Jókai Mór
szerző: Gárdonyi Géza
Halhatatlan a halandók között.
Nem lehet éppen kellemes állapot egy nagy szellemnek sem, hogy mindig a szemek kereszttüzének sugarát érezze, azzal a gondolattal, hogy: no, ezek most azt lesik, hogy állok, hogyan pödröm a bajuszomat, hogyan eszem, hogyan járok.
És ez untatja is Jókait.
Beleunt a saját dicsőségébe, mint a nyitrai tót a két hétig tartó farsangi fánkba. Többet már nem érhet el, mint amennyit elért és nincs nagyobb vágya, mint hogy valami csöndes zugban gondoktól mentesen élhessen.
Persze, az ilyen jó embernek, mint ő, ez lehetetlen. Ő egész életén át jóbarátainak írt pénzt. Az övé csak a munka maradt, no meg a dicsőség, amit semmibe se vesz.
Életerős, magas és eléggé egyenes ember. A tekintete tiszta, a beszéde csengő, az eszejárása fiatal.
Rendesen fekete ruhába öltözködik és hátul kilógatja a fehér zsebkendőt. A fején paróka. A zsebében ceruza. Az arcán jóságos mosolygás.
De valahányszor a parlamentbe lép, mindig ott lebeg az arcán:
- Unlak benneteket politizáló nép; csupa frázis vagytok és haszonlesés. Legjobban érzi magát a svábhegyi kertjében. Itt megfeledkezik a világról és elbeszélget a bokraival és virágaival, a mindig kedves természettel.
A téli lakása a Bajza-utcában egy roszszul épített villa. A közönség nem is sejti, micsoda puritán-egyszerűségű az írószobája az öregnek. Önképzőköri poéta nem tudna írni abban a szobában, mert az ajtaja szimpla és egyenesen a nagylépcsőről nyílik.
Az ajtó előtt ott szuszog meg mozgolódik folyton egy szolgaember; és a lépcsőn járók kopogása is úgy behallatszik az öreg úrhoz, mintha az íróasztal mellett mennének el.
És ilyen hétköznapi zajban írja ő azokat a bűbájosan szép regényeket, amikben a fantáziájának délibábja ma is a régi tündérszínekkel játszik és gyönyörködteti az egész világot.
Bizony nem érdemes Istennek se lenni anybánya nélkül.
Miért Mór?
Jókai először azért írta magát Mórnak, hogy ne gondolják, hogy ő ír, a Móric. Aztán rajta maradt.
Könyvírók
Az egyik gyermekem, mikor még elemi-iskolába járt, új olvasókönyvet kapott. Nézi a címlapját. A fejét csóválja:
- Hogyan van apuka, hogy ezt a kis könyvet négy ember írta, azt a sokat meg csak egy?
S a Jókai munkáira mutatott.
Jókai otthon
Családi körben Jókai mindig danolgat vacsora után, öregesen.
1894 július 8-9-én szénnel szárítják a szoba egy új falát, ahol ablakot vágattak, a Svábhegyen. Az öreg urat reggel félholtan találja a majorosné. Alig tudták feléleszteni. (Csak maga volt künn az öreg.) Hivatják Demjanovits orvost.
- Hát mi baj?
- A fejem oda van.
Megnézi az orvos.
- Dejszen cserélnék én fejet a képviselő úrral szívesen.
Az öreg nevetett.
Nem is beszélt többet a katasztrófáról.
Feszty Árpád beszélte:
Jókai egész életében mások hatása alatt állott. Az anyja tudva ezt, Petőfit vette rá, hogy rettentse el Laborfalvi Rózától. Petőfi meg is kezdte, de Laborfalvi Róza is hatalom volt már akkor Jókai felett, s ez volt az oka az összeveszésüknek és nem Vörösmarty.
Hogy szeptember végén Jókainál voltunk szüreti vacsorán, Jókai ránk, írókra: Pósa, Herceg és én - ülve beszédet mondott. Azt mondta, hogy maradjunk mindig az ideális dolgoknál. A francia irodalom oly gazdag már, hogy rút és undok dolgok művelésére is pazarolhatja az erejét, de mi még szegények vagyunk. Az életben, - úgymond, - annyi durva, utálatos minden van, de épp azért kell az írónak mindig azt írnia, ami szép.
