Járt Konstantinápolyban

Járt Konstantinápolyban szerző: Gárdonyi Géza

(A megszólaló egy magányos életű, felvidéki öregúr, a fővárosi kaszinóknak hol kellemes, hol unalmas tagja.
Kellemes ugyanis a műveltsége, beszélgetése, meg hogy friss szegfű sohse hiányzik a kabátja hajtókájáról, - olyan elegáns, mint valami húszéves mágnásfiú.
De kellemetlen, mikor asztalnál ül.
A zsebe ugyanis japáni papirossal van tele.
Minduntalan elővon egyet, s azzal törli meg a tányérját, pohárát, evőeszközöket, - a száját is, asztalkendő helyett. Összegyűri s veti az asztal alá.
És télen-nyáron hamvas selyemkeztyűt visel. Enni is keztyűs kézzel eszik. Kezet se szorít senkivel másképp, csak keztyűs kézzel.
- Pardon, - mondja olyankor, - de az ittlevő kilincsek miatt húztam keztyűt.
Nyáron kastélyában él, valahol a Kárpátok alján. Csak télre száll Pestre, mint a cinegék. De a Kárpátokban is unatkozik, Pesten is unatkozik. Ennélfogva igen szereti a társaságot, - tisztagallérú embereknek a társaságát, - ahogy ő szokta mondani.


- Hát én ugyan nem írtam soha semmit az utazásaimról, meg nem is írok. De azért azt gondolom: mégse lehet mindent megírni, amiről azt mondjátok, hogy az volna az érdekes az útleírásban.
Én például két napot töltöttem Konstantinápolyban. Azt ugyan megírni nem lehetne. Sok mindenféle akad az életben, amiről betű nem szólhat, noha női társaságban is elmondható és érdekes. Ezt is még akinek elmondtam, hogy miért nem láttam Konstantinápolyt, noha két napig benne jártam, bizony érdeklődéssel hallgatta és velem szörnyülködött. Ámbátor olyanra is találtam, aki nevette.
De még az se mondta, hogy írassam le valakivel ezt a történetet. Nem, ez nem papirosra való. Beszélni is irtózat róla.
Hát úgy történt az, hogy negyven éves koromban találtam végre egy olyan leányt, akinek az arca elfintorodott a macskára, - elfintorodott, hogy egy leánytársa macskát vett az ölébe.
Macska a világ legszebb mozgású állata. Mindig gyönyörködök benne, - ablakon át. De ha valaki felveszi, szinte megfagy a vérem.
Hát nem tudják, hogy a macska a padlásoknak a vadásza! Ahol a gyermekek tífuszosak, kanyarósak, himlősek, az ágyneműjöket először is a padlásra rakják. A macska szereti a puhát, meleget: ráhever, elviszi a szőrén a nyavalyák csíráit az egészséges házba, A halottak ágyneműjét, fehérneműjét is a padlásra viszik.
A nők azután:
- Icuskám, cicuskám, ölembe kedves kis állatom!
Még meg is csókolja némelyik.
Utána aztán gyermeket símogat és gyermeket csókol. Vagy éppen tésztát gyúr. Vagy cukros szelencébe nyul és azzal kedveskedik, hogy a kávémba, teámba ő teszi a cukrot.
A kisasszony huszonnégyéves volt, tisztképű és tisztakönyökű. Se nem púderozó, se száját nem festő. Kissé büszkenyakú és komoly. De a kanalával vette ki a cukrot a szelencéből, úgy rakta a kávéscsészémbe.
Még aznap mondtam neki
- No, magát elvenném, Boriska, ha hozzámjönne.
- Én meg hozzámennék, ha elvenne, - felelte szimplán, nyugodtan.
Csak épp hogy el is mosolyodott.
Két hét mulván elvettem.
Az esküvő előtt persze arról is beszélgettünk, hogy hova menjünk nászútra?
Ő Velencébe áhítozott.
- Hogy szép emlékeink legyenek a házasságunk első idejéből.
- Velencébe? Abba a döglött-hal szagú városba? Nem is divat ma már, Boriska. Csak kereskedőfélék viszik már oda az új asszonyt. Flóriánnál légypiszkos a tálca. A Kvadriban ragad a bőrszék. És a nép Velencétől Palermóig mindenütt vakaródzik.
- Hát nem bánom, - sóhajtott, - akárhova. Csak mégishát olyan helyre, hogy teljes életünkre kellemes emlékünk legyen.
Nem tudtam még akkor, hogy Boriska teljes életében kellemes emlékeket gyűjtöget. A naplója is csupa kellemes emlékkel volt tele írva. Az úton mutatta a naplója legutóbbi kötetét. Abban nem volt egyéb, csak kellemes emlék. Neki a tél első hava és kappanja, a tavasz első hóvirága és kalapja, egy új keringő, egy új cipő, egy premier, de csak egy olyan vendéglő is, ahol még nem j árt, - csak azért volt leginkább becses, hogy kellemes emléke legyen teljes életére. Vélem, hogy hozzám is csak azért jött feleségül, mert kellemesen érintette, hogy olyan egyenesen, röviden intéztem el a házasságunk kérdését.
- Hát hova?
Körülnézgelődtünk a mappán.
Én a Riviérára gondoltam: ott már ismerek minden hotelt, mind a két Riviérán.
De mivel a házasság új életet jelent, valami újat kívántam ebben is: másfelé is nézgelődtem a mappán.
Egyszercsak Konstantinápolyon áll meg a szemem. Ott még nem jártam.
És színes délibábként jelent meg egyszerre a szemem előtt a pálmafák alatt nyugalmasan csibukozó török, ahogy a datolyás és fügés skatulyákra és cigarettás dobozokra festik. Pálmafák, kék ég, kék tenger, fehérpatyolatos turbán, illatos csibukfüst.
Boriskának is tetszett a gondolatom.
Félkiló új filmet vett a kodakjába, hogy a szemmel látható kellemes emlékek se maradjanak megörökítetlenül. Én meg egy hosszú, telegrammot bocsátottam előre egy ottlakó barátomnak, Székács Gyulának:
Kérlek nézz el a legjobb, legtisztább hotelba s rendelj a jövő hét szerdájának estéjére egy kétágyas szobát. Szeretném, ha olyan szobát találnál, amelyikbe ritkán szállásolnak vendéget. Lehet akár a legfelső emeleten is. A fő az, hogy tiszta és csendes legyen.
