Jóslat
szerző: Komjáthy Jenő
Vészt jósol a felhők taréja,
A szél szilaj danába kap,
Az élet kínja, mint a héja,
Vijjogva a szivemre csap.
Fekete fellegek robognak,
Nyomukban az egész pokol,
Követi dúló viharoknak,
Az ég a földdel összefoly.
Harmóniátlan, vad zsivajba
Kitör a szél, a kárhozott;
Kislelküen borulnak arcra
A gőgös földi boldogok.
A porba hullnak büszke arcok,
Sikoltva: "Itt a fergeteg!"
A zivatar zenéje harsog:
Csak rajta! Én nem reszketek.
Átok dulongja ősi telkem,
A tűz már vérem égeti,
Vesszőzi ostoréle lelkem:
Csak rajta! Hisz ez kell neki.
Csókolja felleg ajka főmet!
Nem jő szemembe gyáva köny
A vészharag szivembe tör meg
El nem borít a vérözön.
Ujjongok én a viharokkal,
S a viharokkal kacagok,
A földre ütnek égi joggal,
Én magam is vihar vagyok.
Tapossatok szivemre bízvást,
Dúljátok föl a dús határt!
Nem törlitek a szellemírást,
Mit szívem legmélyébe zárt.
Nem alszik a fáklya, csak lefordult,
Majd eljön még az én napom,
Kiömlik a szivem, vére csordul,
Hogy mi vagyok, megmutatom.
A bűvös vessző kirügyedzik,
A forgó vész gyöngyöt kavar,
A viharok még jobban edzik,
Aki merészet, hőn akar.
Nálam a szó, a titokoldó,
Kimondom én, nem reszketek,
Elmém, e végtelenbe bolygó
Nem léha árnyat kergetett.
Nevem a csillagokba írom
S emberszivekbe égetem,
És túl időkön, túl a síron
Terjed hatalmas életem.
Szivükbe égetem a dalnak
Fényes, örök betűivel;
Mellem kitárom a viharnak:
Jöjjön, aminek jönni kell!