E pillanatban éreztem meg a Jókai-féle idealizmust, s hogy min alapulnak az ő ideális szélsőségei.
(Jókai): Vörösmarty a világ legunalmasabb embere volt társaságban. Szótalan.
(1894 okt. 25.)
1894 december 30. Jókainál.
A vacsorán Fesztyné Jókai Róza örömmel beszélte, hogy egy olyan ruhát csináltat, amely ibolyákkal lesz szegélyezve, fekete alapon selyem ibolyák. A beszéd másra fordult, de ő megint előhozta.
- Furcsa lenne, - jegyezte meg Jókai, - ha én meg cinniákat hímeztetnék a slafrokom szegélyére és egész nap annak örülnék.
- Az még furcsább lenne - jegyezte meg csípősen Jókai Róza, - ha én meg annak örülnék, hogy dr. címet nyomathatok a vizitkártyámra.
Az öreg úr erre nem tudott felelni.
Elsietett.
Egy más alkalommal Feszty Árpád öszszedisputált valamin Jókaival. Rózát hívta mind a kettő segítségül. Róza az öregnek adott igazat.
Erre Árpád pattogni kezdett.
- Micsoda? - szólt az öreg, - ha te bántod az én leányomat, én is bántom a te feleségedet!
Jókai nem szeretett senkit azzal a benső szeretettel, amelyben más lélekkel azonosulunk, csak épp, hogy akikkel együtt élt, alkalmazkodott hozzájuk.
Szeretni nem tudott.
Laborfalvi Róza vásárló mániája: 14 szoba tele minden lim-lommal, antik bútorokkal és képekkel. - Minden sifonéron ecetes üvegek.
Laborfalvi Rózának egyszer eszébe jut, hogy kirakatja a folyosót velencei mozaikkal. Ki is rakatta iszonyú pénzen. Azután a mozaikon lugzó kádak állottak és annyi lim-lom, hogy senki arra nem járhatott, hanem az udvar felől kellett kerülni, olykor a sárban.
Ez a költekezés persze elnyelte Jókai keresetét. Ehhez jött a Várady-féle harmincezer forintos váltó. Az öreg akkor éjjel-nappal írt és akkor írta a sok rossz regényét.
Feszty azzal mulattatja esténkint Jókait, hogy elmondja neki azokat a történeteket, amiket Jókai megírt. - Az öreg nagyokat nevet rajta s igen csodálkozik, hogy ő írta meg.
Jókainál:
Egy régi szekrény kihúzó fiókján ír Jókai. Előtte két szobor: az egyik a magyar paraszt, a másik Béranger. Koszorúk függnek körül és itt olyan komoly és fenséges: az élő tízezeréves.
De most nyílik az ajtó. Belép egy pirinyó leány.
Jókai mosolyog. Leteszi a tollat. Nem ír dicsőséget: ölébe fogja, táncoltatja.
Így himbálja, ringatja az öreg almafa a virágos ágat.
Szilveszter estéjén társaság. Kilenc tájban ülünk az asztalhoz.
Fesztyné aggódva pillant körül.
- Mi baj? - kérdezi halkan.
- Tizenhárman vagyunk. Jaj, csak hozna az Isten valakit.
Az öreg Jókai ránk pillant. Ő is végignéz a társaságon. Elkedvetlenedik, sőt el is sápad.
- No, - azt mondja, - bizonyosan rajtam a sor.
És egész este bágyadt kedvű volt.
A társaságból a következő évben nem halt meg senki, - de az öreg megházasodott.
Az öreg Móric bácsi és Fesztyné.
Az asszony nyugodt temparamentum, de sohse bírt egy gondolatával se belealvadni más lélekbe.
Vélem, hogy ha a kislánya megvágta az ujját, s panaszkodott, Fesztyné ijedelem nélkül, nyugodtan nézte volna meg és szótlanul kötötte volna be. Nem úgy, mint más anyák:
- Ne ríjj, édes pityikém!
