Jánosok vagyunk

Jánosok vagyunk szerző: Gárdonyi Géza

       János az ajtófélfának támaszkodva állt és pipázott.
- Az apám ugyan hiába élt nyolcvan esztendeig - mondatta magában. Mit szerzett? Nyomoruságot.
És a lecsüggő rongyos szalmatetőre pillantott.
A szalmatető mohos volt, behorpadozott, szakadozott. A házra azonban jobb tető kár is lett volna. Vályogház volt. A szélnek bizonyára jó szive van, hogy állani hagyta.
És milyen volt a ház kívül, olyan volt belül is. A bútorok mind nyomoréklábuak; az ablak üvege itt-ott kalendáriumlevél.
És János kedvetlenül nézett a szomszéd fazsindelyes házra. Az szép ház volt. Gyümölcsfák lombozták körül.
- Ha nekem ilyen házam volna, -rnondotta búsan, - én volnék a világ legboldogabb embere.
De íme kocsirobogás hallatszik az úton s megáll a János kapuja előtt egy hintó:
A hintóból kilép a földesúr és azt mondja Jánosnak:
- Nekem kell ez a telek. Hogy adod?
- Ötszáz forintért, - feleli János félvállról.
A földesúr benyúl a belső zsebébe és előnyálaz onnan öt szál százasbankót.
János egy darabig azt se tudja, él-e vagy álmodik. Gondolja, ha álmodik is, megveszi a szomszédtól a házat.
Azzal átmegyen. Egy darabig alkusznak, végre is a szomszéd eladja a házát.
- No én szerencsefűre hágtam, - mondja örömmel János.
S igaza volt: az uraság szeszgyárat épített a telken; félév mulva megvette a szomszéd telket is. János most már ezer forintot kapott:
- No, azt mondja ekkor, ha feleségül vehetném Boglár Julist, - boldog lennék.
Boglár Julisra már öt év óta nézett ő ezzel a gondolattal, de persze, megkérni ezideig nem merte.
De most már felöltözködött lánykérő dolmányba, és megkérte Boglár Julist.
Neki adták.
- Juliska, - mondotta magához ölelve a feleségét, - most már semmi se hiányzik a boldogságomból, csak ha nekünk két gyerekünk lenne: egyik fiú, olyan mint én; a másik leány, olyan mint te!
Esztendő se telt bele: ikreket kereszteltek a János házánál.
Vidám volt mindenki. János azt mondta a bölcsőnél:
- Csak megtartsa őket az Isten, csak meg ne haljanak.
A gyerekek nőttek. Nőtt Jánosnak a vagyona is.
De azért János nem tudott aludni.
- Bíró szeretnék lenni! - kiáltott föl egyszer éjjel, szétcsapva az öklével a levegőben.
Mert minden ember szeretne bíró lenni. Szép méltóság is az. Jánost rövid idő múltán megválasztották bírónak.
A bíróság eleinte tetszett Jánosnak. Ezüstgombos mándlit csináltatott és hosszu mogyorófa pálcát hordott magával. De csakhamar megunta a cigányok miatt.
Ő legalább azt mondta. Mert a cigány nép furfangos és hazug. Igazságos bíró nem itélhet el cigányt, mert nem tudja belőle kihámozni az igazat.
De magában meg azt gondolta, hogy az urak között a bíró a legutolsó.
Azonban mégis húzta az igát. Arra gondolt, hogy ha leteszi a bírói pálcát, ismét kend lesz a neve és nem úr.
- Szeretnék úr lenni! - sóhajtott föl nehéz sóhajtással.
Ekkor úgy érezte, mintha valaki a fülébe súgná:
- Hát nincs-e elég birtokod, hogy úri ruhát ölthess hozzá!!! A szabó csupáncsak pénzért dolgozik.
János eleinte csak csizmába húzott ruhában járt. Később már szivarozott is. Egyszer aztán olyan ruhát öltött, mint a körjegyző.
A béresei ekkor már úrnak szólitották.
Újévkor egy más faluból való béres ténsurnak nevezte őt. János ezt az embert szolgálatába fogadta s fél mázsa sóval nagyobbra szabta a konvencióját, mint a többinek.
Ekkor már a környékbeli urak kezet fogtak vele s meg is látogatták. Az egyik azok közül tekintetes úr volt.
- Miért hívták azt tekintetes úrnak? - kérdezte János a jegyzőtől.
- Azért, - felelte az, - mert megyebizottsági tag.
János egy év mulva megyebizottsági tag volt. Négyes fogaton járt a megyegyűlésekre. Tekintetes urakkal komázott és kártyázott.
A szolgabíró, aki országgyűlési képviselő akart lenni, fölemelte a poharát és azt mondta Jánosnak:
- Huncut az úr!
- Ej, ha én is képviselő lehetnék, - szólott János elborongva.
- Semmi se könnyebb annál, - mondta a jegyző, - pénzed van, a nevedet is le tudod írni, kiáltasd ki magadat.
Egy hét mulva rnár ott lengtek a zászlók a faluban. A népnek tetszett az a gondolat, hogy egy belőle való képviselje. De a küzdelem mégis nagy volt. Az utolsó pillanatban egyenlők voltak a szavazatok. Akkor a váIasztási elnök Jánosra szavazott.
János felköltözött Budapestre. Ebédelni a Hungáriába járt: feketekávézni a kioszkba: Per te beszélt Károlyi Pistával és Fejérváryval s az ujságírókat a klubban skriblereknek nevezte.
Akkor már ősz ember volt, a homloka ráncos, a kezei reszketők. De még mindig nyugtalan aludt az ágyában:
Egy éjjel belépett hozzá egy méltóságos fehér árnyék:
- Én angyal vagyok, - úgymond. - Láttalak téged, mikor búsan álltál a nyomorúságos kis viskód előtt, és azt mondtad, hogy boldog lennél, ha a másik ház lenne a tiéd. Ekkor elhatároztam, hogy boldoggá teszlek. Én sugaltam az uraságnak, hogy vegye meg a telkedet; én fordítattam hozzád Boglár Julis szivét; én kértem neked az Urtól két gyermeket, érted-e? én vagyok, aki megválasztottalak bírónak; én vagyok, aki megyebizottsági tagnak tettelek; az én voksom emelt képviselővé.
- Köszönöm, - felelte zavartan János, mivel érdemeltem meg?
- Semmivel: boldoggá akartalak tenni. De beleöregedtem én is, te is: az ábrázatod most is tele van a gondok ráncaival. Hát még mindig van kivánságod?
János fölvett egy szivart az éjjeli asztaláról és rágyújtott. Azután mágnásos orrhangon felelte:
- Miniszter szeretnék lenni.
A fehér árnyék csüggedten állott.
- Ime, - mondotta, - nem lehet boldoggá tennem egy embert se. Mert az ember mindig azt mondja: ha ez, meg ez meglenne, boldog lennék, s ha teljesíteném a kivánságát, újra kiván. Hát vigyen el benneteket az ördög.
János fölébredt. Elgondolkodva nézett maga elé és szólott:
- Álom volt-e ez vagy látomás? Akár álom, akár látomás, igaza van az angyalnak. Már most hát csak arra kérem az Istent, hogy ne kivánjak többé semmit.
A telhetetlen ezzel is kivánt.