Jánosok
szerző: Tömörkény István
János gazda egy városban, ahol arra a tervre adták magukat a népek, hogy ők majd villammal világítanak. A drót hordja szét a világosságot az utcákon s hol elalszik, hol nem. Ez igen nagy haladás a világosság irányában. Harminc esztendővel ezeknek előtte még nem égett az utcán semmi. Mert miért égett volna, mikor még a házakban is csak imitt amott égett a világító olaj. Némely úri ember a gyertyát szerette, más helyen pedig jó volt a tatar is. Ez a tatar már egészen kivész. Még látni itt-ott országos vásárokon, hogy a hozzávaló talpas edénykét árulják a fazekasok, vagyis hogy gölöncsérek, gúnynéven sárvargák. Abba az edénybe valamely állat faggyát tették, rá egy darab vásznat fektettek, a végét meggyújtották s égett az úgy, hogy aki amellett sem látott, alighanem vak volt. Meg ott volt a jófajta gyertya, amit okos helyen nem is attól vettek, aki hivatalból mártotta, hanem otthon készítették: addig mártogatták a langyos faggyúba az ócska szatyingmadzagot, mígnem gyertya lett belőle. És annak megint külön tudománya volt, hogy azt miként kelljen égetni, mert a koppantó kezelése teljes ismereteket kívánt. Mert ha nagyon fölülkoppantották el a láng hamvát: idő előtt újra hamvasodott, ha pedig valaki nagy magabíztában igen alól koppantotta el, elaludt a gyertya. A gyertyának voltak ily külön szokásai. Bár még ma is vannak. Mint például a gyertyánál való pipára gyújtás is oly tudomány, hogy annak gyakorlása közben könnyen elfújhatja az ember a gyertyát s mindenek sötétben maradnak, mi részben szégyen, részben bosszankodás. Ezért van az, hogy mielőtt valaki a pipáját a gyertya lángjához értetné, elsőbb háromat kopog az asztalon és ezt mondja: Engedelmet kérök. S ha azután engedelmet kapott s véletlenül beszívta a pipába a gyertya lángját úgy, hogy egy csöpp sem maradt, elnézték neki, mivelhogy engedelemmel történt.
Ily különféle sorsok között történik, hogy egyszer csak az utcákon húzgálják a drótokat és hosszú karókat állítanak fel, amelyekről majd világít a dróterő. Hát ez csodálatos. Egész éjszaka világít majd. Fényességeket szór szét a sötétbe. Eddig ez nem történt ezen a tájon, kivéve, ha az alispán ment haza a kaszinói kártya után, hát az előtt hordta a lámpát a huszár. Míg most im minden tíz-húsz ölnyire ragyogó világot osztogatnak. Valóban boldog lehet, akinek egy ilyen lámpa a portája elé kerül.
János elébe egy odakerült. János tűnődve nézte, mikor a karót a nagykapu mellé, az utcai hídlás irányában leásták, a drótot ráfeszítették, az üvegcsimbókot hozzápasszoltatták s azután - akár hiszik, akár nem - világított.
- Hm - mondta János.
Harmadnap elment a mérnökhöz.
- Baj van, uram - mondta - a karóval.
- Miféle karóval?
- Akin a drót világít a nagykapu előtt.
- Már miért?
- Azért, - mondja haraggal János - hogy nem bírok a szénásszekérrel tülle befordulni a kapún. Hát micsoda dolog ez? Hát hogy mönjek én most már be a szénásszekérrel a kapún? Vagy vállon hordjam be a kukoricaszárat?
János mindezt bizonyos keserűséggel emlegeti és beszédéből kiérzik a mély szemrehányás. A mérnök csakugyan gondolkodóba esik. Jánosnak igéri, hogy másnap reggel a helyszínére megy. János azt megköszöni szépen és megkéri, hogy ne vegye az ő szavait zokon, de ha méltatlanság esik rajta, mit tehetne egyebet a szegény?
Másnap, mikor kimegy a mérnök, János az utcán van egy szénásszekéren. Mihelyest megjött a mérnök, szól is azonnal az ökröknek, hogy gyerünk befelé. A komoly állatok megindulnak. János többféle cselőt és hajszót kiabál rájuk, minekfolytán az ökrök a szekeret nekiviszik a lámpakarónak, a karó kidül, azután pedig a kapuküszöbnek állnak neki a szekérrel, ami csakugyan mutatja a mérnök előtt, hogy még sem volt okos dolog oda tenni a karót, ahova verték. Mert hiába: hiába állapítja meg az ötven és száz métereket a távolsági arányokban a mérnöki tudomány, másra is kell tekintettel lenni. A kidőlt karót ennélfogva pár méterrel odább állítják föl, körülbelül János kiskapujával egy irányban.