És csók, csók, csók.
Jókai örök egyedülvoltsága.
A felesége mellett is rémséges egyedülvalóságot érezhetett. Szeretni nem szerethette sem az elsőt, sem a másodikat. Mind a kettő úgy bánt vele, mint komisz nők szoktak a cselédjeikkel.
Boldogtalan volt szegény, azért teremtett magának ábrándvilágokat.
Hogy a feleségeiről olyan szépeket írt, az is csak a nagyságából eredt. Micsoda elképzelhetetlen piaci jellem volt volna, ha sebeit mutogatja a világnak.
Jókai házias természetű, munkás, szelíd, jóságas ember, - nem élhetett magános életet. Dehát a nagy embernek méltó életpárja csak nagy nő lehetne. Nagy nő pedig nem szokott születni. Jókai elvette azt, aki elvetette magát vele, - mind a két ízben.
A Kepler-jélenetben a mi nagy Madáchunk örök képet rajzolt minden idők szellemi kiválóságának házassági nyomorúságáról.
Talán öregségére, hogy annyit magánykodott s az a leány megjelent, átgondolta, hogy élete hasonlít ahhoz az orgonistáéhoz, akit esküvőkre hívnak, hogy orgonálja a nászindulót. S abban telik el az élete, hogy napról-napra muzsikál a boldogságról, de neki nincs benne része. Az öreg az elmulasztott családi életet iparkodott pótolni. Élni akart.'§'
Kritika.
Ez a szó másutt azt jelenti: magyarázás.
Nálunk ezt jelenti: becsmérlés.
Másutt: lámpást tart a kritika a kezében.
Nálunk: kulimászt.
Dehát a Jókai-féle író Földre küldött csillag. Lámpás nélkül is megismerhető.
A kulimász-vitézek pedig mindig csak maguk kerülnek mászkosan az utókor elé.
Jókai és emberevő.
Aki ötven esztendeig rágta Jókait, - és nem bírta megenni: Gyulai.
Jókainak vékonyan volt átérzőképessége. Csak a regény főalakját tudta érezni, azt is csak olyformán, ha a ruhájuk egy szabású volt az övével. Innen van az, hogy Jókai regényének a hőse mindig férfi, mindig annyi idős, mint Jókai. A Hétköznapok hőse fiatal legény, Öreg ember nem vén ember hőse vén ember, aki újra megházasodik.
Jókai minden novellája ezzel végződik:
- Bámulj.
Jókai regényeiben nincs igaz ember. Minden alakja, mintha színész volna.
Érezni rajtok a festékszagot.
Nemzeti ajándék.
Csak a címe volt az. Egy jól magzott kiadói ötletnek a címe. Mint a Mikszáth-jubileumkor is.
A nemzet ha ajándékoz, a képviselőház szavazza meg. Az pedig a mi korunkban nem szavazott meg egyéb nemzeti ajándékot, csak az aradi hóhér gazdájának.
Jókai a nemzettől nem kapott nyugdíjat. Blaháné, Újházi, Jászai Mari, Prielle Kornélia igen. Ezek is jelesek, de hatottak-e annyira a magyar kultúrára?
Jókai temetése
Nem volt jól rendezve. Nem volt feltüntetve, hogy író. Senkinek nem jutott eszébe, hogy minden könyvét egy ifjú vitte volna vánkoson: száz ifjú s egy vitte volna a tollát, kalamárisát.
Az érdemrendjeit vitték vánkoson. Nem az volt az ő érdemjele, hanem a könyvei, meg a tolla.
Mintha idegen nagyságot temetett volna Budapest. A magyar bizony idegen Budapesten. De a magyarok is, ahogy ott álltak a ravatal körül... Csak a szónokok hivatalos szomorúsága...
És künn is csak a látványosságra éhes sokaság.
Jókait és Dosztojevszkyt különbözőképp értékelheti az irodalomtörténet, de Jókai a magyar nemzetnek nagyobb volt, több volt. S a két temetés...
