföldi Menczernek a kis alföldi városkában, bár a hivatalban sehogy sem tudott előrejutni. Nem született hivatalnoknak, hanem főispánnak vagy éppen szepesi grófnak.
Nőtt-növekedett a híre a Menczerek felsővidéki gazdagságának. Mikor az adóhivatali Menczer fia legénysorba jutott, és a térképen sorban meg tudta mutogatni azokat a falvakat és városokat, amelyek őseié voltak, hamarosan kapott feleséget is. Mégpedig nem is utolsó asszonyt: Szikora János uram, a város gazdag pékje adta férjhez Menczer Gyurihoz az egyetlen leánykáját.
Az ifjú Menczer Györgyné kardos, határozott és eléggé nyelves menyecske volt. Már amilyen menyecskék azokból a leányokból szoktak válni, akik anya nélkül nőnek fel, és a vén apjuknak is parancsolnak gyermekkoruk óta. Amellett nagyon csúnya sem volt Ilonka, és ha jókedvében rámosolygott az urára, az nyomban elfelejtette, hogy egész héten házsártoskodott, pörlekedett vele a menyecske. Ilonka nem volt komplikált lélek, és tán azt sem tudta, hogy mi fán terem a modem asszony, s így nem csoda, hogy ha más oka nem volt a pörlekedésre az urával, azon veszekedett, hogy azok a bizonyos felvidéki Menczerek, a várispánok és bányagrófok sohasem is léteztek, s így ő csúnyán megcsalatott, midőn Gyurkához férjhez ment.
Gyurka sokszor panaszolta atyjának, aki lassan beleszürkült az adóhivatalba, és már csupán a "Három rózsá"-ban beszélt, bor között, fejedelmi őseiről.
- Nem tudok mit csinálni a feleségemmel! Most már abba köt bele, hogy Menczernek hívnak!
Az öreg felhorkant.
- Válj el tőle. Stante pede, elválj tőle. A nevemet nem hagyom gyalázni egy élesztőből meggazdagodott pugris kölykétől. Kétszáz év előtt még tán a fejét is vétettem volna...
De Gyurka bölcsebb volt, mint az apja.
- Az kétszáz esztendő előtt volt... Manapság már nincs semmi orvosság a nyelves asszonyok ellen. Hisz magáról tudja, édesapám.
Az öreg adóhivatalnok felháborodva rázta meg a fejét.
- A te édesanyád egy valódi Menczer lány, annak még veszekedni is szabad, de a feleséged hallgasson, mert úrral beszél. Különben majd kigondolok valamit, hogy a pékek elhallgassanak. Adj ide tíz forintot.
Két estén egymás után üldögélt az öreg hivatalnok a "Három rózsá"-ban, és midőn már azt is megállapította, hogy a Menczerek Árpáddal vannak egyenes atyafiságban, este, hazafelé menet, felkiáltott:
- Megtaláltam a kulcsot a pékek büszkeségének várához!
Másnapra már teljesen kivilágosodott fejében az ötlet. Gyurkának el kell vinni a pékek Ilonkáját a helyszínre, a felvidékre, a Menczerek birodalmába. Meg kell mutogatnia a házakat, a lovagvárakat, az erdőket és templomokat. A töméntelen gazdagság láttára elhallgat majd az asszonyka.
Gyurka csak a fejét csóválgatta.
- Nem olyan asszony az én feleségem. Annak jobban imponálna egy viskó, ami az én tulajdonom volna, mint tizenhat város, amelyből már semmi sem az enyém.
Az öreg hümmögött.
- Igaz, igaz. Ilonka túlságosan praktikus. De hát meg kell próbálni azt, amit lehet. Csak utazzatok el. Az ötletek majd maguktól jönnek. Vidd el a pékleányt mindenesetre őseid országába. Ha ez sem töri meg hiú gőgjét, még mindig lehet valami újat kieszelni.
Ilona leányasszony eleinte hallani sem akart az elutazásról.
- Ugyan minek dobjuk ki a pénzt? - vetette ellen. - Nem azért keltem én fel hajnalban, hogy a legényekre felügyeljek, hogy most szamárságra költsem a pénzem!
Az öreg pék azonban váratlanul az utazás mellett foglalt állást.
- Csak menj, leányom - mondta olyan édeskésen, mintha cukorsüteményt gyúrna -, nézd meg a Menczerek gazdagságát, ahonnan az urad az évi jövedelmét élvezi. Menj, és nézz meg mindent az utolsó gombig.
