Jéna
szerző: Surányi Miklós
Egy pillanatig arra gondolt, hogy talán rendezgetnie kellene a jegyzeteit és kéziratait.
- Az egész életem egyetlen nyílt és őszinte vallomás volt - gondolta magában -, illendő volna, hogy halálom után rendben találjak mindent, amivel ezeket a vallomásokat kiegészíthetik az emberek. Sértené a hiúságomat, ha az utókor félreértene.
Körülnézett a Júnó-szobában. Ott volt a zongora, s a zongora tetején a rengeteg hangjegy. Nemrég ide hozatta be az íróasztalt. Az asztal roskadozott a könyvek és kéziratok súlya alatt. Faust, lírai versek, csillagászati jegyzetek, ásványdarabok, kristályok, lepréselt növények, könyvek a színelméletről, a növények életéről s az ember anatómiájáról, etruszk vázák, itáliai emlékek, antik torzók, háztartási könyvek, térképek... - ebben a káoszban bajos lesz rendet teremteni.
Jéna felől erős ágyúzás hallatszik. Este kilenc óra.
Föl és alá járkált a szobában. Elszorult a szíve, arra gondolt, hogy talán néhány óra múlva meg kell halnia. Akárhogy veszi a dolgot, ötvenhat éves korában az ember még nincs készen a halálra. Be kell vallania magának, hogy még sohasem volt olyan fiatal, mint most. A betegsége alatt megsoványodott. Ha a tükörbe nézett, kénytelen volt magát összehasonlítani Antinoos szoborportréjával, és szépnek találta az arcát. Erős volt és ruganyos. Szeretne lovagolni és vadászni és táncolni. És szeretne szerelmes lenni. Jó volna még élni. De ezek a föld alatti morajlások idegesítik. Halálfélelmei vannak. Felhörpint egy pohár vörös bort. Leül a zongora mellé, leüt néhány akkordot, de bosszúsan abbahagyja. Hirtelen elernyed. Csömörrel nézi a kéziratokat. Vigye el az ördög azokat az irkafirkákat, ő ugyan most nem vesződik a rendezgetésükkel. Gondoljon róla az utókor, amit akar. Utókor? Az is lehet, hogy vége a világnak. Mintha megreszketett volna a föld. Az ablaküvegek megcsörrentek. Vagy az ég dörög?
Bum, bum... - Ezek Napóleon ágyúi.
Napóleon. Vajon nem lehetne-e ezzel a barbár fickóval kiegyezni, és megosztozni vele az emberek felett való uralkodásban? A tömegeket odaadja neki; magának csak a kiválasztottakat követeli az elevenek és holtak közül. Igaz, néhány asszonyt még szeretne szeretni. És szeretné, hogyha őt is szeretnék.
Alig van valaki a városban. Napok óta népvándorlás tart észak felé. Lovon és gyalog, batyuval és társzekerekkel, szegények és gazdagok nevetségesen féltik az életüket és vagyonkájukat.
Milyen nap van ma? Október 14. Tegnap még előadást tartottak a színházban. A színészek reszkető lábbal támolyogtak ki a színpadra, a nézőtéren alig néhány ember lézengett. Nehéz az emberekbe lelket verni, amikor a rémület uralkodik rajtuk. Senki sem tudja, hol van a herceg. Jénában rosszul állhatnak a dolgok.
Mi lesz Németországgal? Németországgal? Mi lesz a házával, a kézirataival, a régi olasz képeivel, a preparátumaival, a maga egyetlen és boldogtalan életével? A ház valóságos kaszárnya. Lenn, a földszinten két tucat részeg és győzelemittas francia vadász és tizenhat elzászi lovag duhajkodik. Az éjszaka kifosztották a várost, raboltak, és gyalázatos tetteket követtek el a polgárokkal. Mi lesz majd, ha Napóleon egész hadserege elözönli Weimart? Bizonyára keresni fogják a herceget. És aztán őt magát, a miniszterelnököt, aki sok bosszús órát okozott a császárnak. Lehet, hogy falnak állítják, és hat golyót röpítenek a testébe. Meg kell adni, szép halál volna, csak éppen rosszkor jön, várhatna még egy kis ideig, vagy jött volna előbb, amikor még nem ízlelte meg az élet annyi édességét.