Azóta becsülöm, szeretem az oroszt, amióta azt a temetést olvastam.
A temetésen elmondott beszédek üresek voltak, szárazak. Egy gondolat nem volt az összes beszédekben, amely a halott nagyságához méltó lett volna. Mint mikor egy óriás a liliputiak országában hal meg és nem tudják neki való halotti lepellel leborítani.
Még döbbentőbb volt a koszorúk látása, azon koszorúk látása, amelyek nem voltak ott. Az emberek emlékeztek még Kossuth temetésére és összevetették.
Mi volt az oka?
Jókai csillaga sárba hullott. Ezt nem tudták neki megbocsátani. Ha csillag, álljon és tündököljön a magasban, ha szellem, legyen fehér a lába is.
A nép ösztönösen leveszi a kalapját a bálványok előtt, ha megérteni nem is tudja, az emelkedettségüket érzésével tudja tisztelni. Mihelyt azonban a bálvány lelép a piedesztálról s azt látják, hogy ambrózia helyett hagymát eszik, az emberek fölteszik a kalapjukat és nevetnek.
A nép tud tisztelni, lelkesedni s elítélni, - de megbocsátani nem tud. A nép elfelejt ötven évi aratást egyetlen rőkönyért. A nép kegyetlen bíró.
Miért nem lett Jókai egri képviselő?
Jókait egyízben Egerben is jelölték képviselőnek. Az öregúr egy szép vasárnapon el is mondta a piacon a beszédét. Aznap délután történt, hogy a kaszinó mellett két jómódú paraszt beszélgetett.
- Hát én rá is szavalnék, - mondta az egyik - csak azt tudnám, hogy zsidó-e vagy se?
- Nem zsidó, - mondja a másik, - semmi zsidó formája nincsen.
- Zsidónak köll pedig lennie, mert lássa kend, a papok is ellene vannak.
- De hátha mégse zsidó?
A két atyafi gondolkodóba esik.
Arra megy Pásztor Berci, - az ellenzék egyik főembere, - megszólítja az egyik paraszt:
- Ügyvéd uram, tessön mán szíves lönni mögmondani, hogy hát izé: az a Jókai zsidó-e vagy se?
Pásztor Berci vállat vont:
- Móricnak hívják.
Azzal tovább lépett.
Jókaira nem szavazott Egerben egy paraszt se.
A tudós kutya
Egy téli vacsora alkalmával mi ketten Feszty Árpáddal előre felmentünk az emeletre.
Az öreg Jókai ott áll a kék bársony-otthonkában a szoba közepén. A kezében esti hírlapot tart.
- No halljátok, - mondja, - ma olyasmit láttam, amit még sohase. Azt sokszor láttam, hogy a kutya kinyitja az ajtót, de hogy be is csukja, azt még nem hallottam. Ahogy itt ülök és olvasom a lapot, egyszercsak nyílik az ajtó. Odapillantok, hát látom, hogy a Kúnó megyen ki. Fölkelek, hogy becsukjam utána, hát már akkor az ajtó szép csendesen visszahajlik, becsukódik. Hát mondjátok: láttatok már valaha ilyet? A kutyák értelméről már sokat hallottam, olvastam, de még ezt nem.
Ekkor lép be Jókai Róza. Hallja az utolsó szavakat, és mosolyogva kérdi:
- Mi az?
Az öregúr neki is elmondja.
- Sajnálom, - feleli Róza asszony, - hogy elrontok egy regénytémát, de az ajtót az imént nem a kutya csukta be kívülről, hanem én.
Jókai meg a kalapok
Egy svábhegyi estén beszélte ezt Jókai:
- Nekem is kicserélték már egypárszor a kalapomat. Hatvanas években egy nagyfejű képviselő cserélte ki egyszer. Mindig becsípetten jött a házba, és az vitte el. Gondoltam, most már mindegy, a kocsimig csak eltart a kalapja, de mikor rátettem a fejemre, hát leesett a vállamig. Utoljára is kénytelen voltam hátul bedugni a botomat és így vittem a kalapot félig a fejemen, félig a botomon a kocsiig.