Zenész volt az a Székács, zongoraművész, zeneköltő is.
Meghalt azóta, szegény.
Szőke fiú volt, nagyváradi, tisztagallérú kedves ember.
Mink persze nem utaztunk a kassai oltártól egyenesen a konstantinápolyi szobába: kiszálltunk két napra Pesten, hogy néminemű bútorokat vásároljunk. Nekem ugyanis női bútoraim nem voltak. Amik anyámról maradtak, azoknak az asztalosa már Rákóczi korában is vén gyalú lehetett: a szú olyan likacsosra furkálta a munkáit, hogy Boriskának nem adhattam. És hát asszonynak való tűkrös asztalka se volt a házamban, termetnéző. Asszony annélkül nem tudja reggel a hátát se megvakarni.
Az a két napi félbeszakítása az útnak bizonyára szerencsés gondolat volt. Mert mind a ketten megismertük, hogy nem vagyunk összevalók.
Ő ugyanis mingyárt az első este kedvetlenkedett, hogy a falat szemlélem és nem őt.
- A Hungáriában,- mondta, - semmi ok nincs arra, hogy a falat nézzük.
- Már pedig én olyan vagyok, - feleltem, - nem bízok semmiféle falban, amelyikre kívülről azt írják, hogy HOTEL. Még a párizsi Rajna-hotelben is, a Hotel du Rhin-ben is órákig égettem este a villamos lángot. Pedig oda csak hercegek és királyok szállanak. Már hát afféle facér királyok.
- Dehát micsoda kellemetlen emlék, - duzzogott, - még ilyenkor is az van az eszében.
- Hát persze-persze...
De nem tehetek róla: ez az egyvalami az, amitől, ha göndör volnék is, felegyenesedne a hajam, mint a kefe serteszőre.
Én falun nőttem fel. Húsz éves koromig csak a tanulókönyvemből tudtam róla valamicskét. No meg a Nincs többé-kezdetű hirdetésekből az ujságok hátán, és másefféle százaranyos kiáltású reklámokból.
Jogász voltam már, mikor először találkoztam vele élő-eleven rút valóságában. Azóta aztán már előre viszket mindig a lábamszára, ahányszor ki kell mozdulnom a kastélyomból.
Nem tehetek róla: ilyen a természetem.
Nekem valami elviselhetetlen gondolat az, mikor este belépek a hoteli szobába, hogy ott talán már várnak... A tapéták mögött, a matracban, a képkeretben, a padlóhasadékokban, mindenféle rejtekhelyeken a belépésemre mozgalom keletkezik. Hallani vélem, hogy örvendő ah!-lehelettel fogadják az ajtóbenyitást és a belépésemet. Mint mikor a paraszti lakodalom ebédjén tortával jelenik meg az uraság inasa.
Csakhogy itt én vagyok a torta.
Mert talán napokig, hetekig nem hált a szobában senki, és a nemzetség már ínségről sóhajtozott. A jöttömre aztán már délelőtt öröm rezgett végig a rejtekeken.
- Végre! - susogták, - végre!
Vén potrohosok körülnyalták a szájukat.
Ifjak homloka kiderült.
Anyák bíztatóan tekintettek a kisdedeikre, gyermekeikre:
- Viduljatok: megszűnt a böjt.
Dehát nappal annyi mindenféle foglalkoztatja az utas agyát, hogy nem is gondol rájuk. Csak este.
No, nekem szörnyű a legszebb holdas éj is Pesten, vagy akár Velencében is, akármennyi mandolinó zeng is a csillagfényes vízen, szörnyű mikor hazatérek, s vetem a kabátom.
Csak fordul eszembe, hogy talán nem vagyok egyedül! Hogy vannak a világon teremtmények, amelyek azt vélik, hogy nagy állatóriás, az ember, semmi egyébre nincsen teremtve, csak arra, hogy őket táplálja. Mint ahogy mink gondoljuk a marháról, szarvasról, disznóról s egyéb szárnyatlan és szárnyas állatokról, hogy semmi egyébért nincsenek a világon, csakhogy nekünk eledeleink legyenek.
No és ezeknek én vagyok a szarvatlan szarvasuk, kétlábú disznójuk, kabátos marhájuk, behemotjuk, leviatánjuk, - Isten ajándéka!
Én: Isten ajándéka őnekik!
Már bizonyára elő is dugják a fejöket és értő szemmel vizsgálnak: fiatal vagyok-e? vagy öreg?
A tapasztaltabbak az arcomat is kémlelik: veszedelmes vagyok-e? vagy buta egykedvűen bocsátkozok az ágyba.
Fiatal párok tán szerelmesen hunyorítanak egymásra!
- Együtt!
Még fiatalabbak csupán erre az alkalomra halasztották a nászukat.
- Valahára!...
S valamennyien ízeket éreznek a nyelvükön.
Talán csettintenek is.
Vagy csupán néma tetszéssel pislognak reám.
- Mingyárt, mingyárt! - tolja hátrább az anya a türelmetlen gyermekeket.
- Maradhassatok már! Ezek a kölykök nem ismernek illedelmet!
S némelyik rendetlen tán rúg is egyet.
Hát itt bizonyosság kell! Másképp én le nem fekszek.
- Micsoda emlék! - fanyalgott Boriska, - micsoda emlék a házasságunk első estéjéről!... Beírhatom a naplóba: férjem az első órában félig levetkezetten villamos-zseblámpással bujkál az ágy alatt és ágaskodik a falra.
- Éppen azért, - vigasztaltam, - hogy kellemetlen emlékünk ne legyen. Emberi méltóságommal ellenkezik, hogy énreám itt fogyasztási szövetkezetek alakuljanak.
- No de itt nem...
- Itt is. Járhatott előttem olyan vendég, aki behozta. Ha nem vendég, hát maga a takarító-asszony. A nagykendőjén vagy a szoknyáján. Megfordulhatott olyan rokonánál. ahol...
