Járkálj csak, halálraítélt! (Recenzió)
szerző: Bálint György
Megdöbbenten veszek újra meg újra a kezembe egy verseskötetet. Címe: Járkálj csak, halálraítélt! szerzője: Radnóti Miklós. Nem tudok szabadulni ettől a verskötettől – de nem esztétikai okokból vagy legalábbis nemcsak ilyenekből. Ez a könyv többet ad nekem az irodalmi örömnél – talán nem is örömöt, hanem valami nyugtalan, bonyolult érzést, amiben öröm is van, de egyben kín is. Az a kínos érzés, amit akkor érez az ember, amikor valakitől nyíltan meghallja a saját titkos érzéseit és gondolatait. Én nem mertem határozottan bevallani magamnak – ő világosan és kegyetlenül kimondja. Reméltem, hogy talán nem is igaz, talán csak képzelődtem, egyre sokasodó lelki vereségeim hatása alatt: most aztán jött ez a verskötet, és kertelés nélkül megállapította a diagnózist. Igen, mondta, valamennyien halálraítéltek vagyunk. Az ítéletet már régen kihirdették, jogerős, csak még a végrehajtás időpontja bizonytalan. Mit tehetünk addig? Járkálj csak, halálraítélt. Más költő is írt már a halálról, mindegyik írt róla. Schopenhauer szerint a halál nagy „múzsavezető". De rendszerint akkor írtak róla, ha vágyódtak utána. A magyar költészeten például – a középkori Halál himnuszá-tól Adyig – hol hangosan, hol fojtottan végigvonul a halálvágy. Végre is mindnyájunk öntudata mélyén ott lappang egész szerényen és rendszerint észrevétlenül a megsemmisülés vágya. De most nem erről van szó. Mi, akik ma élünk és gondolkozunk, nemcsak ritka, ködös-romantikus pillanatainkban gondolunk a halálra. Sokkal gyakrabban, és akkor a legerősebben, amikor éppen a legjobban érezzük magunkat. Ezt árulják el Radnóti Miklós versei. Igazán nem bánatra hajló költő. Lázadó temperamentum, szereti az életet. Ízét megtalálja még a proletárok eledelében is, ódát ír nyári táplálékukról, a szilváról és a dinnyéről. „Ó, ének, dicsérjen két gyümölcs, olcsó vacsorák dísze, kilós eledel." Imádja a megfogható valóságot, a természetet, boldoggá tudja tenni nemcsak a szerelem, hanem egy tavaszi pocsolya a mezőn, mókus futása a nyári erdőben vagy a „tücsökugrás kicsi zaja". Kevés egészségesebb költőt ismerek ma – mégis mindig eszébe jut a halál. A legváratlanabb helyzetek emlékeztetik rá.
Ó, ez a kert is aludni s halni készül,
gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé.
Sötétedik. Halálos kört röpül
Köröttem egy elkésett, szőke méh.
S fiatal férfi, te! rád milyen halál vár?
Bogárnyi zajjal száll golyó feléd,
vagy hangos bomba túr a földbe és
megtépett hússal hullsz majd szerteszét?
Így ír egy kertben, melyben boldog perceket tölt. Így ír, mikor napjai eredményét méri le, mikor egy táj szépségét élvezi, mikor szeret. Bármi történjék, a halálmotívum mindig visszatér. Semmi esetre sem mint vágy, nem is mint szorongás, hanem mint kemény, szinte tárgyilagos bizonyosság. Mondom, ezt érzem magam is régóta, csak nem mertem kimondani, reméltem, talán a letagadás segít. És ezt érzik, azt hiszem, nagyon sokan a mi nemzedékünkből. Éljük az életet, ahogy lehet, munkába, gondolatokba, érzésekbe fogunk: és közben tudjuk, hogy mindez csak ideiglenes, talán már holnap, de legkésőbb holnapután jön valami: „bogárnyi zajjal" és kérlelhetetlen biztonsággal. Gyakran jut eszünkbe a Halál himnusza: „Elmegyek meghalni, mert a halál bizony, de a halálnak órájánál semmi bizonytalanabb." Ez az érzés, melyet nagyon sokan rejtegetünk, és melyet Radnóti most nyilvánosságra hozott, távol van az érzelgős, kispolgári pacifizmustól. Nem halálfélelem: egyszerűen csak haláltudat. A halált tudomásul vesszük, beiktatjuk napi életünkbe, számolunk vele, és ha bekövetkezik, nem fogunk meglepődni. Ezek a versek minden nyavalygás és ellágyulás nélkül szólnak róla, csaknem szigorú hangon állapítják meg. Halálra ítéltek bennünket, egyelőre haladékot kaptunk, addig mindenesetre élünk, ahogy tudunk, sőt, néha még a jövőre is gondolunk, amely nyilván nem lesz a miénk, de kétségtelenül eljön: „mert fagy készül itt, utána hull a hó majd" – de aztán „egy hajnalon az új fű kidugja tőrét". Addig pedig járkáljunk csak, amíg lehet. Tudjuk, hogy nem sokáig lehet, de ez nem kedvetleníthet el, nem mondhatjuk, hogy nem érdemes. Mennél rövidebb ideig lehet, annál inkább érdemes.
… tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok
lakói, és oly bűntelen,
mint jámbor, régi képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.
S oly keményen is mint a sok
sebtől vérző, nagy farkasok
Hát igen: tisztán vagy kevésbé tisztán, keményen vagy kevésbé keményen, de nagyjából mindenesetre így.
Forrás
szerkesztés- Lásd a vitalapot!