- Nono - gondolja János.
János háza egyenes magyar ház, nem fordított. Házban az a fordított, amelyiknek az ablaka mind az utcára tekint, mi egyébként kész bolondságnak nevezhető, mert arra való az ablak, hogy az udvarra szolgáljon. Igy lehet rajta keresztül figyelemben tartani a cseléd munkáját, a baromfi téblábolását s hogy valamely gyerek nem esik-e vajjon bele a kútba. Ez ablakok előtt ámbitus szokott lenni, az igen kényelmes, ott vacsorázni szokás. Mikor a kiskapu előtt a villamos lámpa legelsőbb este kigyullad, a folyosón, ahogy az asztal mellett ül János, elfújja a gyertyát.
- Nem köll mán ezöntúl - mondja jó kedvvel a feleségének - mert emitt az ingyen világító.
Az asszony Jánosra csodálattal tekint. János mosolyog és kedvtelve tekint a villamlámpa felé, amely végigvilágítja az ámbitust.
- Mégis csak szép dolog ez a kitalálás - véli.
Annyi csillagot úgy sem tud kigyújtani az Uristen az égre, mint amennyi mezőrendőri kihágás van az ég alatt, ennélfogva János belekavarodott egyik lábával egy mezőrendőri kihágásba. Jánost följelentették, Jánosnak pecsétet küldtek ki a tanyába a hivatalosok és János azt mondta, hogy csakugyan nem hiába álmodott tegnapelőtt a nagy koleráról, de lám, már meg is történt a szerencsétlenség. Szomorúan beóvakodik a városba, a bíró elé áll. Előbb vár az ajtóban, amíg behivják, azután pedig a szobába lép, igyekezettel az iránt, hogy valamiképen a padlóra fektetett szép pokrócokat le ne tapossa. Azután tárgyalni kezdenek. János kénytelen beismerésben lenni, mert tanuk vannak arra, hogy ő kihágott.
- Node - azt mondja - embör szokott hibázni.
Azt mondja a bíró, hogy hat korona a bírság.
Azt mondja János, hogy a fele is elég volna.
De a bíróval nem lehet beszélni. (Mind ilyen a bíró.) Csak megmarad a hat korona mellett. János tehát közelebb lép hozzá, az íróasztal felé oldalt, de nem egészen oldalt. Az egészen oldaltmenés, az más, az még a régi világból való. Akinek kedve tartja, ma is megláthatja, hogy a hivatalos íróasztalnak a férfinép elébe áll, csak a lány és asszonyféle kerüli meg, hogy közelebb jusson a hivatalos úrhoz. Oh igen, ez még a régi világból, a nagy tajtékpipás vén kecskék világából való szokás... ugyan hogy nem száradt el a kezük szára?
Tehát János oldalt kerül és azt mondja halkan:
- Tekintetös úr. Én világéletömben kórmánypárti voltam.
Azt mondja erre a bíró:
- Azért csak hat korona a bírság.
János megütődve és gondolkozva néz rá. Hogy nini, hát ejnye, a jó reggelét neki. Ez már csakugyan hogy csakugyan. Hat korona: ez három forint. Hány borjúkötelet lehetne venni azért, meg hozzávaló vasforgót, hogy ne vethessen a kötél szarkalábat. János tehát ismételten és komolyan szól:
- De tekintetös uram, én még akkor is tartottam a zászlót, mikor elbuktunk.
János letette az eddigvaló kártyákra a tromfot, a legtöbbet. El kell ismerni, hogy ez volt a legnagyobb. Hogy ő kormánypárti volt világéletében, az a kis tromf; hanem, hogy az elbukó zászlót is tartogatta (már addig-ameddig), ez nem utolsó dolog. Egy ezeréves történetből minden vert hadnak a keserve rezeg át ezen a pár szón. De a bíró csak azt mondja:
- A bírság hat korona.
János kinyitja a mellényt s a belső zsebből a bukszát előveszi. Van benne pénz, bár nem sok, de elég annak, aki kevéssel beéri. A három ezüst forintot leteszi, minden darabot külön nyomatékkal pattogtatván az asztalhoz. Nem szól. Csak a mellény hibás begombolásán látszik meg, hogy nincsenek rendben a gondolatai.
A jó reggelét neki!