- Ugyan ne képzelődjön...
- Ez nem képzelődés. Sajnos, nagyon is kézzelfogható valóság, - ámbátor csak szerecsen lehet, aki kézzel is megfogja. Ha rinocerus bőrű ember volnék, akkor is magára való tekintetből mérgelődnék így. Mert felháborítana az a gondolat, hogy magán itt turista-gyakorlatokat rendeznek bankettel és talán tósztokkal is.
S bizony tovább vizsgálódtam. Megemelgettem a falon lógó képet is a botommal.
Ha a falat Pesten is meszelnék, mint faluhelyen, félórában se telt volna, bizonyára végeztem volna, de azok a fene cifra virágos tapéták...
Boriska még másnap is kedvetlenkedett emmiatt.
Én meg azért kedvetlenkedtem, hogy ő kedvetlen.
Szinte szótlanul jártunk-keltünk, vásárolgattunk, ebédeltünk, vacsoráztunk, - vélni lehetett volna, hogy legalább is negyedéves házasok vagyunk.
Harmadnak már könnyezett is a reggelinél.
- Micsoda nászút! - szipogott, - micsoda emlékek! Első este még csak elszíveltem, de hogy minden este... Mikor lefényképeztettük magunkat, önnek egy lámpást kellett volna tartania, vadászruhában, légycsapóval.
- Nálam nincs légycsapó. Nem értem magát. Minek volna nekem légycsapó? Én ha olyan állatot látok, nem csapom agyon: futok a hotelból. Mert ha olvasta Brehmet valaha, tudhatja, hogy az állatok kétfélék: magányosak vagy társasak. Az oroszlán magányos, a galamb társas. A bálna magányos, a birka társas. A szarvasbogár magányos, a bodobács társas.
- Már az első este láthatta, hogy tiszta helyen vagyunk.
- Az sohse bizonyos. Délelőtt tiszta, délután már lehet, hogy behozta valaki. Lehet, hogy éppen maga hozta be azon a nagyszélű kalapon.
- Már hogy gondol olyat!
- Hm, mintha a maga kalapja valami különvaló kalap volna. Az emeleten rongyot ráznak ki: a rongyból lehullhat, az ilyen nagyszélű kalap felfogja.
- Sohse történt velem: semmiféle állat...
- Nono: nem szemlélődött-e maga is este...
- Az más. Királyné szoknyájába is beleugrik.
- De a királyné nem foglalkozik vele annyira szorgosan: beleveti a lavórjába, beleönti onnan a mosdóvederbe. Nem akartam szólni Boriska, de most már megmondom, hogy a hátamon jégborsók futottak végig. És az se kerülte el ma a figyelmemet, hogy maga ki se törülte a lavórt. Én férfi vagyok, de ha hotelbeli lavórban kell mosdanom, nekiállok a törülközővel és úgy megtörülgetem, hogy szinte beleizzadok. Bocsásson meg, de ez az oka, hogy ma nem csókoltam meg.
- Nem vettem észre.
- És tegnap nem akartam szólni a reggelinél, hogy az ujságtartót a nyelénél fogta meg és nem akartam szólni az ebédnél, de láthatta, hogy én megtöröltem a kanalamat, késemet, villámat . .
- És én nem akartam szólni, hogy nem mi vagyunk a hotelnek az eszcájgpucolói.
- Sajnálom, hogy ily érzékenyen fogja fel, de most már azt is megmondom, hogy miért ettem olyan keveset.
- Ha véli, hogy mulattat...
- A férjnek nemcsak mulattatás a kötelessége. A maga zsemlyéjén egy légy ült. Maga látta azt a legyet, mert ellegyintette. S megette azt a zsemlyét. Br!
- Már csak az utolsó mondat érdekel.
- Az utolsó mondat?
- Az utolsó. Prédikációkban engem csak az utolsó mondat érdekel.
- Ez nem prédikáló, csak mivel férjnek és feleségnek azonos gondolkozásúnak kell lennie...
- Mondja ki nyíltan: csalódott bennem.
- Ebben a tekintetben...
Már akkor vizes volt a szemepillája is.
- Micsoda emlék! - kesergett remegő ajakkal, - ilyen beszélgetés a házasság harmadik napján!... És egyre engem vizsgál, mint valami detektív... Én is csalódtam magában... Viszonzom a nyíltságot: csalódtam magában!
- Énbennem? Mi a hiba énbennem?
- Hortyog!
- Én?
- Hortyog!
- Én?!
- Teljes leánykoromban azon imádkoztam, hogy olyan férjet adjon az Ég, aki nem hortyog. Mert édesatyám is hortyog. Nem lehet meghálni a szomszédszobában se. Mintha vásznat repegetne. Maga nálánál is csúnyábban hortyog.
- Én?!
- Maga. Mintha lóbőrt repegetne.
Szó szóba egyre fagyosabban: a vége az lett, hogy váljunk el. Jobb most, mint később.
Ő mondta ki a szót, s én hamarabb rámondtam az igent, mint három nappal előbb az oltárnál.
Mert különösen bökött az a lóbőr. Mondott volna legalább medvebőrt, vagy párducbőrt, vagy ha éppen erős bőrt akart mondani, mondta volna a krokodilust. De lóbőrt...
- Jó, váljunk.
A holtomiglanra aztán egyikünk se gondolt, pedig hát igazán vallásosak vagyunk mind a ketten.
- Dehát hiába, tisztelendő páter... . . mondtam később a papunknak, - benne van a csontunk-vérünk igazságában: addig az egység, ameddig a szeretet. A többi csak elmélet, hibás följegyzés a bibliában. Hültömiglen hültödiglen az ég törvénye, nem holtomiglan holtodiglan.
- Váljunk. Isten látja a lelkemet, hogy szerettem magát Boriska, de nem egyezik a természetünk.
- Váljunk, - szipogta büszkén, könnyes szemmel.
- Jobb most, mikor még nincs gyermek...
- Jobb, - rebegte, - hogysem életem végéig hallgassak hortyogást.
- Váljunk.
