Jávor főhadnagy
szerző: Thury Zoltán
I.
Már jártam egyszer grófi palotában s akkor, mikor az urak is odahaza voltak, nemcsak a cselédek. Ez nagyobb dolog, mint a mekkorának az első perczben látszik, mert nem mindenki mondhatja el magáról ugyanezt tiszta lelkiismerettel. Nem találtam olyan szépnek belülről a grófi házat, mint a hogy azt gimnazista koromban képzeltük el mi kis diákok, mikor nagy álmélkodva vágyakoztunk be a régi, hires Bánffy-palotába. Annak az erkélyén állott Báthory István őnagysága, mikor akasztófára huzatta az egyik Pókait s a mi török, magyar, szász és oláh sokadalom csak volt Erdélyben, az mind ott a hires nagy palota előtt ért véget. Hogyne vágyakoztunk volna utána, olyan volt előttünk, mint a mese.
Ez a másik palota kicsi és semmi története nincs. Egészen uj. A szabadságharcz után idetelepedett valami osztrák gróf, mert itt kevés pénzzel is ur lehet az ember, odahaza pedig annyi a millió, hogy elvész közöttük egy pár százezer forint. A pajtások közbenjárására olcsón szerzett olyan földet, a mit elkótyavetyéltek a gazda talpa alól, megépítette rá a kastélyt s mikor a fia már megkomolyodott és feleséges ember lett, szépen elszenderült az öreg gróf. A fiatal Waldstein tovább gazdálkodott. Felgyujtották egynéhányszor, mert nagyon verte a cselédeit, de hát egy pár kazal, két, három asztag mi egy olyan nagy uradalomban? Nem baj, ha le is ég, csak rend legyen s ne czammogjon az a kutya paraszt, ha kijár a kenyere.
Közben gyarapodott a család is, született egy kisasszony és egy urfi. Nőttek, nagyok lettek, végiggyötörtek egy csomó nevelőnőt, a kit idevetett a rosz sorsa s beléptek a világba. Már két fiatal Waldstein gróf lakott a kastélyban, de az apa bizony már gyengülni kezdett. Megbékült a cselédeivel, rájuk uszította a fiát, lovagolt, vadászott és ivott, ez volt az egész foglalkozása. Néha leereszkedett az asszonyokhoz, hanem az ritkán történt, majdnem eseményszámba ment, ha szóba állott velük. Rendesen csak a legszükségesebbekre szorítkozott, ilyen volt az apja is és ilyen természete lesz a fiatal uraságnak is, mert már kezd beletanulni.
A kisasszony szép, magastermetü leány volt, de hideg, az anyja pedig igazán nem számított semmit. Észre se vették, hogy ott van. Nem termett ebbe a társaságba. Szótlanul elvonult, naplót vezetett szegény még most is, pedig már egy kissé elkésett vele, nem szólt semmibe, örült, ha békességben hagyták. Ha nagy vendégség volt a házban, mindig fájt a feje. A leányát is igyekezett rávenni, hogy naplót vezessen, hanem mikor látta, hogy semmire sem megy vele, teljesen békét hagyott neki. Fájdalmának a maga könyvében adott kifejezést.
Egyszer, nem régiben, a gróf ujsággal jött be az asszonyokhoz. A leány azzal mulatta magát, hogy az öreg franczia kisasszonnyal most már tizedszer vagy huszadszor elmondatta magának első szerelme történetét. Nagyon szentimentális történet volt ez, elesett vőlegény is volt benne s milyen hoppon maradt a szegény menyasszony! A grófné sóhajtott és könnyezett.
- Huszárok jönnek - mondta a gróf s fölmutatott egy levelet. Nem kérdezte senki, hogy miért jönnek a huszárok, hát tovább mondta kérdés nélkül.
- Ló kell nekik, holnap itt lesz négy tiszt tizenkét legénnyel. Nagyon szivesen kell majd fogadni őket.
- Miért? Kérdezte a leány.
- Mert máskép nem vásárolnak. Kényes nép ez.
- Nem vagyunk kupeczek.
- Szép mondás, de jobb katonának adni el a lovat, mint czivilnek, ezek fizetnek jól.
- Ki irja a levelet?
- Valami Jávor főhadnagy, de az ezredes bizta meg vele.
- Nagyon közönséges név.
II.
Mikor lekanyarodtak a huszárok a hegyről, kigyült az udvarra a cselédség s aztán ugy kapkodták el az utolsó közvitéztől is a lovat, mintha régen várt vendégek lennének a katonaurak. A gróf ur a verandán várta be a tiszteket s feszesen köszönt, mintha ő is legalább tábornok lenne. Nem jó előre megmutatni, hogy nagyon várt reájuk. Majd csak benn a vacsoránál lesz szives házigazda, elég az a katonáknak. Azt a nagy szivességet nem ugy értette, hogy ő is meghajtsa a derekát, hanem az asszonyok.... az már egészen más. Az ezredes bemutatta a többi tisztet is és Jávor főhadnagy ur azonnal lement az istállóba, a lovak után nézni. Nagyon futólag köszönt, inkább csak mormogta, hogy örvend a bemutatásnak. A gróf kivágta a mellét s nagyon utána nézett ennek a fiatal embernek. - Furcsa kölyök - azt mondta odabenn a fiának.