Ilona leányasszony gúnyosan nevetett.
- Helyes. Majd felbecsülöm a vagyon értékét.
S erre szépen útra keltek a Menczerek birodalmába.
...A lovagvárak és erdők, a templomok és falvak, valamint a városokban feltalálható Menczer házak nagyon kevéssé hatották meg Ilonát.
- Többet ér ennél egy vajaskifli otthon az apám boltjában - mondta hideg közönnyel.
És ha Gyurka talán az egész felvidéket, minden folyójával és hegyével, ősei tulajdonának mondta volna, Ilona arra is közömbösen vállat vont volna.
- Ami volt, az nincs. Ne bolondozz, Gyurka. Mutass valami olyant, ami még most is a tiétek.
De Gyurka ilyent a legnagyobb körültekintéssel sem tudott mutatni.
Már visszafelé jártak útjukban, midőn egy napon Eperjesre kerültek. Ilona hideg közömbösséggel és láthatólag unatkozva nézett farkasszemet a megyei székház folyosóján függő Menczerek arcképeivel.
- Jobban gazdálkodhattak volna kendtek! - mondta gúnyosan, és a nagy ernyőjével megbökte egy hajdani főispán rókaprémes mentéjét.
A megyeház nem dőlt össze, az egykori főispán nem ugrott ki a rámák közül, mint Menczer György várta. Semmi sem történt, sőt a vén toronyban nyugodalmasan kondított az óra.
- Ezért fejvesztés járt - mormogta Gyurka. - Még nem is olyan régen a fejedet vették volna, Ilona.
- Menjen panaszra az őseihez, fiam, ha nem tetszik - felelte Ilona. - Elég volt már ezeknek a koldusszegény városoknak a látogatásából, menjünk hazafelé. Szegény apám úgy se bír egymaga rendet tartani a legények között.
- Az itteni Menczer házra sem vagy kíváncsi?
- Nem - felelte Ilona. - Van az apámnak elég szép háza otthon.
- Hát akkor menjünk - mormogta lehangolva Gyurka.
Amint a piacon a fogadó felé ballagtak volna, egy tarka ruhás, divatos kalapú fiatalasszonnyal találkoztak, aki szó nélkül a Gyurkáné nyakába borult, és asszonyszokás szerint csókolózni és sírdogálni kezdett. Kiderült, hogy Ilona egyik régi, legjobb barátnője, aki egy Vaczulik nevű katonatiszthez ment férjhez, éppen ebben a városban lakik az urával.
- Aztán hol laktok? - kérdezte Ilona.
- Itt a sarkon, a Menczer házban - felelte Vaczulikné. - Könnyen oda találsz, minden gyerek megmutatja a Menczer házat.
Először történt, hogy Ilona elismerő pillantást vetett az urára.
- Az uram apjáé az a ház - mondta Ilona -, délután meglátogatlak.
Menczer György is időszerűnek tartotta, hogy kihúzza magát, és könnyed kézmozdulatot tett.
- Igen, az eperjesi Menczer ház nagyon nevezetes ház. Egyszer egy király is megszállt benne, azt hiszem, Zsigmond... Ám az igazi nevezetessége Menczer Jakabtól származik. Menczer Jakab tatár fogságba került, és azalatt itthon a felesége dínomdánomozás között töltötte a napjait, ahelyett hogy az ura kiszabadítására sietett volna... Átkozott is lett az az asszony. Még most is hallani néha, Jakab-napján különösen, valami föld alatti zene hangzik a házban. Gyermekkoromban magam is hallottam.
Vaczulikné közbeszólt:
- Pedig ma éppen Jakab napja van. Az uram öccsének ez a neve, s ma nálunk ebédel.
Menczer György komolyan forgatta a mutatóujját.
- Nos, akkor nem is tanácsolom nagyságos asszonyomnak, hogy a ház pincéjébe menjen ma. Valami rettentő az, ami ilyenkor ott történni szokott.
Vaczulikné kényeskedve felelt:
- A pincébe csak a cselédjeim szoktak járni, azok pedig nem félnek semmitől.
- Délután meglátogatlak, Anna - szólt közbe Ilona, és összecsókolódzott barátnőjével.
Gyurka a kávéházban maradt, Ilona pedig a barátnője látogatására sietett, amint az ebédelést a "Sas"-ban befejezték. Megszólított egy gyereket, és az valóban megmutatta neki a Menczer házat. A kapu felett hosszan megnézte az agancsos címert, és magában azt gondolta, hogy Vaczulikéknak talán nem is illendő ebben a házban lakni, amelyen még ott van a Menczer címer.