Mégis hát visszavinni resteltem, csak éppen hogy elkísértem az állomásra a vasuti kocsijáig. Még meg is csókolództunk, mikor elváltunk.
- Isten vele, - mondotta könnyezve.
- Isten vele, - mondtam könnyezetlen.
Mert én olyan nővel nem élek, aki megeszi a zsemlyét, amelyen légy ült, és aki nyugodtan fekszik le akármilyen ágyba.
A vonat elment.
Zsebkendővel már nem intett ki az ablakon, sőt ki se nézett többé.
A naplójába bizonyára be se írta már az esküvő után a nevemet.
Hát magam vagyok megint.
Egyetlen gondolatom, hogy telegrammot küldök Székácsnak, ne várjon.
De aztán, mintha valaki azt súgta volna, hogy ebben a lelki zavarodásban legjobb, ha utazok valahova.
Hát csak annyit telegrafáltam:
Ha van egyágyas szoba még tisztább, azt foglald le szerda estére.
S a mondott estén testileg-lelkileg eltörődötten érkeztem Konstantinápolyba.
Mert ha okosan cselekedtem is, hogy mingyárt az elején megszűntettem egy előreláthatóan töviskes házasságot, éreztem, hogy én már házas ember soha nem leszek. Tiszta nő nincs a világon, már hát magáért a tisztaságért tiszta, - bocsánat nagysád, magát elkülönböztetem tőlük, - de a többi... Nincs, nincs tiszta nő, hogy a tisztaság kedvéért volna tiszta, de Boriskát talán mégis lehetett volna szoktatnom, magamhoz igazgatnom. Csak azt ne mondta volna, hogy lóbőr. És nem is igaz, hogy hortyogok, s még rá, hogy csúnyán hortyogok. Ámbátor szépen hortyogni maga Adonisz se hortyoghatott. De nem is igaz, hogy hortyogok: dühéhében találta ki.
Hát mondom: mégis megviselt az ügy. Se étvágyam, se álmom az úton. Nem láttam se Belgrádot, se Szófiát, se Drinápolyt. Csak ültem, mint a beteg darú a kútkáván.
Este hét óra tájt gurult be a vonatom a sztambuli pályaudvarra.
Székács elővált a sokaságból.
- Hát csak magad?
- Magam, hálaistennek. Van-e tiszta szállás?
- Az egekben se lehet tisztább.
- No, hála az Istennek és tenéked! Végre hát megpihenhetek. Az élet legnagyobb kincse az éjjeli nyugodalom. Mióta kimozdultam a kastélyomból, annyit se aludtam, mint a vonatom fűtője.
- No itt akár holnap is ágyban maradhatsz. Majd csak délben kérdezlek, hogy fölkeltél-e már?
- Köszönöm, pajtás, köszönöm.
- De nem a Pelészben van ám a szállásod. Az tele van most. Így május elején mindig sok az idegen.
- Sok az idegen?
- Sok. Tudom, hogy te nem szívesen fekszel olyan ágyba, amelyikből aznap kelt ki a másik. Találtam én neked jobbat.
- Jobbat?
- Jobbat. Van énnekem egy kis hoteltulajdonos ismerősöm, a Péra utca mellett. Özvegyasszony. A leányait én tanítottam zongorára. A hotel arról lehetne nevezetes, hogy sohse száll bele senki. Van úgy, hogy hónapokon át nincs vendége. A kis család mindazonáltal megél. Az asszony ugyanis kitűnően főz. Magyar ételeket is. Van vagy tíz európai itt, aki hozzá jár. Igen kedves társaság.
- Engem csak a szoba érdekel.
- Hát azt is elintéztem. Mondtam az aszszonynak, hogy magányoskodó ember vagy és olyan a házad, mint a habtorta, nagy a gondom, hogy hol találok neked való szállást? Én bizony nem bízok még a PeIészbe se. Gondolkozik az asszony. Végre azt mondja: van neki egy szobája, amelyik a fiának a tanulószobája volt valamikor. Kissé magasan van, de tiszta és csendes szoba. Tíz éve nem is járt benne senki.
- Az való nekem! - örvendeztem.
- De igen szimpla.
- Nem baj.
- Nem engedtem, hogy más szobából vigyenek be bútort.
- Mindenben zseniális vagy, Gyula! Inkább csupasz legyen a szoba, csak tiszta.
A fiáker átdörgött a Galata-hídon, felvitt a török temető mellett a Péra városrészbe.
No, kutya zökögős útak!
Egy nagy útcából bekanyarodott egy szűk sötét közbe. Egy petróleumlámpás alatt megállt.
- Helyen vagyunk.
A ház bizony régi és kicsiny.
A fogadásunkra egy vén portás sántikál elő. Leszedi a kofferjaimat.
Szűk lépcsőn megyünk fel gyertyával.
A harmadik emeleten benyitunk egy egyablakos szobácskába. Valóban diákgyereknek való. Az ágy, mint a hó, olyan. Dívánágy. Dehát tíz éve nem hált rajta senki. A tisztaság a fő. Az pedig van. Látszik, hogy készültek rá. A padlót is megsurolták: érzik a szaga. Az ilyen szag kellemesebb nekem akármilyen párizsi parfőnösbolt minden illatánál.
Szerettem volna mingyárt megfürödni és lefeküdni, csak éppen hogy egy csésze teát ittam volna meg, de Székács annyira örvendezett a megérkezésemnek, hogy fenn kellett vele maradnom.
- A vacsora vár bennünket, - sürgetett, - ne sokat késsünk. Tabldot. De nehogy szmokingot végy: csak ahogy vagy. Itt polgárias, családias az élet.
Nagyjából hát megmosdottam, s mentünk le az első emeletre az ebédlőbe. Vagy tizen ültünk ott az asztalnál, - hölgyek is vagy hárman. Valóban kedves társaság lehetett, - a háziasszony valamennyinek bemutatott, - de bizony én annyira el voltam törődve, hogy a csevegéseknek jobban csak hallgatója voltam. Székács mellett ült, s a hazai ismerősökről kérdezősködött. Oly kiszakadottnak érezte magát Magyarországból, hogy szinte lobogott a szeme örömében.