Tulajdonképpen, ha meggondolja, mindössze néhány esztendeje, hogy érdemes élnie. Ötven esztendőn keresztül nem volt egyetlen jó órája, vagy legalábbis nem volt olyan, amelyet meg ne mérgezett volna a démon, aki a lelkében lakik. Tulajdonképpen mindent elhibázott. A fiatalságát átszenvelegte, az asszonyok elől, akiket szeretett, megfutamodott, és tíz esztendeig rabszolgája volt egy öregedő udvarhölgynek, akit igazában nem is szeretett sohasem.
Csodálatos dolog! Egész életében imádta a tökéletes szépséget, és tökéletes szépségű asszonyt csak egyetlenegyet tartott a karjában, s az is megcsalta őt a herceggel. És körülbelül húsz esztendeje itt tart a házában egy vidám, szorgos kezű, de kicsinyes és műveletlen polgárleányt, aki túlságosan rákapott a borra, és éjszakánként fiatal diákokkal és mesterlegényekkel táncol a csapszékekben. Lehet, hogy egy óra múlva már nincs az élők között, és most, itt, a halál fenyegető közellétében be kell vallania, hogy őszintén szégyenli és unja a Vulpiust.
Nemrég levelet kapott Londonból ilyen címzéssel: Őfensége Johann Wolfgang Goethe herceg úrnak... A német anyák megkérik, hogy engedje gyermeküket Wolfgang névre keresztelni, és fogadja el a keresztapaságot. Hallja, hogy Kínában is olvassák a Werther-t, és Japánban színdarabot csináltak a darabjából. Nagy Frigyessel tartja magát egyenrangúnak. Ez a Napóleon, aki most valószínűen főbe fogja őt lövetni, tegnap még azt mondotta róla, hogy szívesen odaadná érte Voltaire-t, és szeretné, ha egy Goethe írná meg az életrajzát.
A Vulpius ellenben kövér és iszákos és közönséges, és most lenn bizonyára vadul járja a táncot a francia chasseurökkel, akik reggel óta dorbézolnak, és részegek, mint a disznók.
Vad lárma hallatszott fel a földszintről. Valaki puskaaggyal döngeti a ház bezárt kapuját. Vagy ez is ágyúszó talán?
Kinéz az ablakon. Sötétség borul a városra. Egyetlen ember sem merészkedett ki az utcákra, a házak ablakai sötétek, az ég csillagtalan, a levegő nedves és hideg, az egész világnak sírbolt szaga van. A kapu előtt két részeg lövész ordítozott. Be akarnak törni.
Goethe becsengeti a titkárját:
- Engedje be őket.
A kegyelmes úr fehér flanell hálóköntösben az ajtóba áll, és tágra nyílt szemmel várja, hogy mi következik. Nagy, fekete szeme most kétszer akkora, mint egyébkor. Kezében a kandeláber reszket, és a gyertya lángjait egymás után fújja el a folyosón átsuhanó léghuzat. A kegyelmes úr nem fél, csak undorodik. Ocsmány befejezése ez ennek a szomorú, de gazdag és forró életnek. És legalább volna valaki mellette, akivel egyenrangúnak érezhetné magát. Rettenetes ez az elhagyatottság ebben a sötétben, ebben a nedves hidegben, ebben az ocsmány zűrzavarban, katonák és cselédek között, éjnek idején. Most jó volna valakinek megfogni a kezét, mert az ötvenhat éves ember újra gyermeknek érzi magát. Könnyen meglehet, hogy megcsúfolva és gyalázatban végződik az a fenséges folyam, amelyet Goethe életének neveznek. A cseléd, akit húsz esztendeje tart a háznál, lenn iszik az ellenséges katonákkal. A titkár a bőrét félti, és nyilván megugrik a hátsó kapun, s magára hagyja gazdáját. Nincs egyetlen férfiú Weimarban, aki most Goethére gondolna, és kirántaná érte a kardját. Egyáltalán, vannak még férfiak a világon? Férfiak nincsenek, csak részeg katonák, és vannak valahol asszonyok, akik ebben a pillanatban talán rá gondolnak, mert valamikor szerette őket, és azok szerették őt.