A grófnénak ez idő szerint nagyon fájt a feje, a franczia kisasszony pedig a vendégszobákkal volt elfoglalva, egyedül maradt a tágas szalonban a leány. A tiszt urak körülvették, a két Waldstein is közéjük elegyedett. Beszéltek, de néha fönnakadt a társalgás, sokszor néztek az ajtóra.
- Hol marad Jávor főhadnagy ur? kérdezte a gróf kisasszony.
Az ezredes kimentette.
- Tizenhat ló sok munkát ad, azt mind meg kell nézni.
- A tisztieket már mind végig lovagoltam - vetette közbe a legfiatalabb, egy kis szőke kadét.
- Igen? Szép... hagyta reá a leány s már másról beszéltek, a mikor bejött a főhadnagy. Katonásan meghajtotta magát, jelentette az ezredesnek, hogy minden rendben van. Párszor röviden kérdezett egyet s mást, a mi éppen érdekelte s éppen olyan röviden felelt, ha tőle kérdeztek valamit. Mikor jelentették, hogy tálalva van, karját nyújtotta a franczia kisasszonynak s a kis kadét sarkantyu-pengetve vezette asztalhoz a szép grófkisasszonyt. Az asztalnál is távol esett a grófkisasszonytól a főhadnagy, oda sem igen nézett. Mikor fölállottak, akkor találkoztak egy pillanatra. Jávor aztán a franczia kisasszonytól egy levélpapírt és borítékot kért. A kisasszony tovább adta a kivánságát, mert neki éppen nem volt, igy aztán a grófnő is megtudta, hogy Jávor levelet ir ma este. Nem nagyon törődött az egész közönséges emberrel, de azért mégis kíváncsi volt arra, hogy kinek ir?
Reggel majdnem egyszerre léptek ki a verandára. A főhadnagy a kezében tartotta a levelet s az istálló ajtajából magához intett egy huszárt.
- Postára adod.
- Itt nincs posta.
A grófnő adta meg a felvilágosítást.
- Csak két órányira, a másik faluban. Könnyen el lehet téveszteni az utat, ha megengedi, majd én föladatom.
Egy lovász az udvaron jártatta az ezredes lovát, az vette át a levelet. A főhadnagy meghajtotta magát s csak annyit mondott: Köszönöm. Mikor betette maga után az ajtót, majdnem indulatosan vette ki a grófnő a lovász kezéből a levelet. Valami olyanféle név volt a borítékra irva, mint a milyen a főhadnagy neve, közönséges, mindjárt el is felejti az ember. Valami kisasszonynak szólott a levél. Bosszankodott is egy kissé. Valóságos mellőzés az, a hogy elbánik vele ez a két csillagos Jávor, kedve lett volna megmutatni, hogy egy Waldstein grófkisasszony más fajta leány, mint az, a kinek leveleket irkál. A szép leány szinte forrót lehelt, a mint indulatosan emelkedett a keble, megégett volna valami idegen, ha melléje kerül. Az udvaron csak cselédek jártak, nem is türtőztette magát nagyon a haragban. Kiállhatatlanok ezek a közönséges emberek, ha előkelőt akarnak mutatni.
Mikor a fiatal Waldstein kijött, egyszerre a régi kisasszony lett. A fiatal gróf urnak már kezében volt a lovagló-ostor s a ló helyett a lábaszárát csapkodta véle. Leült a nővére mellé, itt szolgálták fel számukra a teát, a gróf urfi cognacot is ivott néhány pohárral s nagyon henczegett. Minden apropos nélkül rámutatott a Jávor szobájának ajtajára s az asztalkán áthajolva hadart.
- Kedvem volna megtanítani valamire ezt az urat.
- Mire?
- Becsületre. Végigverni rajta, tudod, végigverni...
A grófnő végignézett rajta és biztatta.
- Tedd meg.
Aztán hamar elment. Mig lassan végigment a folyosón, sok mindent gondolt össze-vissza. Egyszer hirtelen vissza is fordult, mintha mondani akarna valamit, hanem csak tovább ment. Benn nevetett is. A bátyjára gondolt, a ki végig akarja verni a főhadnagyot. Egy olyan embert! Kiállhatatlan, de azért szép és erős férfi, jó lesz nem kötni ki vele a fiatalabb Waldstein grófnak.
III.