- Innen elmentünk, - mondta, - egy török sörházba. Meglátod, hogy mennyire érdeklődnek irántad.
Nem értem a szavát, tehát rábólintottam. Meg kell tennem, hogy még vagy egy órát töltsek vele.
Hát mikor lemegyünk, odaszólok a portásnak:
- Fürdőt kérek, mikorra visszatérek. Úgy egy óra mulva.
A portás rámbámul.
- Az nincs itten, kéremássan...
- Itt, - mentegetődzik Székács is, - csak közfürdők vannak. De hiszen bizonyosan hoztál mosdókeztyüt: azzal lavórban is megfürödhetsz.
No ez nem tetszett.
Kedvetlenül léptem ki vele az útcára, vagyishogy a kisközbe. Székács elől. Én utána. Mert bizony az az egy petróleumlámpás csak magamagának világított.
- No, - mondtam is, - itt igen becsületes emberek lakhatnak, hogy az utcákra ennyi világosság is elég.
- Hát bizony, - felelte Székács, - éjjel nem tanácsos, hogy egyedül járjon akárki is itten. A mult héten gyilkoltak meg egy török katonatisztet amoda lejjebb, Galatában. Ma se tudják: kik. Órája, pénze hiányzott. De most már hát itt a főucca: a Grande rue de Pera.
Csakugyan széles útcára érkeztünk, de bizony az se volt sokkal világosabb. Szinte jólesett a szememnek két fehér lámpásnak a látása, az útca bágyadt petróleumlámpásai között.
Ahogy előtte elmentünk, láttam egy tekintettel, hogy hotel. A két lámpás a Metropol névre világított, s még valami görög névre, - nem tudom már micsoda - idesz, - adesz vagy pulosz, - kulosz, - rulosz.
- Ide görögök szállnak, - mondta Székács.
S még vagy száz lépés: valami sörszagú vendéglőbe érkeztünk. Török és görög uralt üldögéltek benne sör mellett csöndesen.
- Nohát sört nekünk is.
Beszélgetünk.
Szakács nehányszor körültekint.
- Nézz oda majd, - mondja, - az ajtó mellett való asztalra, balról. De ne mingyárt. Öt detektív ül ott. Látni fogod, hogy téged figyelnek. Gondolom: az a fiatal vastagszemöldökű fog téged kisérni, amíg csak Konstantinápolyban lész.
Elmosolyodtam, aztán nem érdekelt többé.
Még Abdul Hamid szultánkodott akkor.
A beszélgetésbe belemelegedtünk. Egy órából kettő is lett, mikor hazajuthattam. Az útcákon már akkor egy lelket se lehetett látni. A lámpások mégálmosabban világítottak. Sötétség, lóhulladék-szag, kóbor kutyák.
Székács elkísért az ajtóig.
Nézem az órámat: pont éjfél.
Alig állok a lábamon a fáradságtól.
No, vetkőzzünk hát, mosakodjunk és azután omoljunk a nyugalom boldog puhájába.
A csend, az ágy fehére szinte már előre altat.
A kabátot és a mellényt egyszerre vetem le, hogy mentül előbb belejuthassak az álomba. Se fogas, se ruhaszekrény, hát csak a szék karjára kanyarítom. Oldom a nyakkendőmet.
De akármilyen álmos voltam is, azért végignéztem a falon. Már hát csupa szokásból. Se kép, se faliszőnyeg a díván mögött, csak a fal puszta fehérsége. Csupán egy nagy pont a díván fölött egy arasznyira: láthatóképpen rajzszög. Rozsdás régi rajzszög.
Oldom a nyakkendőmet.
S ahogy ágynak fordulva oldom a bogot, álmos szemmel is feltűnik nekem, mintha a rajzszeg feljebb volna, mint előbb láttam.
Bizonyosan rosszul néztem az előbb, - vélekedtem, - fáradt és álmos szememmel: a rajzszeg csak ott volt előbb is.
Letettem a nyakkendőmet a szék vállára. Gombolom a galléromat is.
S ahogy megint a falnak fordulok, látom, hogy a rajzszög mozog.
Mozog a rajzszög: halad fölfelé.
Kapom a gyertyát:
- Mi lehet?
Az első gondolatom abban a percben különösképpen a teknősbéka volt, hogy valami apró fajta teknősbéka.
Csak a második gondolatom korrigálta az elsőt:
- Teknősbéka nem mászkál a falon. Csak bogár mászik falon. De micsoda bogár hát?
Teljesen ez volt a gondolatom: micsoda bogár? Merthiszen ismerem én a kertemnek minden bogarát, s tudom, hogy kerek bogár csak egyetlen egy él a zöldvilágban: a katicabogár. De ez sötétebb a katicabogárnál, és ekkora katicabogár nincs még tán Indiában se.
- Mi lehet?
Mondom: hogy hirtelenében mindenre gondoltam, csak arra az egyre nem, a százaranyas szörnyűségre nem. Akkora volt, hogy arra nem gondoltam.
Még akkor is, hogy a gyertyát közelebb viszem hozzá, még akkor se hittem a szememnek.
Mert a bogár megállt a falon. Megállt dacosan. Mintha még ő botránkozna meg én rajtam.
S én szinte kővé meredtem az iszonyattól, kővé meredtem azon rogyón, ahogy álltam: a kezemben a gyertya és a szemem bizonyára karikás.
Nohát Vörösmartyként:
Nem érez az, ki érez szavakkal mondhatót.
Csak álltam és meredtem, mint falusi mészárszék falán a mészároscímer. Még pillantani se tudtam a szememmel. Hogy ami nekem kicsinyben is irtózat, most ime itt az óriása! A Góliát! És áll és néz az is nagy voltának nyugodt tudatában. Szinte várom, hogy rámkiált:
- Ilyen későn kerülsz te haza?
A következő percben már öltöttem a kabátomat, gomboltam a galléromat és kötöttem a nyakkendőmet. S álltam, mint Herkules a kettős út előtt.
- Hova?
- Akárhova, csak itt nem!
Eszembe villan a görög hotel. A főútcán van és nagy hotel. A lámpása legalább nagy.