Még furcsább esetem volt egyszer az Akadémián. Valami gyűlésre szólítottak be. Onnan meg úgy elvitte valaki a kalapomat, hogy a magáét se hagyta ott helyette.
No még ilyet nem értem, - gondoltam. Ez valami kétfejű ember lehetett, hogy mind a két kalap kellett neki.
Aztán a szavazó-urnában jöttem haza, vagyis van ott egy hagyományos kopott kalap, amibe a szavazócédulákat szokták dobni, - azt tettem a fejemre.
Jókai Petőfiről
Nevezzük Csendes Valakinek, aki ezt elmondta,1894-ben.
Egyszer a télen megnőtt a hajam. A nyírást még senki se számította a gyönyörűségei közé: én is addig-addig halogattam, hogy a hajam megnőtt.
Fesztyéknél vacsoráztam. Nem volt más vendég, csak én.
Fesztyné odafordult Jókaihoz:
- Úgy-e, papa Csendes hasonlít most Petőfihez.
Majd leestem a székről ijedtemben, hogy mit mond majd erre Móric bácsi.
Szemben ül velem. Rámnéz az ő szelíd jóságos kék szemével komolyan és elgondolkozva.
És így felel:
- Csendes Valaki értelmes arcú úri ember, Petőfi pedig se értelmes arcú nem volt, sepedig úri ember nem volt.
És akkor nyugodtan falatozgatva elmondta, hogy milyen volt Petőfinek a megjelenése és magaviselete. Egyszer, hogy Vörösmartynál járt künn Tétényben, a cseléd így jelentette:
- Valami mesterlegény-féle van ideki, vagy köszörűs vagy mi. Be akart jönni erővel, de nem eresztettem, hogy mondok vendégség van, most nem beszélhet a tekintetes úrral. Azt mondja: Petőfi a neve.
Vörösmarty persze fölugrott és örömmel vezette be a vendégei közé.
Rosszképű ember volt, ordináré figura. De ha megszólalt, ha beszélt, akkor volt a szemében valami csodálatos szépség, amit se elmondani, se, leírni nem lehet. Akkor persze mindenki másnak látta őt.
Az ő arcképei nem hívek. Egy se jó. A dunaparti szobor pedig még csak nem is hasonlít reá.
De mindezeket a világnak tudni nem szabad, - fejezte be Jókai. A nemzetnek ideálok kellenek, fényes alakok, eszményi emberek. Az nem fontos, hogy az a dunaparti szobor nem egyezik az ő formáival. A köztudatban annak a szobor-alaknak, annak a fenséges Petőfinek kell élnie.
Azt hiszem, örök titok marad, hogy micsoda hurokkal rántották be abba a hínárba, amelyből csak a halál irgalmas keze szabadította ki, de amikor hallottam azokat a vérlázító suttogásokat a házaséletéről, mikor olvastam azokat a szomorú verseket az ő boldogságáról, amikor láttam az arcán azt a bús némaságot, mindig eszembe jutott a mondása:
- A nemzetnek ideálok kellenek.
A római egyház bölcsen cselekszik, hogy a szenteket csak akkor látja el gloriolával, mikor már a hús és a vér elporladott, mikor már az ember csak lélek.
Mi lenne abból a szentből, akinek már a testi életében ott kellene hordoznia a fején a ragyogó fénykarikákat?
Az emberi művelődésnek is megvannak a maga fénysugaras alakjai. A világi kegyelet azonban jobban siet a szenttéavatással: odahelyezi a kiválót még életében a márvány-talapzatra.
Jókaival is ez történt. Csakhogy Jókai leszállt, hogy maga mellé emeljen egy nem odavaló alakot, s ekközben elvesztette a fénykarikáját. Ez volt a tragédiája. Állta tovább a dicsőséget a fénykarika nélkül. Az emberek pedig ránéztek és vállat vontak:
- Ez is csak ember!
A történelem bizonyára igazságosabb lesz iránta, meg fogja találni a Jókai glórioláját és visszailleszti a fejére.