Jó estvét, uraim
Jó estvét, uraim, ide hallgassatok,
Kedves asszonyaim, jól rá vigyázzatok.
Ifjak, szűz virágok, ti se csacsogjatok,
Rövid beszédemnek figyelmet adjatok.
Hadd szóljak csak hármat a szent házasságról,
A páros életben való boldogságról,
Azután az ágas bogas sógorságról,
Hogy ha várhatjátok, a szent komaságról.
Ádámot az isten mikor teremtette,
A szent házasságot még akkor szerzette.
Éva szépanyánkat olly társává tette,
Ki egész éltében hiv legyen mellette.
Mert a kinek hiv segítő társa nincsen,
Nincs, ki bajaiban reája tekintsen,
Nincs, ki bús sorsában rá nyugalmat hintsen,
Nincs, ki igy biztassa: ne félj, édes kincsem!
De a jó feleség egész boldogsága
A férfinak, kincse, s földi mennyországa,
Ez által eloszlik baja és aggsága,
Mindig gyarapodik öröme s jósága.
Tudta ezt az isten, azért feleséget,
Rendelt a férfinak ollyan segitséget,
Ki férjének adjon mindig tisztességet,
És ezzel megoszsza a bajt, vesződséget.
Ti is hát uj párok! ezt jól megértsétek,
A mig éltek, egymást mindig szeressétek,
Terheteket együtt hiven viseljétek,
Hogyha fáztok, egymást megmelegítsétek.
Csak ugy lesz rajtatok az isten áldása,
Ha egymásban lészen sziveteknek mása,
Igy lesz házatokban — szemetek meglássa —
Bor, buza, békeség, kukoricza, kása.
Ti pedig, kik ez uj pár tiszteletére,
Most összegyültetek ennek örömére,
Hogyha seregteknek nem lészen terhére,
Még csak kettőt szólok, aztán állok félre.
Uraink! asszonyink! kik ide gyültetek,
Rózsaszinű szűzek! a kik leültetek,
Kik asztalink körül letelepedtetek,
Tudjátok-e, ide mért sereglettetek?
Nem azért ám, hogy itt versenyt aludjatok,
Vagy menyasszonyunknak hogy himet varrjatok.
Hanem a hurkákkal hogy itt birkózzatok,
A sörös kulacscsal megbarátkozzatok.
Mert gazdánk asztalát már megterítette,
Késeit, villáit ide helyheztette,
Hetvenöt kenyerét immár felszegdelte,
Száz akós hordóját husz csapra üttette.
De a még mind semmi, hátra az örege,
A konyhában fülel kétszáz verebgége,
A nyárson most pirul hetvenhét czinege;
Hát a sok kicsinált, becsinált csemege?
Szarkaláb, nyúl farka édesen csinálva,
Ürgéknek a nyelvek savanyón formálva,
Kakas farka, tyuk is mézesen fundálva,
Jó káposzta, disznó farkával póználva.
A sütemény készen, laska levesestül,
Kukorícza prósza és málé belestül,
Ableginy, szaladós vakarcs mindenestől,
Forgács, mogyorófánk itt lesz seregestől.
Paszpa helyett lészen gesztenye, turbula,
Vad almával együtt czitrom, netrebula,
Tökmaggal, dinnyével teli iskátula,
Ki ezekből eszik: tudom, nem lesz baja.
Mert jó borunk is van, mellyel enyhítheti,
Elszáradt gégéjét kiki öblítheti;
Szive bánatját is ez elfelejteti,
A szarkatánczra is magát készítheti.
Azért jó uraim! immár hallhattátok,
Kedves asszonyaim! ti is tudhatjátok,
Ha szépen beszéltek, mi lesz vacsorátok,
De semmit nem hozok, ha rám haragusztok.
A jó isten pedig, ki a házasságot
Szerzetté, és nem tilt tisztes nyájasságot,
Adjon mi közinkbe csendes mulatságot,
Üzzön ki közűlünk vétkes nyájasságot.
Áldja meg az isten szép mulatástokat,
Adjon néktek minden lelki, testi jókat,
Hosszú időt, s áldott magokat hozókat,
Férfiakat, gyönyörű számos leányokat.
Áldja meg főképen atyákat, anyákat,
Hogy nevelhessenek nekünk is másokat,
A kikkel élhessünk szerencsés napokat,
Hogy tölthessük vigan pályafutásunkat.
De tán jó volna már, ha versem végire
Mennék, s ezt mondanám már itten végtére:
Az étel és ital szálljon a gégére,
Váljon mindeneknek jó egészségére.
Itt van hát az első tál étel, behoztam,
És hogy el ne ejtsem, mindig imádkoztam;
A szakácscsal jól megfűszerszámoztattam
Bors- sáfrány- gyömbérrel, és meg is sózattam.
Hogy a mi vendégink éhen ne legyenek,
És üres gyomorral haza ne menjenek,
Tehénhus-metéltet hoztam; hát egyenek,
Isten áldásából megelégedjenek.
Ez ám uraim! az a hosszas metélt,
A ki két czigánynak kivágta a szemét.
Itt van, jó uraim, az áldott káposzta,
Tudom a szakácsnénk eztet jól megsózta,
Hogy erre jóizűn sokat ihassanak,
Mint a menyegzőben, ugy vigadozzanak.