Fogtam a gyertyát, - mert a lépcsőn nem volt már világosság. Az öreg sánta csodálkozva dugta elő a fejét. De semmit sem kérdezett, csak fogta a kulcsot és illesztette az ajtóba.
Kint vagyok ismét a kisközben.
Jobbra a világa-únt petróleum-lámpás. Balra sötétség, amelyen által kell haladnom, hogy kijussak a Péra-útcára. A köz olyan hajlott, mint a kifli: nem láthatok rajta végig.
Megindulok csaknem tapogatódzva.
Mikor túl vagyok a hajláson, meglátom a Péra-útca bágyadt világosságát. De azt is látom, hogy az útcám végén egy török áll.
Már hát csak az árnyéka.
A törököt nem látom.
De a falnak az árnyékán ott a fez, meg a botja.
Tehát török.
Ámbátor Konstantinápolyban a görög is fezt visel. Láttam az állomáson, meg a hídon, hogy mindenki fezt visel. A perzsa is, örmény is, kurd is, úr s paraszt egyenlőképpen. Talán még Allah is a török csillagok fölött.
Az árnyék csak áll. Áll, mint valami szobor.
Én is megállok.
Eszembe jutott, amit Székács mondott, hogy egy török tisztet meggyilkoltak azokban a napokban éjjel. A mi sötét kis útcánk éppen alkalmas az efféle barátságtalan műveletekre.
Állok. Nézek.
Jobb volna tán, ha az útca másik végére kerülnék?
De milyen az a másik útca?
Hátha még sötétebb?
Hátha éppen csatornát ásnak benne mostanában, s tele árokkal, gödörrel?
Állok. Nézek.
Csak legalább revolver volna nálam. Elvették tőlem a török fináncok az állomáson. Egy ujságpapiros volt a kofferemben, azt is elvették. Abdul Hamid idejében még a Bédekkert is elvették az idegentől.
Állok. Nézek.
Végre is azt mondom: itt csak kettő közül választhatok: vagy visszatérek a hotelembe, vagy nekimegyek annak az embernek. Lehet utonálló, gyilkolásra is kész, de lehet, hogy csak az a detektív, akire Székács figyelmeztetett. Ha utonálló, meglátom a mozdulatáról. Van botom: kiáltok és ütök. Ütök a szeme közé. Beütöm a legközelebbi ablakot is ha kell, és kiáltok:
- Hej, segítség!
Hogy is lehet törökül segítség?
Akárhogy, megérti a kiáltó embert az állat is.
Dehát lehet, hogy csak detektív.
Ha detektív, megmondom neki, hegy igen hálás vagyok, ha tovább is kísér.
Megindulok.
A lábam alatt nagyot csörren valami bádog, tán szardíniás szelence. (A török minden szemetet kihány az útcára, ahogy Székács magyarázta. Ami rágható, megeszik a kutyák. Ami nem rágható, ott várakozik a kövön a legközelebbi felhőszakadásig. A Péra-városrész csupa domb. )
Mikorra megint fölnézek, az embert nem látom.
Behúzódott valami zúgba? Onnan les?
Visszatérjek-e?
Nem, vissza nem!
Én még ülni sem ülhetek abban a szobában.
Még állani se.
Még az a ház is iszonyat nekem. Ha majd reggel kihozatom belőle a kofferjaimat, odaadom a kulcsokat a szolgának: előttem nyissa fel, és rakjunk ki mindent egyenkint kellő forgatással, megütögetésekkel az asztalra. A koffert is megvizsgáljuk aztán, s megverettetem a folyosón.
Megindulok az útca közepén. Fülelve persze jobbra-balra, hátra. A botom is sujtásra készen a markomban...
A végére érkezek, meglassúdok. Vajjon a szögletről fog-e megrohanni?
És szinte imádkozok: bár kopogna erre még valaki, hogy az utonálló ne csak rám gondoljon.
Senki.
Az útcák csöndesek. Csak a kutyák visonganak, veszekednek a szomszéd-utcában.
Megállok.
Még visszatérhetek...
- Nem: megfojthatnak, leszúrhatnak, agyonüthetnek, de abba a szobába nem térek vissza!
Törökverő őseim legyetek velem!
S kiléptem nagy bakalépéssel a nagy útcába.
A rabló, a gyilkos nem mozdul sehonnan.
Akkor aztán már csak hátrafülelve siettem az útca közepén. Csakhamar elő is fehérlett a görög hotel két acetilénje, és könnyebben lélegzettem.
Az ember ma sem tudom hova lett.
A kapuban persze már nem gondoltam vele többet. Becsengettem, mintha siketnek csengetnék.
- Van-e itt olyan szoba, amelyikben háborítatlanul aludhatok? Érti, hogy mit mondok? Itt egy medsigye-tallér, hogy jobban megértse: egy tiszta szoba kell! Mert énnekem az a nyavalyám, hogy iszonyodok minden olyan teremtéstől, amelyiknek több a lába négynél. Ha olyan szobát nem adhat, adjon akkor egy széket ide a kapu alá: itt fogok ülni reggelig a maga ajtaja előtt.
A portás, - szakálas, borzas komoly görög, - álmosan és megbotránkozva rázta a fejét:
- Itt minden szoba tiszta.
A tenyerébe pillantott, a tallérra. A zsebébe ejtette.
- Itt csakis tiszta szobák vannak.
- Nohát a tiszták közt is a legtisztábbat nyissa meg nekem. Dupla a borravaló.
A portás leakaszt egy kulcsot, s megindul előttem: fölvezet egy dobogós falépcsőn az első emeletre vagy félemeletre. Megnyitja a legelső ajtót. Meggyujtja a maga gyertyájával a gyertyámat. Otthagy.
A szoba petróleumszagú. A fal pompéji vörösre festett tapétázott. Az ágy vasból való. A mosdó fehér márvány. Kép nincs.
Nézem a gyertyával a falat.
Nem látok semmit.
Levetkőzök, lefekszek, de a gyertyát égve hagyom, azon fáradtan és aggódva kémlelem egyre a falat.
Valahol a szomszédban verő óra ketyeg, vagy hogy a folyosón vagy a portásnál.