Persze nem minden megy ugy, mint a hogy az ember előre elképzeli. A fiatal Waldstein kilovagolt a mezőre s a gyors galopp elvette a verekedő kedvét. Ha a szél megjárja egy kicsit az ember fejét, okosabbat gondol. A huszárok pedig két napig ott maradtak. Sok ügygyel-bajjal járt, a mig a lovakat behozták a legelőrül s a sok vad csikókba belekeféltek egy kis czivilizációt.
Második nap már a franczia kisasszony adott levélpapirost és borítékot a főhadnagynak, reggel hivás nélkül jelentkezett a lovász a levélért. Igy volt ez a harmadik reggel is s akkor délelőtt állíttatta elő eladó lovait a gróf. De nem csináltak vásárt. Az ezredes gavallér ember volt, nyélbe akarta valahogyan ütni a dolgot, hanem nem értett a lóhoz. Jávor diktált, a többiek csak bólingattak a szavára. Tekintély volt közöttük, nem mertek ellenkezni vele.
- Még, méltóságos uram, még - mondta, a mikor már félreküldött egy egész kis ménest - egy sem nekünk való ezek közül.
Többet is mutattak, azok közül se vált be egy se.
- Könnyebbeket kérünk, van még?
- Nincs több.
- Nagyon sajnálom.
Az öreg gróf ingerülten parancsolta vissza a lovait, de Jávornak egy arczizma sem mozdult meg. A nagyon sajnálom-mal mindent elmondott, a mit akart. A postáról visszatérő lovász levelet hozott neki. Apró, kerek, kis leányi betükkel volt reáirva a czim. Nem olvasta el, hanem zsebre tette. Azután nagyot sétáltak a parkban, ide már a grófkisasszony is elkisérte őket. Össze-vissza csatangoltak. A kis kadét hiába udvarolt, rá se hallgatott a leány, hanem magához lánczolta Jávort és vele beszélgetett.
- Innen hova mennek, főhadnagy ur?
- Én Dorogra, a többiek visszamennek Pestre.
- Azért kérdem, ha majd levele jön, intézkedem, hogy utána küldjék.
- Köszönöm, de nem jön már több. Majd magam veszem át az izeneteket.
- Dorogon?
- Dorogon. Mikor visszatértek a kastélyba, a fiatal Waldstein azonnal megrohanta a hugát.
- Mit beszéltél vele?
A leány izgatott volt, majd hogy félrelökte útjából a bátyját.
- Hagyj!
Az ebédre csak későre készült föl. Sokáig ült a tükör előtt, a nélkül, hogy belenézett volna. Összekulcsolt kezeit lehullatta a térdére s nem is gondolkozott, mert igazán nem nyert formát az agyában semmi. Mikor egy cseléd utána jött, felrezzent. Előbb azt gondolta, hogy beizen valamit és külön ebédel, hanem aztán szinte erőszakos elhatározással sietett végig a szobákon az ebédlőbe. Csak nem fog megijedni egy Jávortól, szégyen, hogy csak rá is gondolt.
Ebéd alatt már nagyon izgatott volt. Jávor ma mellette ült, de azért alig beszéltek valamit. Egyszer gyorsan kérdezte a grófnő:
- Kije van önnek Dorogon?
Mikor a főhadnagy ráemelte szemeit, szükségesnek tartotta, hogy folytassa is a mondatot.
- ...Sok ismerősöm van ott, talán azok között lesz.
Jávor tagadólag intett a fejével.
- Nem hiszem. A jegyző leánya...
- Rokona?
- Nem, menyasszonyom.
- Az?...
Délután készültek a tisztek. A huszárok elővezették a lovakat, a vendégek még beszélgettek egy keveset a verandán. A kis kadet a grófnőtől engedelmet kért arra, hogy még többször is kijöhessen. A grófnő megvárta, mig odapillant a főhadnagy s akkor felelt.
- Jöjjön, jöjjön, nagyon szivesen látjuk.
Mind nagyon melegen bucsuztak, csak a főhadnagy emelte egyszerüen a sapkájához a kezét. Lóra ültek. Vissza is integettek még a kapuból, de azt már nem látta a leány. Egyszerre valami szürkeség rakódott le a szemére, csak nézett, de olyan révedezve, mint a vakok.
Mikor már a por is eltünt a lovasok nyomán, a fiatal Waldstein mondta ki a legelső szót. A hugához beszélt és a hegyi ut felé integetett a kezével.
- Csak az a ficzkó boszantott.
A grófkisasszony jó nevelésü leány volt, hanem azért megfogta a bátyja kabátjának a gallérját s továbblódította maga mellől.
- Eredj innen!
- No mi bajod? Mi lelt?
A leány nem felelt semmit, hanem nagyon gyorsan ment vissza a szobába. Ha nem siet, a férfiak előtt esett volna ki szeméből a köny, ezt pedig a Waldsteinok nem értik.