Felhoztam a kakast egész taréjával,
Jó puhára főzvén apró riskásával,
A ki ezt jóizűn eszi, meg nem bánja,
Az a Repcze vizét inni nem kivánja.
A leves elfogyott, most hozzuk a tormást,
Mellynek erejétől csókolgassuk egymást.
Rozmaringos neve ezen eledelnek,
Nem való ez minden pimasznak, korhelynek.
Hanem tisztességes, jámbor embereknek,
Ollykor a hasfájó öreg embereknek.
Süteményt is hoztam, de nem csak egyfélét,
Köszörülje meg jól kiki kése élét,
De el ne törjék ám a tányérnak szélét.
Huzza kend meg, bátyó, rekedt hegedűjét.
Felhoztam már a sülteket,
Hogy ezzel találjam meg az ehülteket.
E czinegeczombbal ki jól megbirkozik:
Az, tudom, kedvére jobb izűn borozik.
Valaki kalánját e levesbe teszi,
Kivánom, sok jóban legyen része neki,
Szivvidámításra isten a bort adta,
A mint a zsoltárban szent Dávid mondotta.
Azért is hordóját gazdánk kifuratta,
Teli kancsó borát ide felhozatta.
No hát jó uraim! e borból igyanak,
E lakodalomban vigan mulassanak.
Köszönjük a kancsót; el ne aludjanak,
De a vőfélnek is borocskát adjanak.
A bölcs és az okos a bort azért iszsza,
Hogy elment erejét adja neki vissza.
Halljunk szót, uraim! szomorú hir vagyon,
A szakácsnénk tán csak meghal a konyhában,
Mert a nagy fáradság erejét elvette,
A tűz a jobb kezét nagyon elégette.
De nem is csudálom, illy szörnyű galiba,
Nagyobb ez sokkal, mint a zsidó vak lova,
A kit csak én tudok, nem más, az ebadta!
Mert láttam, a mikor fogát csikorgatta.
Hogyha eszembe jut, sajnálom örökké,
Mink vendégeskedünk, szegény ő szenved-é?
De már régen azért sem vehetem szavát,
Hogy a mult éjtszaka az urával nem hált.
De jaj, mit beszélek! mást kell most gondolni,
Én azt mondom, jó lesz doktorért küldeni,
A ki gyorsan jőne megorvoslására;
De már, ucscse! ennek borsos lesz az ára.
Azt gondoltam jobb lesz, adjon ő magára,
Ki sebére nem kell, adja a torkára,
Ugy kötözze sebét, mint maga akarja,
És a kivel tetszik, azzal gyógyítassa.
Uj hir a faluban, érdemes uraim!
Becsületre méltó kedves asszonyaim!
Mig hát elbeszélem itten panaszaim,
Kérem hallgassák meg egy vagy két szavaim.
A muzsikásunknak nagy baja érkezett,
Véletlen szerencse reá következett,
Mert a hegedűje összetöredezett,
A mellyet a minap jól összeenyvezett.
A kinek hát a táncz vagyon most kedvébe,
Tekintsen jól belé teli erszényébe,
A Miska szép nótát vonjon örömébe,
Csak huszast hányjanak a hegedűjébe.
Máriást is elvesz, ha huszast nem adnak,
De még jobban örül, ha tallért mutatnak;
Ugy mondja: reggelig vigan tánczolhatnak,
Ha pénzt a számára bőven adogatnak.
Vajda! hegedűnek álljon meg zengése,
A sarkantyúknak is szünjék meg pengése,
Mert bucsúzásomnak most lészen kezdése,
Legyünk csendességben, mig lészen végzése.
Elsőben is hozzád hajtom én szavamat,
Kedves édes anyám! én bucsúzásomat,
Mert az isten után viselted gondomat,
Mostan is sajnálom tőled válásomat.
Ezért rád kivánom az urnak áldását,
Szállítsa rád, mint a bő viz áradását,
A midőn elhozza életed fogyását,
Adja meg lelkednek örökös szállását.
Kedves szülő anyám! már te hozzád térek,
Mig uj szállásomra tőletek elérek,
Áldást az istentől én is te rád kérek,
A kit én szivemből szüntelen dicsérek.
Kedves dajkám voltál, szüntelen szerettél,
Jóra tanitottál, a rosztól intettél,
Mint anya lányával, velem cselekedtél,
Most pedig szárnyamra engem eresztettél.
Látod, kedves szülőm, elvisznek mellőled,
Bocsánatot azért kérek mostan tőled;
Én ha elmegyek is szülőm, te mellőled,
Jó gondolatom lesz mindenkor felőled;
A mig csak életed e világon éled,
Mikor pedig élted halállal cseréled,
Adja meg Jézusod te örökös béred..
Kedves lánybarátim! hozzátok fordúlok,
Ha reátok nézek ugyan megujúlok;
De az én szivemben melly igen busúlok,
Hogy már seregiektől más uton indúlok.
Nem lesz már veletek többé mulatásom,
Már férjem házánál lészen maradásom;
Mint az uram fujja, ugy lesz tánczolásom,
Jaj, be hamar elmult az én leányságom.
Az ur tinéktek is hitvestársat adjon,
Férjetekkel együtt soha el ne hagyjon,
Áldása istennek rajtatok maradjon,
Végre az egekbe magához fogadjon!