Most hirtelen szeretne leborulni a világ összes asszonyai előtt, kivéve a Christiane Vulpiust, a kövér cselédet, akinek húsz esztendőt adott az életéből, aki miatt magára haragította Steinnét és Lottét és a világ minden asszonyát, akik Goethére számítottak. Pedig ez az egyetlen Vulpius az, akitől soha nem kapott semmit, akinek nem köszönhet semmit, aki nem jelentett semmit, akinek mindig csak adott, és akiért feláldozta egész életét. Kätchen, a lipcsei kocsmárosleány legalább szerelmet adott, és karjai között úgy érezte magát, mint egy fiatal antik isten. Lotte, a sesenheimi pap leánya adta neki Werthert, és ezzel a világ bámulatát. Steinné nevelte őt udvaronccá, arisztokratává, politikussá és diplomatává; ő adta meg életének azt a fenséges és ragyogó keretet, melyben a költő és a művész a maga teljes emberfelettiségében kibontakozhatott. Ez a Vulpius pedig lerángatta őt az Olümposzról a borozgatások, a háztartási könyvek és a durva ösztönök pocsolyájába. Ó, ha újra kezdhetné az életét!
Mintha az egész ház megbolondult volna. Lenn a földszinten katonák röhögnek és kurjongatnak, cselédlányok sikoltoznak, az istállóban vadul nyerítenek a lovak, mintha tűz ütött volna ki a ház négy sarkán; rekedt és bősz kiáltások hallatszanak fel a szobájába. A katonák, akik holtra itták magukat, asszonyt követelnek. A titkár beengedte a két dühöngő lövészt, s azok fel és alá szaladgálnak a folyosókon. A hálószobát keresik. Kinyílik az ajtó, remegve lép be a titkár, és halálsápadt arccal, szótlanul mered a kegyelmes úrra.
- Meneküljön, kegyelmes uram!
- Hol van Vulpius?
- Nem tudom.
- Mit akartok?
A titkár dadogta:
- Meneküljön, kegyelmes uram. Halálra keresik önt. Az ágyát akarják.
Goethe visszatántorodik. A folyosón eldördül néhány lövés. Mi ez? Vulpius sehol sincs. Csak nem állt a katonák mellé? Semmi sem lehetetlen.
Goethe leroskad a zongora mellett álló karosszékbe, és várja a halált, mint egy római szenátor, akinek házába betörtek a vandálok. E pillanatban nem haragszik sem Napóleonra, sem a részeg francia katonákra, sem a háborúra, sem a sorsra, egyedül csak a húsz esztendő óta ott hentergő kövér szakácsné, a Vulpius iránt érez mély elkeseredést és gyűlöletet.
- Ez az asszony megbecsteleníti a házamat, és alkoholtól zavaros szemmel nézi, hogyan végeznek velem megdühödött és vérszomjas zsoldosok. Védtelen vagyok. Egyetlen fegyver nincs a házamban. Nem bánom, tegyenek velem, amit akarnak. A haláltól nem félek, s ha vége mindennek, legalább vége a szenvedéseimnek is, a szégyennek és a gyalázatnak. De ha valami csoda történik, és túlélem ezeket a rettenetes perceket, megtisztítom magam körül a légkört, amelyet a Vulpius lehelete beszennyezett. Véget vetek ennek a rabszolgaságnak. Szabad és független leszek. Ha arra kárhoztatott a sors, hogy árván és egyedül éljek, akkor ez az egyedülvalóság legalább szép és méltóságteljes legyen. Goethéhez méltó.