A két asszony hamarosan túlesett az ilyenkor szokásos megbeszéléseken, de mégis alkonyodni kezdett, mire befejezték a kérdéseket, amelyekkel egymást elhalmozták. Ekkor megszólalt Menczerné:
- És most arra kérlek, kedves Anna, hogy vezess le engem a pincébe, mert az uram még az ebédnél is szörnyen fenyegetett az ottani borzalmakkal. Szeretek a szamárságnak végére járni.
Vaczulikné habozva nézett körül a sötétedő szobában.
- Valami nagyon régi pince az, kedvesem, nincs azon semmi látnivaló. Mi csak a pince elejét használjuk. A cselédek azt mondják, hogy tele van patkánnyal.
- A patkányoktól nem félek. De arra a muzsikára igazán kíváncsi vagyok.
A katonatisztné még habozott egy darabig, aztán neki is megtetszett a kaland. Eperjesen utóvégre ez is kalandszámba megy. Kendőt borított magára, és egy lámpást vett kezébe.
- Vigyük magunkkal az uram szolgáját? - kérdezte félénken.
- Nem. A föld alatti muzsikások akkor tán nem szólalnak meg. Még egy igazi Menczerné előtt sem.
Lementek a pincébe. Nagy, bolthajtásos, beláthatatlan sötétségű helyre érkeztek, amely több részre volt osztva. A ház föld alatti része talán nagyobb volt, mint a föld feletti. Dohos, régi hordók hevertek szerteszéjjel, és meg-megbotlottak egy ászokfában, amikor rémülten megállottak. A falak füsttől kormosak voltak, és a fáklyatartókban egykori szövétnekek maradékai látszottak. Egy darabig hallatszott az utcai szekérzörgés, aztán mély, halotti csendesség vette körül a két asszonyt. A pince pedig még beláthatatlan nagyságúnak látszott, amint tapogatózva, meg-megijedve lépkedtek előre.
Menczerné egyszerre erősen megragadta a barátnője kezét:
- Hallod? - suttogta elfojtottan. - Hallod?
Vaczulikné hideglelősen felelt:
- Hallom.
Bár valójában semmit sem hallott.
De Menczerné hallotta a föld alól, a pince mélységéből jövő hangokat... Előbb csak zűrzavaros, tompa hangok jutottak hozzá a mélységből, aztán mind jobban kialakult a hangzavar. Most már egy síp hangját is megkülönböztethette, majd cimbalompengés vegyült a zsivajba, aztán egy sikoltó asszonyi szózat...
Menczer Györgyné lélegzetvesztetten állott helyén, aztán óriási erőfeszítéssel felemelte a kezében levő lámpát, és a pince mélyébe világított. A lámpás fénye reszkető fénnyel futott végig a barna bolthajtásokon, öreg hordódarabokon és sötét borosfülkéken... És Menczerné az egyik fülkében világosan látta, hogy ott többen ülnek. Három vagy négy különös ruházatú muzsikás ült hordókon. Az egyiknek nagy szakálla volt, és kis cimbalom fölé hajolt. A másiknak olyan fekete haja és bajusza volt, mint egy cigánynak, és sípot fújt, miközben mereven nézett maga elé. A harmadikat... azt nem is igen látta, mert a muzsikások között egy halottfehér női arc tűnt fel, igen nagy, fekete szemű, fekete hajú női arc, amelynek vörös foltok voltak az arcára festve... Ott ültek mozdulatlanul, s körülöttük boroskancsók álltak.
A lámpás kihullott a Menczerné kezéből, és a két asszony sikoltozva futott visszafelé. Megbotlottak, a földre buktak a sötétségben, és jajgatva, mintha az ördögöt látták volna, futottak a régi pincében. Csak nagyon sokára találtak ki a szabadba, és akkor egymás nyakába borultak, és sokáig elkeseredve sírdogáltak.
Menczer György talán mai napig se tudná, hogy mi volt okozója annak a változásnak, amely a felesége viselkedésében beállott, ha az apja, az öreg adóhivatalnok nem világosította volna fel:
- Nevetséges. A lovagváraknak megvolt a hatásuk. A legerősebb lélek sem tud ellentállani egy igazi lovagvárnak.
De mi tudjuk, hogy a Jakab-napi muzsikások változtatták meg az Ilona lelkét, és azóta alázatos és hűséges felesége volt az urának.