A szememhéja mintha kilónyi ólomsúlylyal nehezedne a szememre. De azért fel-felnyitom és nézek a falra.
Még a hármat hallottam, hogy verte.
De nem aludtam én másfélórát se: pokoli dübörgés ébresztett fel. Mintha egy ezerhektós üres hordót gurítottak volna végig kiálló köveken a szobám padlásán.
A, gyertyám még égett. De csak húnyt szemmel látom, hogy ég.
Hallgatódzok:
-Mi az?
Megismerem, hogy a lépcső dübörgése. Falépcső. És épp a szobám alatt, és feljebb is a szobám mellett. Szőnyeg nincs rajta. Szeretném megnézni a falat, de szinte ájultan fekszek. Csak a fülem él.
Néhány perc mulva megismétlődik a dübörgés, aztán egyre gyakrabban.
Aztán az útcán különös kiáltozások kezdődnek, - mint mikor vásárban kiáltoznak az árusok. S nagy csodálkozásomra ezt a kiáltást is hallom:
- Kutyaa! Kutyaa!
Fülelek, hogy magyar ember is van-e az árusok között?
De másik hang is kiáltozott:
- Kutyaa! Kutyaa!
Később tudtam meg, hogy a babnak a neve kutya törökül, az ott kedvelt magazánbabnak. Májusban azt árulják ott a kertészek.
Az alvásról persze szó se lehet többé.
Megnyitom nagynehezen a szememet, - mintha zsindelyszegekkel volt volna leszegezve. A gyertya ég, de a világosság nappali.
Nézem az órámat: négy és fél.
Nézem a falat. Ócska, vörös tapéta.
Legjobb, ha fölkelek s elmegyek a fürdőbe. Tán ott is alhatok. Vagy hogy majd délután.
Ahogy az ablak csipkekárpitjához nyúlok, hogy elvonjam, egy lencsényi pont megmozdul a kárpit mellett és futton igyekszik az ágy mögé...
Nohát olyan gyorsan még nem öltözött fel senki abban a hotelban.
Hétig a szomszédos kávéházban búslakodtam. Akkor megindultam a szállásom felé. Találok tán egy bérkocsit: megyek egyenesen az állomásra.
Tudtam hogy a hotelem a tenger felé menet jobbra van a főútcától, de szélesebb útcát találtam, azon tértem le.
Az útcákon már csak tejárusok, halárusok és zöldségárusok nyüzsögtek. Azok kiabáltak olyan veszettül. S közben, közben azt is, hogy:
- Kutyaa! Kutyaa!
Egy-egy ház ajtaja megnyílt és cselédféle vásárolt tőlük. Másutt szemetet dobtak ki az útcára. A töméntelen sok rókaszínű kutya éktelen dühvel verekedett össze a kidobott utálatosságokon.
De mondom, ez még Abdul Hamid idejében történt.
Egy széles útcába jutottam. A kövezet abban is egyenetlen, régi, szemetes. Egyszercsak egy szép nagy házat látok, sárgát. A kapuja széles fehér márvány. A házon méltóságos aranybetűk:
Hotel Bristol.
No hála Allahnak: ez bizonyosan elsőrendű hotel!
Mingyárt be is lépek. Szép előcsarnok, európai képű portás, aranygalléros, tekintetes atlétaember.
- Van-e rézágyas szobájuk?
- Másféle nincs is.
Egy frakkos ember is kitekint a büró ajtaján:
- Nálunk kérem minden réz és márvány.
- Ez kell nekem!... De legelőször is fürdőt adjanak.
Meg se néztem aztán a szobát, csak siettem a szolgával a kis hotelbe. Megfizettem ott is az egy napot. S vissza.
A harmadik emeleten választottam szobát. Szeretem, ha a levegő tiszta. A kutyák ugatása se hallatszik talán annyira fel a magasba.
A szoba hát csakugyan nekem való: rézágy, réz éjjeli asztal, eperszín plüss díván, márvány mosdó, hamuszín tapétás fal, kétméteres ablakok.
Az álmosságtól szinte támolyogtam. A fürdő is jóval melegebb volt, mint kellett volna. A hideg csapon nem jött ki semmi víz. Hát szinte támolyogtam, mint aki reggelig dorbézolt.
Bizony lefeküdtem én megint.
Aludtam volna tán estig is, ha a török nap be nem süt az ablakon, s épp az arcomra, - s egy török légy is nem érdeklődik irántam, épp az arcom iránt.
Nézem az órámat: a kettősön a mutató.
Akkor már hogy pihent szemmel nézek körül a szobában, látom, hogy a bútorok kopottak és a tapéta helyenkint fakó. Az ágy mellett látszik, hogy ujítottak a tapétán vagy két méter magasan. De az újítás is avult már. Ahogy a nap oda is tűz, gyanus szeplőket látok a tapétán. A térdem egyszerre remeg, mint villán a kocsonya. Vizsgálom a rézágyat, a lepedő alatt: sárga port látok a matracon. Csakúgy felhődzik ahogy mozdítom.
No, méltóságos Bristol, te se látsz engem többé!
Búsan bandukolok le a lépcsőn.
- Mikor indul a vonat vissza Európába?
- Este nyolc s háromnegyedkor, - feleli a portás.
- Elutazok.
Arra már nem emlékszem, hogy hol ebédeltem, vagyhogy egyáltalán ebédeltem-e? Csak arra emlékszem, hogy amint kifelé bódorgok úgy négy óra tájt a Bristol útcájából az útca végét szinte elrekeszti egy karcsú emeletes ház, amilyen sok van Konstantinápolyban, - hogy csak 5-6 méter a szélessége, de négy emeletre is felnyúlik.
A ház nem fogta volna meg a szememet, régi, dísztelen, vakulata fakult, de az egyik ablakon a földszinten magyar szót látok arasznyi piros betűkkel:
Magyar vendéglő.
No ide betérek: megnézem miféle magyarok élnek itten? Éshát írok itt egy sort Székácsnak is, hogy elutaztam.
Benyitok az ajtón egy vörösterítékes kocsmaszobába.
Sehol egy lélek.