Hangosan kimondta ezt a nevet: Goethe.
- Goethe! Ha kimondom a nevem, teljes egészemben megnevezem magamat.
Eszébe jutott ez a mondat, amelyet negyvenöt esztendővel ezelőtt írt Kätchennek, aki bevezette őt a szerelem misztikus birodalmába. Elhatározta, hogy eltaszítja magától ezt a Vulpiust, aki a misztériumból lerángatta őt.
Puskaaggyal döntötték be a Júnó-szoba ajtaját. A mennyezetről lehullott egy darab vakolat, az ablakok megcsörrentek, és Jéna felől ide hallatszott a bömbölő ágyúszó. Két pokoli alak rontott a szobába. Goethe fehéren, kísértet módjára ült a székében, flanell hálóköntösben, magas, fehér homlokával, fehér arcával, és a katonák megrettentek tőle. Az egyik rásütötte a puskáját. A golyó elsüvített a füle mellett, és belefúródott a falba. A lövészek káromkodtak. Az egyik katona feltűzött szuronnyal a kegyelmes úr felé tántorgott részegen. A kegyelmes úr lehunyta a szemét, és várta a halálos ütést.
Ebben a pillanatban eszeveszett sikoltás hasított keresztül a folyosón. A Vulpius sikolya.
Goethe megrezzent, és felemelkedett. A katonák hátrafordultak, elképedve és megdermedve a rémülettől. Egy fúria rontott be az ajtón, dús haja lobogott, arca vörös volt a dühtől és a részegségtől, öklével fenyegetőzött, és irtózatos rikácsolással rávetette magát az egyik katonára. A katona hanyatt esett meglepetésében. A fúria felkapott egy ezüst gyertyatartót, s azt a másik katona arcába vágta. Aztán rúgta és harapta őket, két izmos karjával hol az egyiket, hol a másikat ragadta meg, és kilódította őket a szobából. Utánuk rohant, és beléjük rúgott. Puszta kézzel kiverte őket, mint egy megvadult amazon, egyetlen irtózatos támadással, amire csak asszony képes, amikor a kölykét vagy a párját védi.
Ekkor már tíz-tizenkét lovas katona rohant fel a lépcsőn, és részeg rémülettel nézte a furcsa küzdelmet. A lovasok az asszony pártjára álltak. Tetszett nekik ez az asszony, aki előbb velük dorbézolt, és bámulták roppant erejét, fékevesztett dühét, hatalmas, buja szépségét és félelmetes önkívületét. A lovas katonák megragadták két részeg bajtársukat, lefegyverezték, és kihajították őket a kapun, ki az éjszakába, az utca kövezetére, a pocsolyába, a sötétségbe. És vad lovagiasságuk fellángolásában az amazon királynő vezérlete alatt felmentek a költőhöz, bocsánatot kértek tőle, és biztosították őt, hogy mint testőrök védik az életét minden merénylettel szemben.
Goethe megköszönte nekik a védelmet, aztán a Vulpius elé lépett, és kezet csókolt neki.
- Most folytassátok a mulatságaitokat - szólt hozzájuk barátságosan -, és táncoltassátok meg a háziasszonyt.
Aztán elgondolkozva és lassú léptekkel bement a hálószobájába, levetkőzött, és lefeküdt az ágyba. Lefeküdt és aludt.
Másnap bevonultak a seregek, a vezérkar meglátogatta Goethét, és a weimari hercegség miniszterelnöke a főparancsnokkal megbeszélte a megszállás rendjét. Vulpius még aludt, mert előtte való éjszaka hajnalig táncolt.
Johann Wolfgang Goethe, a weimari titkos államtanács elnöke pedig egy hét múlva feleségül vette Christiane Vulpiust, és a jegygyűrűbe, amelyet az esküvő napján a Vulpius ujjára húzott, ezt a dátumot vésette bele: 1806. október 14.
A világtörténelemnek is nagy napja volt ez. A jénai csata napja. Az a nap, amelyen Napóleon és Christiane Vulpius győztek.