Sajátságos állat az ember, de sajátságos állat a hernyó is. Az ember rettentő szeret élni, de a hernyó is borzasztó szeret élni. Az ember is csak rájár egymás fejére lehetősen, hogy egymás tetejében haladhasson, hanem e tekintetben mégis különb állat a hernyó. Van olyan hernyó, amelyiknek a hátába egy másik állat belerakja a maga hernyóját, hogy éljen amabban. Mindezt nézi egy faágról egy harmadik állat. Mikor aztán látja, hogy az első számú hernyóban elég jól el van a második számú hernyó, akkor ő ezen második számú hernyó hátába belerakja a maga harmadik számú hernyóját: a hármuk közül valamelyik majd csak megmarad.
Ez előbeszéd mindössze arra szükséges, hogy igazolja, hogy Förgeteg János szőlőjében a fákon sok volt a hernyó. Élték is nagyon a fákat, János e felől több izben szomorkodott, de mindig csak oda lyukadt ki, hogy hiába pusztít el belőlük egyet vagy kettőt, mikor terem helyébe száz. Igy a hernyók a fákon maradtak, János pedig várta az isteni segedelmet. Mert az van. Mint például e nóta is mondja: Ezörnyócszáznyócvanötbe, Sok porkukac vót a fődbe. Elrágták a kukoricát, Csúffá tötték a fődmunkát. Jámbor szüzek a kápolnánál Imádkoztak az úr Jézusnál. Az úr Jézus nagy felhőt kerekítött, Röttentő sok eső ledűtött. Fojt az eső, mint az patak. Az kukacok fölpukkadtak.
János alighanem ilyesmire várt a hernyók irányában, azonban helyette megint csak a bírótól jött ki a pecsét. János bement a bíró elé s ott elébe adták, hogy föl van jelentve, mert nem hernyóztatta a fákat. Pedig rendeli a törvény.
- A törvény, - gondolta János. - No ez szép munka. Azelőtt Taliánországba küldött engem hadba a törvény, most meg a hernyók ellenében küld.
Mindegy azonban a gondolkozás, így is, úgy is csak két forint lévén a bírság. János letette a két forintot, róluk nyugtató írást kapott, azt eltette, hogy majd hazaviszi és fölolvassa az unokáknak. Mindenki olyan olvasmányt visz haza a kisgyerekeknek, amilyent bír.
Igy János hazament s a fákon a hernyókra tekintvén, gondolta, hogy ugyan hogy nem teszi őket valahová az Isten. A dolog ezzel abba maradt, mígnem Jánosnak egyszer csak újra pecsétet visznek ki a homokra, hogy menne a bíró elébe. János bemegy s kérdi, hogy ugyan miben akarják már megint a fejit fájlalni. Miben-e vajjon? Hát megint a hernyók.
- Miért nem takaríttatja kend le a fákat? - kérdezi a bíró.
- Én-e? - kérdi vissza János. - Hiszen ha letakarítom is, a szomszéd fájáról csak átmászik a hernyó. Mert annál mászkálósabb állat nincsen a kerek világon.
- Ha a szomszéd fáján is van, ha az sem takarítja, jelentse kend fel - mondja a bíró.
János azonban azt mondja, hogy ő sem nem zsandár, sem árulkodni nem szokott, ennélfogva ily dolgokat tőle kívánni lehetetlen. Ehelyett inkább kérdi, hogy mit fizessen.
- Öt forintot.
- Né - véli János - ez a bírság is olyan, mint a jó malac, mindig többet fiadzik.
Kotorász a bukszában a pénz után, s időbe kerül, míg mind az öt ezüstöt előkeresi. - Nehéz úgy-e előadni a pénzt - inti a bíró - de azért csak nem takaríttatja kend a fákat. - Nono - felel rá János - van ott még, ahol ez volt...
János hazamegy s ránéz a fákra.
Hát már csakugyan alig van rajtuk levél, mind leették a hernyók. Ha selyembogár volna valamennyi - gondolja János - most adhatnának egy pár Ilka-kendőre való selymet. Adnak azonban - dehogy adnak. Elkopaszkodva és szomorúan állanak a fák. Mígnem újra pecsétet hoznak Jánoshoz a hivatalosok és invitálják befelé a bíró elébe harmadnapra.
János bemegy. Ezúttal tíz forint a birság. János most már ezért a »geleb«-be nyúl, mert ekkora összeg leginkább csak papirpénzzel fizetendő.
- No hanem - mondja vidáman, amint a pénzt az asztalra teszi - ez az utolsó. Többet már nem lesz egymással bajunk a hernyó miatt, tekintetes uram.
- Hát bizony - mondja a bíró - erre hamarább is rájöhetett volna kend. Takaríttatni kell a fákat, aztán akkor nincsen bírság. Hisz a takarítás kevesebbe kerül, mint a bírság. Azután pedig a törvény törvény.
- Tudom - szól nyugodtan János. - Azért vágattam ki a fákat a szőlőbül valamennyit.