Csak mikor már leültem az egyik asztalhoz, búvik elő valahonnan egy hosszú fiatalember, - már hát nem éppen zöld fiatal: harmincéves forma, - de olyan hosszú, hogy csakis az öntöző vászoncsövek varrója varrhatja neki a nadrágot.
Nézek rá: formájára nem magyar, de azért lehet.
- Maga a kocsmáros?
- Szolgálatjára.
- Hát egy pohár bort. Vagy ha adhatna teát . .
- Van az is.
- Vagy legjobb lenne, ha kávét adna, tejes kávét.
- Az is van. Itt minden van.
És bekiált a belső ajtón:
- Tejes kávét!
Tetszett a fülemnek a magyar szó, s hogy magyar házban ülhetek. A kocsmáros cigarettát sodor a mellénye zsebéből. Áll és hallgat egykedvűen, de úgy szemszögből vizsgálódik rajtam.
Megszólítom:
- Hát hogy került maga ide ebbe az idegen világba?
Elmosolyodik:
- Hát bizony...
S leül az asztalhoz és elmondja, hogy még pincér korában sodorta ide a szél, Oláhországon át.
- Tíz krajcárom volt, mikor a partra léptem, - tizenöt éve annak, - és bizony hetekig a puszta földön háltam a hamálok (zsákhordók és egyéb partimunkások) között. Most már a saját hajlékomban lakom: ez a ház az enyém. Müller Béla a nevem.
Jóképű ember volt, nyugodt fekete szemű és fekete bajuszú. Magyarul úgy beszélt, ahogy csak magyar föld szülötte beszélhet.
Én is elmondom neki, hogy hogy jártam.
Hallgatja komolyan, velemérzőn, sajnálón.
- No, - azt mondja a végén, - hát ne tessék emmiatt elutazni. Adok én olyan szobát, amelyikben olyan nyugodtan alhatik az úr, mint otthon. Énnálam már öt éve lakik egy nyugalmazott angol ezredes is. Csak városnézőbe jött az is, aztán megtetszett neki a szoba, a magyar konyha is: itt maradt énnálam.
Hallgatom.
Arra gondolok, hogy az angolok tiszta népek. És ha már Konstantinápolyban vagyok, szét is nézek kissé benne. Már csak hát megnézem a törököt, a fehér-turbánosat, ahogy csibukozik a pálmafa alatt.
- Mégishát, - mondtam, - lássuk azt a szobát.
- Tessék.
- Mert nekem bizonyosság kell.
- Kérem az a bizonyosnál is bizonyosabb. Dehát azért tessék. A második emeleten van. Ámbátor hát nem tudom mit nézünk rajta: nincs most benne semmi. Éppen azért is kezeskedek érte olyan határozottan. De egy óra se kell, berendezem. A padláson hever egy vaságy, lehozatom és...
- Semmi egyebet, - szakítottam félbe, - legfeljebb egy mosdót még, de azt is csak úgy, ha vasból vagy rézből van. Semmi fabútort ne tetessen bele!... Tapétás a szoba?
- Nem. Meszelt.
- Mentem a Brisztolba. Fizettem. Hurcolkodtam.
Útközben találkozok Székácscsal. Mondja, hegy éppen engem keres. Csodálkozva hallgatja, hogy az ő gondoskodása nem vált be, de egyben
sürget is, hogy menjünk a kerengő barátokhoz, ha látni akarok valamit: mingyárást kezdődik is az ájtatoskodásuk. Itt van a klastrom a harmadik utcában.
Hát nem sokat időztem a harmadik szállásomon, csak éppen hogy megtekintettem a szobát. Már benne volt a vaságy, meg a vasmosdó, meg egy vas ruhatartó, meg egy súrolt szék és fenyőfa asztalka a szoba közepén.
- Itt, - biztatott Müller, - nyugodtan alhatik akár a római pápa is.
- Bizonyos?
- A bizonyosnál is bizonyosabb.
Megint későcskén vetődtem haza. A kocsmán volt a bejárat. Ott poharazott még egy magyar társaság: egy Kovács nevű negyvennyolcas őrnagy vagy ezredes is közte, - még az emigráció idejéből maradt ottan, - igen kedves öregúr. Meg egy Wellisch nevű magyarországi eredetű orvosra emlékszem, - a török belügyminisztériumban a közegészségügyi osztály vezetője. Hát ott is leültünk még s elbeszélgettünk. Akkor, ahogy ott ültünk, láttam meg csak, hogy a kocsmaszobának nincs menynyezete. Azazhogy van, de a harmadik emelet fölött, hát voltaképpen udvarka, depersze tetőzött udvarka. Minden szoba ajtaja abba nyílik az emeleten is.
Törökországban vannak ilyen különös épületek.
Megint éjféltájt juthatok ágyba, - az útcai kutyák ugatása kissé zavart az első órában, de aztán ugathatott éntőlem akár a kövezet minden köve is, aludtam reggeli kilenc óráig, mint a tej.
A pihentség kellemes érzésével ébredek. A szobám nyomorúságos, de aludni lehet benne, s ez a fő.
Kelek, mosdok, szinte boldogan. Amint a mosdóhoz lépek, a mosdó fölött két kis vörhenyeges pont mozdul meg a falon...
Nem akartam hinni a szememnek. Dehát hiába: a két kis irtózatos pont bizonyosnál is bizonyosabb valósággal ott volt és mozgott. S lomhán haladt fölfelé.
Nyitom az ajtót s leszólok nagyboszusan a kocsmaszobába:
- Müller úr! Győjjön egy kicsit!
Hallom a falépcső dobogását, hogy jön. Bizonyára ötlépcsőnkint hágta az emeleteit.
Benyit.
- Jó reggelt.
- Jó a fenét.
S nézek rá, mint valami gyilkosra.
Mutatok a falra:
- Mi az ott? Nézze meg! Nem biztosított-e arról, hogy ez a szoba abszolút tiszta.
Müller bámul a falra, mint valami csudára.
Bámul rám is, mint valami csudára.
Vonja a vállát.
S nagy indignálódva felel:
- Nohát kérem, hogy egy se legyen...

• 
  

Még abban az órában robogtam ki az állomásra.